Erdélyi Helikon, 1944 (17. évfolyam, 1-7. szám)
1944-06-01 / 6. szám
362 GYŰRŰ Félálomból rebbenve ébredek. Fontoskodón ver a foszforos óra. Minden tagom ólmosra vértezett s forogni kezd agyam bolond orsója. A képzelet képet új képre vált: (éjjemnek mind élesen ismerőse!) a holtakat idézi s a halált és fényt villant a téli temetőkre. Egyik sírban hős nagyapám pihen. A másikban meg egy halott leányka. „Pihen“, így mondják. És ha nem pihen...? Fantáziám a földpaplant lerántja s látom, amint apám bajusztalan nevetgél, oly groteszk így komoly arca... nénémnek meg földből bajusza van, mily rémítő a régi mosoly rajta. S így feküsznek ők is: barátaim. S Viktória, vékony zsorzset-ruhában, melyben épp a temető tájain bujkált velem. (Emlékszem, hogy csudáltam.) Két izgalmas szeme most unalom. Változó arca megváltozhatatlan. Úgy kavarog bennem e képhalom, mint sodort tárgyak viharzó patakban. Ugrálnak a bolhányi idegek, az izmaim megfeszülnek és rángnak ... Nincs kibúvó. Remény nem hiteget: látni vélek egy fénylő fűzfaágat s látni vélem az erős csillagot, akinek fénye az űrbe ott ér el, hol asszonyom játszik jéggéfagyott csontujján az anyám kék gyűrűjével. HORVÁTH IMRE