Erdélyi Helikon, 1944 (17. évfolyam, 1-7. szám)
1944-02-01 / 2. szám
Művészeti Szemle rízott köréjük és máris megszületett a darab. Hőse, Germain Haudecoeur, a pedáns, száraz, mogorva észlény, a gáncs és hiba nélküli főügyész, aki hivatali beosztottjai és és családja fölött valósággal zsarnokmód uralkodik, gyengeséget nem bocsát meg, szeretetet nem ismer, humora pedig szikrányi sincsen. A jogtudományokban való elmélyedés helyett haszontalan festegetéssel foglalkozó fiát a gazdag Bergas-Llaurenc lányához igyekszik kényszeríteni, Pierre párizsi kalandjáról pedig hallani sem akar. Már szakításra kerül a sor apa és fiú között, mikor megjelenik Remisolné, a nő, aki alaposan rácáfoltat a főügyész úrral saját gondosan felépített életfelfogására. Megtörténik a csoda, az aktamoly, a csupahivatás ember szerelmes lesz és mivel következetes, fia esetében is elismeri a szív jogait. Ennyi lenne az egész, ha az esztétikusok fel nem fedezték volna a költői igazságszolgáltatást, aminek következtében Remisolné valami régebbi kaland kedvéért búcsút mond a későn kivirágzott főügyésznek. A darab ízlésesen és elegánsan tesz eleget vállalt kötelezettségének, jól elszórakoztat, a „francia vígjáték“ gyűjtőnév alatt ismert sikamlós malacságok nélkül. Hibája a nehézkes indulás és az utolsó felvonás elnyújtott tempója. Remisonné és a főügyész búcsúja például nagyon romantikusra és hosszúra sikerült, de egyébként gördülékeny és kiegyensúlyozott a darab. Fővárosi magánszínházban nem is eshetne színrehozatala ellen komoly kifogás, de hogy miért kellett Kolozsvárt előadni, nem egészen értem. A színház műsorpolitikája ellen már több oldalról hangzott el komoly kifogás. Kivételes helyzetében csupán eredeti műsorösszeállítással, talán új játékstílus kikísérletezésével tehetne eleget eredményesen hivatásának. Az előadás terhe jórészt a főügyészt megszemélyesítő Kubányi György vállain nyugszik. Meg is felelt becsülettel feladatának. Biztos kézzel nyúlt a szerephez és sokszor egymaga töltötte meg élettel a színpadot, bár a vígjáték rovására helyenként túlhangsúlyozta a drámai elemet. Egy-egy kézmozdulata, gesztusa megragadott. A darab szempontjából mellékes epizód szerepben is mellénőtt, a szegény tétova nyárspolgár, Capet bíró alakítója, Váradi Rudolf. Jellegzetes és gondos maszkjáért külön dicséretet érdemel. A főügyész elveit fejtetőre állító csoda, Remisolné alakjában Krémer Manci lepett meg. Úgy látszik nem csak a neve, hanem egyénisége is hozzákomolyodott a prózához. Kedves, ragyogó és asszonyian okos volt, hihetővé tette a főügyész pálfordulását. A lámpagyűjtő bohém nagybácsit, Tompa Sándort, szinte felesleges megdicsérni. Jóízű humora, rutinja átsegíti minden nehézségen, az lett volna a meglepetés, ha nem játszik jól. Garami Jolán, Vörös Ilona, Csóka József és Bodó György is tetszettek. Hogy Kolár Mária mit sem tudott kihozni merőben felesleges szerepéből, abban nincs csodálnivaló. Tompa Miklós rendezői stílusáról lehet vitatkozni, de a maga nemében jó munkát végzett. Levegőt hozott és stílust teremtett, keze alatt együttessé forrt össze a szereplőgárda. Jó lett volna azonban a nagy színpadot portálokkal, vagy egyéb módon szűkíteni, mert a felesleges tér sok improduktív mozgást kényszerített ki. A helyes térbeosztáson múlik néha a siker. A színpadról jól eltűnni nem olyan egyszerű, különösen ha felesleges mozgást is kell végezni! A fordító, Heszke Béla, a tudást és tájékozottságot követelő átültetéssel jó munkát végzett. A túlhangsúlyozott, de szép díszleteket Varga Mátyás tervezte. Kevesebb több lett volna. VITÁNYI JÁNOS 122