Erdélyi Napló, 1995. november-december (5. évfolyam, 44-52. szám)

1995-11-01 / 44. szám

1995. november 1 MIT KÍVÁN A...? A polgárosodás hajnalán a véle­ményformáló értelmiség nemzetéb­resztő szándékkal öntögette tíz pon­tokba a kiáltványokat: Mit kíván a magyar nemzet! Mit kíván a román nemzet! Mit kíván a tót (a rác, a tal­ján) nemzet! A kívánságok sokszor ütötték vagy kirekesztették egymást, s önszabályozó mechanizmusok híján máig sem múló acsarkodások forrá­saivá váltak. Aztán, a polgári fejlődés útján el­akadt társadalmakban, osztódással szaporodtak és közhelyesedtek el a tízpontos kívánságok. Mígnem politi­kai vészmadarak ajkán/tollán olyan torz formákat nem öltöttek, mint­­ hogy hazai tájakon maradjunk - az állítólagos háromszáz törzstiszt „Ha­lál az elnökre!”, vagy a szerkefürdői hajthatatlan siculusok „Vesszenek az árulók!” szédelgő, ám borzongató semmitmondásai. A kisközösségek híve vagyok ugyan, de agresszív ama­tőrök ezen buzdításait nem tekintem a szókimondás bátorságát bizonyító üzenetnek, hanem tehetetlen, inge­rültségből fakadó handabandázásnak. Kevésbé zavar, ha a többség so­raiból lépnek fel beteges küldetéstu­datú hordószónokok paranoiás rémlá­tomásaikkal, s amíg ki nem alakulnak a demokratikus politizálás csatornái - elszomorító esetek bizonyítják ezt -, ezek is felgerjeszthetik az indulato­kat. Kimondottan fájlalom viszont, ha kisebbségi politikusok (vagy akként fellépők), az önvédelem látszatát kelt­ve hirdetnek bujdosó eszméket. A ki­sebbség csak ésszel politizálhat. Szá­mára az érzelmi politizálás luxusnak számít. Józan elemzők elismerik, hogy az RMDSZ honatyái az átlagosnál kép­zettebbek, szélesebb látókörűek. Csu­pán akkor bicsaklanak meg, amikor egyirányú sínpárra siklik a gondolko­dásuk. Vagy amikor gittegyletek pro­tézisfogalmait szajkózzák nagy igaz­mondások - és odamondások - ürü­gyén. Persze, nem a „folklór-kisebbsé­gek” képviselőinek opportunizmusa a járható út. Még azoknak a nemzetisé-­­ gi közösségeknek a képviselői is megszavazták például a tanügyi tör­vényt, amelyeknek szövetségi vezetői i­ .ózóleg nyilatkozatban ítélték azt el. Bizonyos fokig érthető is ezeknek a képviselőknek a szorongása: ha elle­ne szavaznak, a hatalom elzárja annak a néhány millió lejnek a csapját, amely „Megéneklünk”-ízű, ám szá­mukra népünnepélyt jelentő találko­zóik megszervezéséhez szükséges. Ebben a megközelítésben szavazatuk talán már bocsánatosabb bűn. (A nemzetiségi képviselőcsoport új ve­zetőjének a dohogását azonban nagy engedékenységemben sem fogadhat­tam el: amikor megmutattam neki az Erdélyi Naplóban vele készített inter­jút, rámkérdezett: miért nem kétnyel­vű - vagyis román-magyar - a lap, hogy ő is megértse.) Nem behódolásról van tehát szó, nem opportunizmusról, hanem arról, ami a politika gyakorlásának a lénye­ge: a lehetőségek keresése és elérése, adott körülmények között. Ebben vi­szont véreink - főleg az országos po­litikát vidéki magányukban csak hal­lomásból ismerő törpepolitikusok - korántsem jeleskednek. Pihent fővel találnak ki tehát olyan agyalmányo­­kat, amelyek nem önmagunk épülésé­re szolgálnak, hanem a ködlovaglás kategóriába sorolhatók. Akárcsak annak a honatyánknak a szereplése egy bukaresti magánrádió talk-show-jában, aki érvei fogytán ki­vágta: „Mi, magyarok abban külön­bözünk, hogy életünk árán is...” Ezt a betonoszlopszerű kijelentést hallani románoktól, de oroszoktól és csecse­­nektől, szerbektől és bosnyákoktól, szingalézektól és tamiloktól, hutuktól és táciktól is. Nem különbözünk hát, hanem hasonlítunk. Különböznek a fentiektől a franciák és a németek, orosz viszonylatban a finnek és a len­gyelek, akik a múltba tolták vissza az „életünk árán is”-t. S ezzel újfent visszakanyarodtunk a cikket indító kívánságokhoz. illetve azok eltorzult formáihoz. A fenti szö­vegek ugyanis­­ a ködlovaglás és az „odamondás”­­, mintha a Funar- vagy a Vadim-galeri kívánságlistájáról re­pült volna képviselőnk szájába. Hát nem vétek végigbillentyűzni ezeknek a kívánságlistáknak minden hang­jegyét? Igaz, az okosok sem mindig okosak, de az ellenség kottájából ját­szani már egyenesen dőreség. Különbözzünk - ha már egyszer különbözünk -, de észben, megfon­toltságban, türelemben, kitartásban, igazunk vállalt hitében, nem pedig rögtönzésben, felszínességben, káros és igazságtalan általánosításban, nagyzolásban. Különbözzünk vagy hasonlítsunk - de válogassuk meg, hogy kivel és miben, hogy a világ so­ra általunk is előbbre juthasson. Eh­hez kellene az igazi közbátorság. Vajnovszki Kázmér 'ütyeti vízsiló' Az utcán, a téren Nem megy ki a fejemből a Tien An-men tér, aminthogy az Egyetem tér sem, és most már az Opera térnek is szorítanom kellett egy kis helyet. 1968 van a fejemben, tüntető diákok és diákverő rendőrök. Tiltakozik, tüntet a jövő, az értelmiség cse­metekertjeiért, emberi körülményekért, méltóságért, autonó­miáért, normalitásért. Romantikus, hangulatos egy-egy ilyen diákmegmozdulás. Undorítóak és kiábrándítóak, elkeserítőek a hatalom reakciói. Néhány éve lecsavargózták az Egyetem térieket, most a „bukot­tak lázadása” megtisztelő jelzőt érdemelte ki a tüntető diáktár­sadalom. Akkor sem, most sem maradt távol az erőszak, hiszen a rendet helyre kell állítani, rendnek lennie kell. Gyűlölöm az erőszak rendjét. Nem lévén még elég öreg és bölcs ahhoz, hogy átadjam ma­gam a fiatalok iránti rokonszenv mindent elsöprő érzésének, kénytelen vagyok néhány illúzióromboló megjegyzéssel élni. A diákmegmozdulások az oktatás súlyos válságának jelei - nyilatkozta egy lelkes szimpatizáns, tanügyi szakszervezet is a Románia liberă napilapnak. Ugyanott az is kiderül, hogy az ille­tő szakszervezet csatlakozik a diákokhoz. (Miért ne tenné, nem kerül különösebb fáradságba.) Megtudhatjuk azt is, hogy a di­cséretes csatlakozással egyetemben tizenharmadik fizetést, üdü­lőjegyeket és egyebeket is követelnek. A rettenthetetlen fiatalok Liviu Maior tanügyminiszter ren­deletei elleni tiltakozásul vonultak az utcára. A tanügyi törvény ellen, amelyet most, lám,­­ kiharcolták! - újratárgyal a parla­ment, annak tárgyalása közben és megszavazásakor egyedül az RMDSZ tiltakozott. S az indoklásban nem csak az anyanyelvi oktatás elsorvasztása szerepelt, hiszen a túlközpontosítást elő­mozdító, antidemokratikus törvényről már akkor elmondták azt is, hogy alkotmányellenes, azt is, hogy rendelkezései a többségi nemzet számára is hátrányosak. Az egyetemisták ésszerűséget, rendet akarnak. Az autonóm (!) egyetemek lesznek majd ezután Romániában az ésszerűség szigetei, ahová félárú vonatjeggyel bármely diák elutazhat? Ezt senki sem gondolhatja komolyan. Annál is inkább, mert a demokratikus érzületű ifjak nem voltak restek megkérni némely magyar diákszervezet vezetőit, ne csatlakozzanak ehhez a demonstrációhullámhoz, mert ezzel az akció sikerét kockáztatnák. A román diákok ezúttal nemcsak azt tudják, hogy mit akar­nak, hanem azt is, miképpen kell eljárniuk, amennyiben ered­ményeket akarnak elérni - írta egy hazai újságíró. Kétségtelen, hogy a tiltakozó megmozdulások sikerrel járnak. A kérdés már csupán az, hogy eredményeik végül is kinek használnak majd. Kinde Annamária Я з h­d­о г о­к ö­n rí з p з Az évfordulós naptárt böngészve kiderül: az esztendei majd minden napjára esik valamilyen nevezetes ünnep, megemléke­zés, világnap. A Föld napjától Togo nemzeti ünnepéig vagy a színházi napon át a dohányzásellenes világnapig igen széles a skála. Emlékezhet, ünnepelhet ki-ki kedvére, ízlésének, érdeklő­dési körének megfelelően. Most, november negyedikén például a Rendőrség napját ü­nneplik Romániában. Már az iskolában is tanították, osztályfőnöki órák keretében dolgozták fel, rendőreink mennyi nemes, magasztos tettet hajta­nak végre. Őrzik a rendszer rendjét, biztosítják, hogy dolgos hétköznapjaink nyugalmát semmi ne zavarja, óvják biztonsá­gunkat... Úgy emlékszem, az e témában íratott házidolgozatra sokunknak kiemelkedően jó osztályzatot adott a tanár elvtársnő. Hiába, remek osztály volt a miénk, s nem volt akkoriban semmi okunk kételkedni az okos, bölcs felnőttek szavában. Nem értet­tük ugyan, hogy amikor egy-egy jeles ünnep alkalmából a tor­natanár elvtárs beintésére elrejtettü­k a hosszú hetek alatt begya­korolt iskolatorna-i­ mutatónkat (melyet a kezünkbe nyomott apró vörös zászlócskák libegtetése tett az alkalomhoz méltóan ünnepélyessé), miért kergetik vissza a bemutatónkra nem kíván­csi, de az ország haladását biztosító munkásosztályt és paraszt­ságot a jó, de gumivusos rendőrök a sportpálya mellé?! Ugyan honnan tudhattuk volna, hogy tájainkon parancsszóra hangza­nak­ fel a dicsőítések, s parancsra lendülnek a gumibotok?! Azóta eltelt néhány év, s most felnőttként, magam s gyerme­kem nyugalmáért aggódó szülésként megkönnyebbülten állapít­hatom meg: az én gyermekem már nem lesz kitéve ilyen össznépi átveréseknek. Manapság - a demokrácia jegyében — nyílt kár­tyákkal­ játszhat­ mindenki, kimondhatta a szó, nem kell eltitkolni az érzéseket, nem büntetendő cselekmény a szabad gondolko­dás. Szidják is egymást nyílt színen honatyák és elnökjelöltek, teregetik szorgalmasan a szennyest. S nem füleli már éber zsaru a sarkon álló nyugdíjas bácsikák beszédét, vajh­a a vasárnapi meccset tárgyalják-e, vagy éppen sötét összeesküvést szőlnek? A tanáraiknek nem kell idealizált rendé­rképet festeniük osz­tályfőnöki órákon. A gyermekszemek látják, hogy egy darabot sem látnak belő­lük alkonyat után, parkok környékén, külvárosi utcákban. Elvégre veszélyes környékek ezek... S látják, tapasz­talják azt is, hogy fényes nappal bármelyik társuk nyakából le­téphetik a vékony aranyláncot, lehúzhatják róluk a kabátot kétes alakok­­ tudják, panaszt tenni nincs kinek s nincs miért. Apuka dühöng, hogy újra feltörték az autóját, s a tettesnek se híre, se hamva, anyu meséli, hogy a szomszédban lakó nagymamát a gyalogátjárón gázolta el egy elzü­lt gépkocsivezető, de megúszta, mert van ismerőse a rendőrségen. Ugyanennek köszönhetően X. is nyugodtan élvezheti többmilliós sikkasztásának édes gyümöl­csét, ellenben Jánost elkapták egy zsák lopott kukoricával a hó­na alatt, s példásan megbüntették a köz okulására. Mit lehet itt idealizálni? (A zsaru is ember, leüthető, hát fél. Ki viselne gon­dot a családjára? A zsaru is szegény, többre vágyik, meg­vehető.) Ha felemelem a telefonkagylót, már nem csodálkozom, ha írógépkattogás, kutyaugatás, kedélyes irodai beszédfoszlányok hallatszanak az alaphang helyett - a vidám fiúk nyitva felejtet­ték a mikrofont. De fő a biztonság, és időnként előfordul némi malőr. S azon sem csodálkozom, ha már megint arról cikkezik valamelyik újság, hogy rendünk éber őrei fél (avagy egész) holt­ra vertek valakit, mint ahogyan azon sem, hogy az ügyet ismé­telten eltussolják. (A rendőr is belefárad a monoton munkába, a szélmalomharcba, időnként dühös lesz, odaüt. Különben is: pletyka az egész. Ki panaszt tehetne, ha él, hát hallgat. Bizonyí­tékok pedig nincsenek.) Határozott, ellentmondást nem tűrő, fizikai energiát sem kí­mélő fellépésük sem lep meg, amikor a renitens, „gálástokból“ összeverődött, ilyen-olyan jelszavakkal - például tanügyi tör­vény - tüntető, az ország, a jóérzésű állampolgárok nyugalmát veszélybe sodró hordákat oszlatják szét. Hiszen tudom, a zsaru is csak alkalmazott, van neki felettese, felettesebbje, s az érkező parancs gondolkodás nélkül hajtandó végre. Most, a rendőrség napján tartott rendezvényeken újra el­hangzanak majd a panaszok az anyagi gondokról, a hiányos fel­szerelésről, a kevés emberről, de a töretlen buzgalomról, a fá­radhatatlan munkáról, a jobbítás szándékáról is. Senki nem vonja kétségbe ezeket. De - bocsássa meg nekem a Jóisten és az ezredes úr - szeretném végre biztonságban érezni magam, sze­retném, ha a törvény szava mindenkire egyformán vonatkozna. Nem attól leszek nyugodt, ha újfent tudatják, vannak t ólálkodón, füle­lőn vagy szembeszökő nyilvánvaló­sággal. Az sem erősíti óvó erejükbe vetett hitemet, ha időnként, érvek fogytán pofonokkal, gumibottal í­gytrzik meg „ügyfeleiket“ a jó útra térés célszerűségéről. A törvény szolgái a törvényt szolgálják, s ér­­­­tem legyenek. Ne ellenem. T. Szabó Edit

Next