Erdélyi Helikon, 1944 (17. évfolyam, 1-7. szám)
1944-01-01 / 1. szám
60 Művészeti Szemle Dicséret illeti elsősorban a rendezőt, aki láthatóan komolyan mélyült el abban a problémában, amit a mai színpadon az Antigoné megjelenítése jelent. A nagy munka az övé volt. Főként a kórus szerepének kidolgozása az ő nagy érdeme, annak a mértéknek a megtalálása, hogyan és mennyit hozzon belőle át a mai színpadra, anélkül, hogy a játék egységét megzavarná, vagy a cselekmény menetét megtörné. Éhez művészi érzék és jó ízlés kellett. Helyes volt, hogy „kórus-recitativok“ helyett egyesekkel mondatta el felváltva a verseket, illetve a görög színházi terminológiával szólva — négy kórus-vezetőt is alkalmazott, s kórus-szavaltatás helyett ezekkel mondatta a kórus-verseket. Jó volt általánosságban a zenekíséret is, amelyet Endre Béla szerzett a darabhoz. Főként jelenetek végén, olyan kimenéseknél adott jó drámai fokozást a zene, egy-egy kürthang, ahol emelni kellett az emberi hang hatását, ki kellett csendíteni egy-egy jelenetet, vagy át kellett vezetni egy másikhoz. A kórus-ének is jól illeszkedett be a darabba. Csupán a dalszerű prológus volt teljesen felesleges, ez kabarészerűen kirítt a darab méltóságából. Általában ott mindig baj szokott lenni, ahol a rendezés hozzá akar adni valamit a remekművekhez. A darab „protagonistái“, a magánszerepek alakítói, elfogadható együttest játszottak, amelyből senki nem emelkedett ki különösebben. A dráma első jelenete (Antigoné — Ismene) hatás-ökonómia szempontjából túljátszott, sőt részben épen e túljátszás miatt hamis hangú volt. Antigoné itt döntést, ítéletet mond ki a maga sorsa fölött, a dráma nagy tételét adja meg: felesleges itt mindjárt tragikai fortisszimóval játszani. Keménynek kell lenni, elhatározásának majdnem belülről kell egyszerűen és hatalmasan elénk emelkednie. Egyébként Versényi Ida nehéz és szép szerepének eljátszásával általában tiszteletreméltó színészi feladatot teljesített. A darab legjobb színészi alakítása talán a Kubányi Györggyé lett volna, ha egy fokkal nem lép túl a groteszk felé. Mint színész sokat haladt Senkálszky, akinek Creon szerepében voltak jó pillanatai. Zavartalan illúziót keltett Perényi Haimon szerepében. Jól építette föl hosszú mondandóját egyetlen jelenetében Váradi Szabolcs, Gáborjáni Klára hisztériáján túljátszotta Ismene szerepét. Kollár Mária, valamint Borovszki egyetlen jeleneteikben illúziót keltőek voltak. Vitázni lehet azon, hogy helyes volt-e a darabhoz a romantikus opera-színpad félhomályával, világítási hatásaival, amelyekkel a rendezés, úgy látszik, a zenéhez hasonlóan aláfesteni próbálta az előadást. Talán jobb lett volna, ha a játékom végig uralkodik annak a napnak a fénye, amelynek feljöttét mindjárt a darab második jelenetében a kórus versekkel köszönti. S talán jobbak lettek volna ehhez illően a fehér oszlopok, világos falak, s a szereplőkön általában a világos vászon görög ruhák. Ha ebből az uralkodó világosságból és fehér színből emelkedett volna ki egy-egy emberi arc, vagy egy-egy színfolt, a képhatás szebb és egyszerűségében is nyilván hatásosabb lett volna. KOVÁCS LÁSZLÓ Felelős kiadó és szerkesztő: KOVÁCS LÁSZLÓ