Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1943-06-01 / 6. szám

Kovács László: Gábor Áron (IV.) A hőst, aki fél esztendővel előbb az ismeretlenségből, a mély emberi magányból küldetésszerűen érkezett, egy viharban álló nép temette. Az embert talán csak az a különös asszony, aki valamikor rég a várakozás és előkészület idején segített a hős magányát elvi­selni . .. Most magához vette — talán csendben magához is ölelte — a halott férfi kardját és tiszti mentését, s így tűnt el újra, az em­berek szeme elől. Nyilván újra abba az ismeretlen világba indult, ahol évekkel előbb először találkozott a férfival... Egyetlen bizonytalan följegyzés szól még róla. Eszerint a ma­gával vitt kardot és mentét is elkobozták tőle... S mi lett a többi hű társsal, ágyúival és tüzéreivel ? . . . A szabadságharc tragikus végjelenete folyt. A küzdelem még hetekig dobálta ide-oda a székely tüzéreket. Bem nagy hadvezéri zsenijével, mint nemes vad, merész ugrások­kal védekezett a mindjobban szoruló gyűrűben. Szinte napok alatt cikázott át Erdély egyik szögletéből a másikba. Egyszer majdnem a mocsárból húzták ki őt magát is. Talpra ugrott. Váratlanul meg­jelent újra gyorsan összeszedett sereggel a legkülönbözőbb ponto­kon . . . Mindent megpróbált. Még Moldvába is kitört, hogy makacs gondolatát mégegyszer megkísérelje valóra váltani: fellázítsa és a szabadságharcnak megnyerje a románokat is. A sereg rendre hullt, szakadozott mellőle, így maradtak el az ágyúk is. Ott felejtve valahol menekülés közben. Vagy beszögezve. Vagy a folyókba dobva... S ami végigharcolva maradt, azt a szo­rosoknál átadták a törököknek. Vagy végül szépen sorbaállítva mégegyszer: meghódoltatták az oroszoknak.. . A tüzérek, legtöbben a dévai fegyverletételnél, még becsület­tel — a tiszteknek meghagyott lóval és karddal — indultak el csendes, szomorú menetben vissza erdélyi szülőföldjük felé. De amikor az orosz kísérő őrizet a Szászváros előtti mezőn az osztrák katonáknak adta őket át, ezek mindjárt elvették lovaikat. Aztán becsületük szép jelét, a kardot is le kellett oldaniok. Előbb a legmagasabb rangú oldotta le kardját, s a földbe szúrta. Utána a második. Majd a harmadik. Negyedik .. . így ál­lott, sorakozott föl némán a mezőn a sok magyar kard. Csak egy­­egy lehulló férfi­ könny zizent mellettük halkan a száradó füvön... így nőtt az alkonyodásban ez a különös kard-erdő, s elta­karta a férfiak arcát, akikre még sok megaláztatás, szenvedés, börtön várt, amíg haza juthattak újra arra a földre, ahol a kard­jukat felkötötték... KOVÁCS LÁSZLÓ

Next