Erdélyi Napló, 1995. január-február (5. évfolyam, 1-8. szám)
1995-01-05 / 1. szám
1995. január 5. krónika Kedves (kedvetlen) ismeretlen ismerős, pontosabban szólva: az Erdélyi Napló s azon belül e rovat olvasója! Önnek. Neked szól ez a búcsúlevél, amely nem csupán az 1994- es évtől köszön el, hanem a számomra hétről hétre biztosított újsághasábtól is, a harmadik oldalon - és nyilván az olvasótól. Magam döntöttem a búcsúzásról, nem játszott szerepet benne semmiféle haragszomrád, valamiféle kellemetlen külső vagy szubjektív ok. Lehet, hogy elítélendő hiúság, amit mondok, én mindenesetre így érzem: az evést is akkor kell abbahagyni, amikor jólesik még az étel. (Vagyis másnapra ismét megjöhet az étvágy?) Nem akarok nagy feneket keríteni ennek a búcsúnak, mert magától az alapkérdéstől - „Hogy miben vagyunk?” - úgysem lehet elszakadni, kiegészítése viszont bizonyára hasznos volna. És miben leszünk? - kellene kérdezni egyre követelőzőbben, hetekkel a resicai kilenc nap és öt évvel az 1989-es közép-kelet-európai változás-hullám után. Változás-hullámot írok, azt hiszem, ez közelíti meg a leginkább térségünk politikaitársadalmi mozgását az utóbbi években, nem kizárólag Romániára gondolva. Sokan készítenek most leltárt, hatalmon lévők és ellenzéki politikusok, pártok, a közügyekbe magukat beleértók s a dolgok alakulásába egyre nyilvánvalóbban beleszólni képes üzletemberek. Az én leltárom, hia hozzáfognék, nem lenne ilyen látványos, tömegek életét megkönnyítő vagy éppen megnehezítő intézkedésekről legfeljebb külső szemlélőként számolhatnék be. Ami persze azt is jelenti, hogy a felelősséget másokra lehet hárítani. Legfeljebb az erdélyi, a romániai magyar sajtó s különösen a Korunk túlélési technikájáról adhatnék közvetlenül számot, másokkal együtt. Legfeljebb? Vajon nem ezzel a szóval és hasonlókkal hárítottuk el magunktól, évtizedek óta, a felelősséget? Nem tudom, ki és mikor találta ki a leltárkészítést (vélem, hogy először a gazdasági szférában), de biztos, hogy reális szükségletből tette. A mi kisebbséginek tudott-mondott sorsunkról, létünk és tudatunk alakulásáról is el kellene készíteni a leltárt. Persze, az illetékes képviseleteknek gondja van (hivatali kötelességük is) a pénzügyi, politikai, társadalomszervezői beszámolókra, én azonban itt másra utalok. Megfoghatatlanabb és mégis körülírandó jelenségre, közérzet-jelzésre, diagnózisra és a gyógymód keresésére. Amit állítólag - a ránk nézve szomorú következmények ismeretében,biztosan és profi módra - a szeku végzett, utódja és hasonmása pedig folyamatosan gyakorol. Ők a tömeget diagnosztizálják, s a hatalmat gyógyítják-gyógyítgatják, óvják resicaiaktól, temesváriaktól, mindenkitől, aki önállóan gondolkodni és nem előírásosan tenni próbál. Az a diagnózis és prognózis, amelyre elengedhetetlenül szükség volna a romániai magyarság tudatának a kisebbségi sirámokból való kiemelésére s természetesen létének jobbítására - szerintem nem feltétlenül hatalomcentrikus. Elsődleges célja az volna, hogy önuralmunkat visszanyerjük, ne hagyjuk, hogy hiszterizáljanak - képesek legyünk higgadtan elemezni, és dönteni saját ügyeinkben. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy döntési jogunk erősen korlátozott - ezek a korlátok azonban tőlünk is függenek. Nemegyszer magunk emelünk korlátokat, s aztán csodálkozunk, ha kívülről korlátoltaknak látnak. Borúlátón zárulna ez az 1994-es búcsúlevél, ha épp e napokban nem olvastam volna fiataloktól, huszonévesektől két kitűnő elemzést, pontos és szigorú következtetésekkel a romániai magyar értelmiség állapotáról, idősebbbbekről és a legfiatalabbakról. A friss olvasmányélmény bátorít fel, hogy levelemet reménykedve zárjam - nyissam 1995-re, hátha az új év fiatalít valamit a közösségen - legalább a szellemén... Kántor Lajos mem AMIRŐL NEM LEHET LEMONDANI Borús, szomorkás december eszén lapozgatjuk kollégáimmal az Erdélyi Napló három évének bekötött példányait. Ugyanabban a szobában sörözgetünk, ahol a lap első számait szerkesztettük 1991 őszén. Csak az ebédlőasztal került ki a konyhába, különben minden a régi: ugyanazok az arcok, ugyanazok a remények, ugyanaz a hit... Talán a lelkesedés valamivel racionálisabb. De az is lehet, hogy csak fáradtabbak vagyunk. És három évvel öregebbek, tapasztaltabbak, becsapottabbak... Ugyanazok a gondok, félelmek és dilemmák. Hányszor kell még újrakezdeni, ha következetesek akarunk maradni? Lapozgatjuk a bekötött példányokat, kortyolgatjuk a sört, és nosztalgiázunk. Szinte minden újságoldalhoz tartozik egy emlék. Emlékezni jó, főleg ilyen borús, szomorkás decemberi estén. Amikor jövőbe látni alig lehet, akkor a múltba kell nézni. Amikor kérdések özöne marad megválaszolatlan, a megtörtént bizonyossága segít. És lám, ami megtörtént, nem volt hiábavaló. Itt van a kezünkben tíz kilónyi nyomtatott papír és lelki szemeink előtt a több tízezer olvasó. Nem a nosztalgia, inkább a számvetés, nem az andalító, szép emlékek, hanem az önmarcangoló értékkeresés határozza meg hangulatunkat. Fogyóban a sör, körvonalazódik a közös konklúzió: visszalépni nem szabad, akkor sem, ha előre menni képtelenségnek látszik. Amiről lemondani nem lehet, az érték, az szakmai önbecsülés, az közösségi szolgálat. S ha a körülmények szorításában a feladás kényszerével kell szembesülni, akkor le kell mondani! Le kell mondani a hiúságról, a jól csengő tisztségekről, a pillanatnyi biztonságról. Az erkölcsi kompromisszumok ideje lejárt. Az érték, a minőség nem lehet megalkuvás tárgya. A mi esetünkben erkölcsiségében tiszta, magas szakmai színvonalon szerkesztett lap, ami ezt kifejezi. Ebből hát nem engedhetünk. Azon a bizonyos december estén eldőlt, hogy az Erdélyi Naplónak lesz újabb évfolyama, melynek bekötött lapszámait remélhetőleg elégedetten forgathatjuk majd, ha évek múltán egyszer ismét összeülünk sörözni egy borongós, szomorkás esten. Azt hiszem, ennél többet nem ígérhetünk lapunk olvasóinak az új év küszöbén. Nem mondunk le arról, hogy lehet. Stanik István Öfőrssé's halysi kiközűisíré Kiterjedt, minőségében is jelentős művel bíró alkotó is vágyakozhat a megistentítésre. Főleg akkor, ha egyébként olümposzi kedélyét indulatok feszegetik. Elszomorító példát szolgáltat erre Lászlóffy Aladár A „mieinkről” című kirohanásában. Az, hogy egy megpróbált és nagy tekintélyű szellemi ember háborog a képmutatás, a középszerűség, a megalkuvás, az önsajnálat és az önzés ellen, igencsak érthető. S vagyunk még néhányan, akik talán azt is fel tudják fogni, mekkora (pofon)csapás az európaiság magyar megszólaltatója számára az, hogy értelmiségi sorstársai sorra kibotorkálnak Erdélyből. A háborgás hullámverését azonban a higgadt elemzések tengernyi tükrének kellene követnie. Itt ilyesmiről szó sincs. Az indulat kétségbeesett vagdalkozásba torkollik: szerzőnk nemcsak az embert sérti meg, hanem az igazságot is, azt a „legszentebb elvet" , amelynek védelmében szólni kezdett. Lászlóffy két, erdélyiségét hitványul megtagadó értelmiségi esetével példálózik. Iniciálékat és külföldi helységneveket használ, így aztán egyetlen kultúrmely számára sem nehéz találós kérdés, hogy (ha ugyan együtt kíván érezni a szerzővel) kikre is kell megharagudnia. Z.P. (azaz Zirkuli Péter) a kevésbé ismert. Róla azt lehet tudni, hogy nem Erdélyben, nem is Magyarországon, hanem Párizsban „vált valakivé”. Sajnos, bele kell törődnünk abba, hogy Z.P. számára az önmegvalósításhoz nem a szülőföld, még csak nem is az anyaország nyújtotta a legkedvezőbb emberi és eszmei kereteket. Egyéni fejlődésének fokozatait, illetve tanulságait igazából csak az tudhatja méricskélni, aki ismerte őt már a „szatmári időkből”. Megengedem, hogy Lászlóffy nem ismerte, nem is ismerhette azt a Z.P.-t, akit gyermekként kiközösítettek, akit az iskolában megaláztak, akinek a szülőházát eltörölte a városrendezés otthonteremtő bölcsessége. Ha Lászlóffy nemzedékét korlátozták az álmodozásban, akkor a Z.P. nemzedékéről elmondható, hogy már nem is voltak, nem is lehettek álmai. Z.P. nemzedéke egy meglehetősen megviselt karrier-receptet kapott kézhez. A receptnek egyetlen lényeges üzenete volt: alkalmazkodni az „elöljárók" kompromisszumaihoz, követni a csendes konformitás mellékösvényeit. Z.P. a deviancia országútját választotta. (Ezt úgy fordítanám magyarra, hogy ZP.-nek nem volt gusztusa ahhoz, hogy mindig mások nyomában járva mentse a bőrét a kies transzilván berkekben botladozva.) Az A.J. (vagyis Aradi József) „beállításával” kapcsolatos kérdés bonyolultabb. A.J. másfél évtizeden át volt egy tekintélyes kulturális folyóirat „szürke eminenciása". Tájékozódott és tájékoztatott, nevelt és szervezett valami aszkétikus önfeláldozással, céltudatos fegyelemmel. Alkata talán túlságosan is apollói volt - vonakodott a dionüszoszi elvegyüléstől, nem gyűlt lebírhatatlan lángra népben, nemzetben (és személyes érdekekben) gondolkozó pártpolitikusok közelében, nem volt kenyere a hangos magyarság, nem szerette az otromba, sületlen szóvicceket. (Igaz, írhatott volna többet is. Róla nehezen lehetett volna elképzelni azt, hogy kétszer is szerepel ugyanannak a Korunk-számnak a főlaptestében - egyszer „erdélyi költőként”, egyszer meg „európai gondolkodóként".) Míg tehát Lászlóffy Zs.-t alig ismerhette, addig - akarva-akaratlanul - A.J. közelében élt. Attól tartok, költőnk és gondolkodónk előtt valaki diszkréten „bemártotta" a New Yorkig elkalandozó A.J.-t, ezt az erdélyi tájat sirató, mézes-mázas világpolgárt. (Akinek azonban sem az emléke, sem az öröksége nem túl kényelmes dolog.) Dörgedelmének befejezése szerint szerzőnk maga is nekibúsult (persze amúgy Petúr módján), sőt kedve támadt megátkozni a „lézengő rittereket” befogadó, oltalmazó és tápláló Nyugatot is. Eddigi életművét ismerős és értékelő olvasóit tán ez a fordulat lephetné meg a legjobban. Ámbár logikusan következik a „két kozmopolita” elmarasztalásából, szerzőnk gyanakvó lokálpatriotizmusából, kultúremberi sértettségéből. (Ami még a Lászlóffyszerű robosztus tehetséget is csak úgy öltöztetheti, mintha mondjuk egy francia lovagra díszmagyart húznának.) Lászlóffy publicisztikája sajnos ezért válik emlékezetessé. Benne az alkotó árnyalatokra mindig figyelő szelleme indulatosan megtagadta önmagát. Ez a makacs szenvedély azonban nem az igazság teljességét szülte, hanem a kizárólagosság olykor talán üdítő, de soha nem veszélytelen példáját. Kereskényi Sándor