Erdélyi Helikon, 1944 (17. évfolyam, 1-7. szám)

1944-06-01 / 6. szám

• LŐRINCZ LÁSZLÓ: KÉT VERS MIKOR UTOLJÁRA OTTHON JÁRTAM Csak éldegélünk, surranó vitézek, és lassan-lassan mind elárvulunk. Úgy érezzük, nem dohog már a város és azt hisszük, nem lélekzik falunk: oly idegenül járjuk már az utcát hol hajdanában, mint egy boldog ős, kitárt karokkal minden úgy köszöntött. Én, fontos ember, drága ismerős hová szaladtam, mily magányba estem? Pedig, mi volt, lám, mindég azt kerestem. Most álldogálok megnőtt, hosszú lábbal s úgy­­szeretnék az ázott­ szürke sárba elsüllyedni, óh, bár egy fél araszt. Jaj, életemnek férfigond a járma! És semmi, semmi, ami volt-magamra emlékeztetne. Bár egy mozdulat. A borbélynál, hol annyi jót nevettünk, most kajla bajszú őszes úr fogad s a szép Vidorné kedves otthonából rút gép morajlik s fáradt mécs világok Ús már a fény, új már az árny s az illat, kamasz derűk, kesergő éjszakák, a bánatunk nem gyermek szemről lobbant s a boldogság csak félszegen hat át. Jaj, hogy örvendtünk minden rezdülésnek . . . Emlékezem, egy nő a fák alatt kivillantotta sápadt­ combja­ bőrét s egész lényével lelkemig szaladt. Azóta már szemünk csak épp hogy csillan,------­hány meztelenség, annyi perc elillan. Hol hajdanában vékony kisgyerekként ólálkodtam a felnőttek között, most annyi évtől felnőtté hazudva kit keresek, már mind elköltözött. Magdák, szép Margitok, Palkók és Gyurik 317

Next