Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1943-12-01 / 12. szám

VIHARLÁMPÁS — Szabó Lajos darabjának ősbemutatója a Kolozsvári Nemzeti Színházban. — Vannak olyan színdarabok, melyek történeti valóságot hordoznak ma­gukban és mégsem igazak. Legalább is nem úgy igazak, ahogy azokat írójuk a hiteles részletekből szinte általánosító igénnyel drámává tömöríti. Ilyen a Viharlámpás is. A kisebbségi élet igazságait újra meg újra átéljük s a bilincsbe verő cselekmények és jellemrajzok láttára ijedten vizsgáztatjuk le önmagunkat: jaj Istenem, hát valóban ilyen volt, ilyen leverő, szinte reménytelen lángolásokkal telített ?! Óh, nem — és valósággal tiltakozunk ellene. Nem ilyen volt, csak ilyen is lehetett. Voltak hőseink — nem 736 Művészeti Szemle egyéni adottságainál fogva nem tud tenyeres-talpas, vándorvilágban is földet taposó ellenképe lenni Tündének, női párja annak a Balgának, akit Görbe János olyan remekül formált meg. Hang­anyagiban csupa édes remegés, törékeny moll­ és lágyság van. Éppen ellenkező adottság ez, mint amit Ilma szerepe kívánna. Az Ilma szerepét például Sallai Kornélia játszhatta volna, aki hasonló színészi feladatot (pl. az »Énekes madár­ban) kitűnően oldott meg. A Mirigy szerepében viszont, bár rossz nem volt, kiemelkedő alakítást nem tudott nyújtani. Kissé egyhangúan volt gonosz és lármás, s nem volt az a színes, l’art pour l’art, mesebeli, gonosz nagyhatalom. A néző nehezen hitte el, hogy az ördögfiókák, akiket Kenessey, Andrásy és Dárday olyan remek együttesben alakított, félnek tőle. A Tünde szerepében új színésznő, Gáborjáni Klára, mutatkozott be. Sikerrel. A beszédet szépen tagoló, kellemes hangú színésznő. Szerepe amolyan »álló« szerep, tehát nagyobb alakító vagy játék­lehetőséget nem ad, de az a kevés mozgás és gesztus, amit mégis kívánt, ízléses és mérték­tartó volt. Az együttesbe már első szereplésével jól beillett. Az Éj király­nőjének nagy monológját Versényi Ida mondotta el. Hogy jelenete nem volt hatásosabb, az — mint előbb mondottuk — a rendezés hibája. Bodó György, mint Csongor, inkább friss erejével, egyéniségéből áradó fiatal­ságával hatott, ami fontos kellék ennél a szerepnél. Beszéde az ilyen nehéz verses szerepekhez nem eléggé árnyalt. — A darab vezető szere­peiben alig nyújt jó színjátszó lehetőséget. Néhány mellék­alak azonban, mint a Ledér, s főként a Fejedelem, a Kalmár és a Tudós könnyű és hatá­sos játéklehetőséget ad a színésznek. De itt a rendező is több színt és mozgást vihetett volna a játékba. A Fejedelemnél mindenesetre hiányolni kell, hogy nem jött színes, fegyverekkel rakott sereggel. Hiszen Vörös­marty szövege szerint is »seregei« élén jön. A darabban amúgy is hiány­zanak a jó csoport-jelenetek vagy tömeg­képek. A rendezőnek tehát inkább keresni kell rá a lehetőséget, nem pedig ott is elhagyni, ahol a szöveg előírja. Dehát végül is ismételjük, hogy mindezek ellenére, a Csongor és Tünde a pár éve felújított klasszikus előadások között mégis a leg­jobb volt. KOVÁCS LÁSZLÓ

Next