Erdélyi Lapok, 1934. április-június (3. évfolyam, 63-130. szám)

1934-04-01 / 63. szám

111. évfolyam, 63. (653) szám, 32 oldal D Lei 6 Húsvéti szám Vasárnap, 1931 április 1 (Oradea ) Főszerkesztő DR. PA­Ál. ÁRPÁD KERESZTÉNY MAGYAR POLITIKAI NAPILAP Előfizetési árak: Belisid­a: Beész évre soa félJ0­E 100, negyedé­ra 2KH egy hóm TOUL Egyes szem ára 20 fillér, vasárnap és ünnepen 24 fillér.­­ Főarmkati, DR. GYÁRFÁS KTJülilfia Élet a föltámadásig! Irta: Dr Tóth Tihamér Elmondjam három szóban a­z­ ember történetét? A tiédet, is? ...Szü­letünk, szenvedünk, meghalunk“. Századok jönnek és mennek, embe­rek születnek s halnak, városok épülnek s pusztulnak, királyi dinasz­tiák emelkednek s zuhannak ... megy, megy minden a múlandó­ság felé ... Egyszer én is belép­tem a­­világba és felsikitottam ... és egyszer megint sikitok s ki­lépek a világból: On sort, on crie, — c est la vie; On crie, on sort, — c est la mort. Micsoda megrendítő lenne, ha — ha csak eddig lenne, ha csak ennyi lenne az élet. Tudjuk hogy nem így van, mégis m­eg­­borzadunk a­ halál gondolataira. És ezen nem lehet farizeuskodn'.'a megbotránkozni. Maga az Isten öntötte belénk az élet­ szere­tetét. A múltkoriban ,egy berlini napilapnak munkatársa kezét összecsapva számolt be lourdesi tapasztalatairól. Csodálkozva ír­ja, hogy amit Lourdes nem látott, azt nem érti, buzgó, vallásos emberek zarándokolnak a világ­hírű kegyhelyre, de akármilyen hívőik is, mégis mindnyájan az­t kérik: csak meggyógyuljunk, csak valahogyan még meg ne­­haljunk! Hát nem furcsa követ­kezetlenség ez? — kérdi az új­ságíró ... Jaj, aki ilyet kérdezel, mondd: te még sohasem voltál súlyosan beteg? Mikor 39 fokos lázban álmatlanul forogtad vé­gig az éjszakát. Szeretnél elalud­ni, öt­ percet szunyókálsz ... föl­­triadsz ... Két tüzelő karod, mint­­két nyugtalan kígyó vonaglik a fehér paplan fölött... megnézed az órát: fél egy! Jaj, mikor lesz itt még hajnal? ... Mondd, te még nem, sohasem voltál ily be­teg? Mert ha voltál, ak­kor nem i­tődsz meg azon, hogy a szenve­dő, beteg ember minden szalma­szál után kapkod, ami enyhülést­­hozhatna és — és azért még nem tagadta meg katolikus hitét. Ma­ga az Úr Jézus is azt mondta nagy szórougat­tatásában: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem­­? pohár“. És te, te azt akarnád ■hogy aki jó keresztény, az ne érezze a fájdalmat? Azt akarnád, hogy aki hisz az örökkévalóság­ban, annak szive érzéketlen maradjon­ szerettei sírjánál? Nem, nem! !' Mi is meggörnyedünk a fájdalmak alatt. . . .­­.ami’.. . Mi is könnyezünk a sírnál. "T . i . . hanem reáhelyezzük a sírra az Úristen szenvedő Bárányát... Igaz, nem értitek, mire gondolok most. A héten Székesfehérvárott voltam az ifjúságnak lelkigyakorlatot adni. Aki ma Fehérvárra megy, nem jöhet el onnan anélkül, hogy meg ne látogassa a nagy püspöknek, Prohászka Ottokárnak a sírját. Kora reggel mentem ki a temetőbe... csupa koszorú,­ csupa virág a sírja... És tudjátok, mit mondott a kísé­rőm, mit találtak hú­svét reggelén a sok-sok villáig között. Egy kis csoko-ioé-i báránykát, ezüstös staurol­­papírba takarva ... valamelyik­­kis gyermek­­ hozta hálából a püspök bácsinak ... Ő te naiv kis gyermeki lélek, bizonyára nem is gondoltad, micsoda, nagy­szerű gondolat rejlik e tetted, mögött: Az Isten Bárány kedves halottunk sírján! A szenvedő Krisztus vigasztalja a szenvedő embert! Íme, bár rendíthetetlen ka­tolikus Vágyak, mégis fáj nekem­­is­­a csapás, a­ szenvedés; fáj, de soha el nem veszítem azt a szent meggyőződésemet: „Amit az Isten elvesz, kamatostul, adja vissza". Mikor? Nem tudom. Ho­gyan? Nem tudom. De tudom, hogy kamatostul adja vissza! Ka­tolikus vagyok, mégis fáj a szen­vedés, de minden szenvedés mö­gül ki­hallom csengeni az Úr vi­gasztaló szavait: „Ismerem a te cselekedeteidet és fáradozásodat és béke­tűrésedet... és hogy van türelmed és szenvedtél az én ne­vemért és nem fáradtál bele“ (Tűk. Jel. 2, 2. 3). És el nem feledni a­ másik nagy igazságot sem: az Úr senkit el nem, hagy, aki öt évem hagyja el s akkor is velünk van, amikor látszólag megfeledkezett rólunk. Milyen bájos az a jelenet, amelyet Szent Katalin életében — tegnap Volt a napja — e­rről olvasunk! Sziénai Szent Katalint rette­netes kísértések kínozták; szinte vért­ izzadott a nagy harcban, csak valahogy a lelkében meg ne­ rendüljön. Végre győzött s a­ győzelem szelíd öröme ömlött el lelkén. Jaj Uram, — panaszolta most az Ur Krisztusnak, — hol­ voltál, mikor olyan szörnyű kí­sértésekkel küzdöttem? „A szi­vedben“ — volt az Ur felelete. — , Hogy lehet az? — kiáltotta Ka­talin csodálkozva. — Szivem tele volt a legszörnyűbb gondolatok­kal . Te ott voltál?“ Az Üdvözítő így felelt: „Tetszettek neked azok a kísértések, vagy fájtak?“ „Ah, de mennyire fájtak!“ — felelte Katalin. — „Nos látod, leányom, hogy ezek a gondolatok fájtak s szivedben kárt­ nem tettek, azt én cseleked­tem; én, aki a szivedben voltam ugyan akkor is, de megengedtem a kísértést, mert az javadra szolgált“. Ember gondolt mindig jóra, Az lesz boldog fenn az érben, Hogy ne félj, ha üt az óra, Ki e rövid földi létben, Amely hiv majd tégedet. Már eleget szenvedett. Ét iivá-AS A magyar származású Dürer Albert (1471—1528.) fametszete.

Next