Erdélyi Napló, 1992. július-augusztus (2. évfolyam, 26-34. szám)

1992-07-02 / 26. szám

4. отаа Лям РйМ erdélyi napló A­ HÁBORÚ hadüzenet nélkül ”Mi a tárgyalásos megoldások hívei vagyunk. De amikor több tíz halott van, amikor a háború a határainkon folyik, nem maradhatunk közömbösek.­...) Végső soron kötelességünk reagálni. Egyszerűen rá vagyunk kényszerítve, hogy megvéd­­jü­k az embereket, hogy véget vessünk a vérfürdőnek. Elég erőnk van hozzá, s Snegulnak tudnia kellene ezt.” Borisz Jelcin orosz elnök hadüze­nettel felérő szavai a Vnukovo reptéren hangzottak el, Amerikából és Kanadá­ból való hazatérésekor. A négynapos háború Tighina-Ben­­derben, pénteken, június 19-én este kez­dődött. A konfliktust az robbantotta ki, hogy a rendőrök letartóztattak két gár­distát, akik a nyomdából el akarták hozni az ott nyomtatott újságokat. A gárdisták ezután megrohamozták a rendőrség épületét. A harcban részt vett a Moldva köztársaság területén állomásozó 14. hadsereg néhány harc­kocsija is. .. Az orosz kormány szombaton hatá­­rozatot hozott, amelyben parancsba ad­ta a 14. hadsereg parancsnokainak, -beeértve a fegyveres választ is - a ka­tonái ellen irányuló fegyveres agresszió esetén. Szombaton este a hadsereg ti­­raszpoli székhelyű főparancsnoksága ultimátumot intézett Moldva Köztársa­ság védelmi erőihez, felszólítva azokat, hogy 21.00 óráig szüntessék be a harci cselekményeket, ellenkező esetben az orosz csapatok bevetik a harckocsikat. Ezt a moldvai vezetés a belügyekbe való súlyos beavatkozásnak értékelte. Snegur elnök szerint az ultimátum azt jelentette, hogy Oroszország háborút indít Moldva ellen. Vasárnap reggel Ruckoj orosz alel­­nök parancsára valóban harcba lépett a 14. hadsereg Tighina-Bendeiben. Érthetetlen a harci cselekmények ki­terjedése azután, hogy Moldva parla­mentje határozatot fogadott el a békés rendezésre, amely Transznisztria részle­ges autonómiáját is kilátásba helyezte. A román külügyminisztérium nyilatkozata kimondja: "nem véletlen az, hogy min­den esetben, amikor a politikai erőfeszí­tések eredményesnek mutatkoznának, erőszakos ese­ményekre kerül sor, amelyeknek nyilvánvaló célja ezeknek az erőfeszítéseknek a meghiúsítása". A nyilatkozatban foglaltak szerint a 14. hadsereg beavatkozása az eseményekbe a helyzet súlyosbodásához vezet, amely­nek az egész térségre nézve súlyos kö­vetkezményei lehetnek. Az ENSZ hétfőn közölte, hogy But­­rosz Ghali főtitkár vizsgálóbizottságot szándékszik küldeni a térségbe. Az amerikai kormányszóvivő ugyanakkor "rendkívül zavarosnak" ítélte a transz­­nisztriai helyzetet. A közleményben kitért arra, hogy az amerikai vezetés megérti Jelcin orosz elnök aggodalmát a Moldvában élő oroszok sorsáért, de be kell tartania a csapatkivonásra vonatko­zó kötelezettségét. Hétfőn délután a sze­­paratisták és a 14. hadsereg általános offenzívát indított a város elfoglalására. Ion Iliescu, Románia elnöke közvetítési kísérleteit követően a felek hétfő este 22 órától fegyvernyugvást hirdettek. Ezt azonban nem tartották be. A Franca Presse jelentése szerint a várost éjszaka Mir Kulimban bemorta a Moldvai lé­gierő. Kedd reggelig több mint három­százra nőtt a halottak száma. A kisinyo­­vi parlament az ENSZ Biztonsági Taná­csának összehívását kérte. Tüntetők tö­mege követelte a parlament előtt, hogy fegyverezzék fel a polgári lakosságot. Szerdán már valóban nem szóltak a fegyverek. Csütörtökön Isztambulban a fekete-tengeri övezet országainak csúcs­­találkozóján külön négyes találkozón keresték a megoldást. Döntöttek arról, hogy vasárnaptól fegyvernyugvás lép életbe, megkezdődik a fegyveres alaku­latok­­leszerelése, szükséges a 14-es had­sereg semlegességének biztosítása, a már működő vegyesbizottság mellett ENSZ-megfigyelők is ellenőrizzék a le­szerelést. Ugyanakkor humanitárius se­gélyért folyamodnak a világszövetség országaihoz. A moldvai parlament rövi­­d­en kidolgozza a Tramzisztna státu­sára vonatkozó programot. Igor Szmir­­nov időközben Matti, mártanár nem tartják elfogadhatónak a Moldva föderalizálására vonatkozó javaslatot, teljes függetlenséget követelnek. Kinde Annamária Izraelben győzött az ellenzék Beigazolódtak az izraeli választásokra vonatkozó jóslatok: az ellenzéki Munka­párt, Jichák Rabin formációja - és szövetségesei - hatalmas fölénnyel diadalmas­kodtak a (még) kormányfő Samír gárdája, a LIKUD pártja fölött. A Munkapárt a 120 tagú izraeli parlamentben 48 helyet szerzett és koalíciós partnerének is jutott 14 mandátum. Ez a LIKUD-osok 31 képviselői helyével szemben biztos parlamenti többséget jelent s így Jichák Rabin gondoktól mentesen kezdhet a kormányala­kításhoz. Samír beismerte vereségét és azt is kilátásba helyezte, hogy esetleg visszavonul. A körvonalazódó középutas szövetségtől, annak régi ígéretei szellemében a közel­­keleti béke esélyeinek megerősödét remélik világszerte. Mint tudott, Jichák Rabin és hívei a "Terület a békéért" elvét vallva törtek előtérbe s tőlük a nyugalom megte­remtése mellett gazdasági-társadalmi gondok enyhítését, új munkahelyek teremté­sét várja a számban egyre gyarapodó izraeli népesség. A többi párt között eloszló maradék mandátumok sorsa is következtetésekre ad alkalmat. A jobboldal is kettővel szaporította képviselőinek számát, s az ellenpólu­son az arab függetlenségért szövetkezők is két mandátumot szereztek, az eddigi eggyel szemben. S ugyancsak a prognózisok szerint alakult a kommunisták mér­lege, akiknek az eddigi négy hely helyett most kettővel kell megelégedniük a Knesszetben. A két nagy ellenfél csatározásából tehát az ellenzék került ki győztesen, de ez nem jelenti a LIKUD összeroppanását. Erre még várni kell - hangzanak az óva­toskodó nyilatkozatok. A világ mindenesetre megelégedéssel nyugtázza a közel-ke­leti béketárgyalások esetleges sikerének nagyobb lehetőségét, s azt is reméli, hogy az izraeli választásokra reagáló palesztin erők is megkettőzik törekvéseiket a békés megegyezés érdekében. Egyelőre az ellenkezője történik: fokozatosan nő a feszült­ség a zsidók által megszállt területeken, Ciszjordániában és Gázában. (indig) Samír Hurrá, vesztettünk! EURÓPAI MENETELÉS Önmagát igazolja a történelem. Az ókorból tudjuk, hogy Nagy Sán­dor hiába rendezett szuzai menyegzőt, birodalmának részeit mégsem sikerült összeházasítania. A Római Birodalom is széthullott. Az újkor­ból tudjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok milyen nehezen született meg, függetlenségi háborúban, szecessziós háborúban, szegregációs há­borúban vajúdott, míg végül békésen loboghat a modern Unió felségjele, az ötven csillagos zászló. A cárok Oroszországa, majd a ”testvéri népek szovjet hazája” évszázadokon át tűzzel-vassal, korbáccsal és börtönnel sem tudta egybegyúrni az impérium etnikumait. Most a legcivilizáltabb földrész, Európa, annak is nyugati része az integrálódás korszakának buktatóit éli. Buktatóit éli, hiszen itt születtek meg a modern nemzetek és államaik, itt vert gyökeret a nacionalizmus, itt honosodo­tt meg az a polgári - kapitalista - társadalmi rend, amely bár kozmopolitának vallja magéit, konokul ragaszkodik honi humuszához, mindezek a történelmi hagyományok az egyesülés ellen dolgoznak. Pedig más, az integrálódás felé mutató tradíciók is vannak. Például az évszázados páneurópai mozgalom. Vagy az immár négy évtizedes gazdasági­politikai egyesülés kezdeményei: az 1951-ben létrejött Európai Szén- és Acélközösség (MONTANUNIO), az 1957-es Római Szerződés, amely Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux-államok rész­vételével szentesíti az Európai Gazdasági Közösség megalakulását. 1973-ban ehhez csatlakozik Anglia, Írország és Dánia, majd a '80-as években, kötöttebb vagy lazább formában Görögország, Spanyolország, Portugália és Törökország. 1968-ban eltörlik az EGK belső vágányait, lehetővé teszik a tőke és (elvben) a munkaerő szabad mozgását egyik országból a másikba. Időközben megalakulnak a szervezet politikai orgánumai - a Miniszteri Tanács, az Európai Parlament - is. Majd a múlt évben a festői holland városkában, Maastrichtban meghatározzák a további integrálódás útjait az Európai Gazdasági Unió felé. Nos, itt vannak az előbbiekben említett buktatók. Mintha a tagorszá­gok megrettentek volna az EGU létrejöttének lehetőségétől. Egyesek gaz­dasági megfontolásból, mások politikai függetlenségüket érzik veszé­lyeztetve, megint mások kulturális-szellemi hagyományaikat féltik. Az északiak például a történelem folyamán mindig is három lépés távol­ságra tartották magukat Nyugat-Európától. Most ezt igazolandó, a dánok nemrég népszavazáson foglaltak állást a mtsastrichti-program ellen; a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a svédeknek csak 28 szá­zaléka hű az európai integráció eszméjéhez, a norvégok 53 százaléka nem akar egyesülni, ellenben a finnek 56 százaléka az egyesült Európa mellett voksol. A britekben erősen él még mindig a splendid isolation évszázados eszméje; az írek sem akarnak továbblépni, az egyesülés nyaktörő gödröket sejtető ösvényén. Noha a francia honatyák a napok­ban Versailles tükörtermében ünnepélyesen megszavazták az ezzel kap­csolatos alkotmánymódosítást, még nem tudni, hogy miként szavaz ősszel a lakosság, a mezőgazdák mindenesetre morgolódnak... Szóval, nyugaton hat a történelmi emlékezet. Egyedül Közép- és Kelet- Európa jelentkezik feltétel nélkül az Európa-házba. Ám, oly nagy a tör­ténelmi fejlődésből fakadó bizalmatlanság iránta, hogy egyelőre csak egyes országokat engednek be - de csak az udvarra... így hát igencsak bölcseknek kell lenniük az EGK-államok csúcsérte­kezlete résztvevőinek, akik Lisszabonban arról tárgyalnak: Maastricht szellemében hogyan tovább az egyesült Európa felé. Mihálka Zoltán

Next