Erdélyi Napló, 1995. november-december (5. évfolyam, 44-52. szám)
1995-11-01 / 44. szám
1995. november 1 MIT KÍVÁN A...? A polgárosodás hajnalán a véleményformáló értelmiség nemzetébresztő szándékkal öntögette tíz pontokba a kiáltványokat: Mit kíván a magyar nemzet! Mit kíván a román nemzet! Mit kíván a tót (a rác, a talján) nemzet! A kívánságok sokszor ütötték vagy kirekesztették egymást, s önszabályozó mechanizmusok híján máig sem múló acsarkodások forrásaivá váltak. Aztán, a polgári fejlődés útján elakadt társadalmakban, osztódással szaporodtak és közhelyesedtek el a tízpontos kívánságok. Mígnem politikai vészmadarak ajkán/tollán olyan torz formákat nem öltöttek, mint hogy hazai tájakon maradjunk - az állítólagos háromszáz törzstiszt „Halál az elnökre!”, vagy a szerkefürdői hajthatatlan siculusok „Vesszenek az árulók!” szédelgő, ám borzongató semmitmondásai. A kisközösségek híve vagyok ugyan, de agresszív amatőrök ezen buzdításait nem tekintem a szókimondás bátorságát bizonyító üzenetnek, hanem tehetetlen, ingerültségből fakadó handabandázásnak. Kevésbé zavar, ha a többség soraiból lépnek fel beteges küldetéstudatú hordószónokok paranoiás rémlátomásaikkal, s amíg ki nem alakulnak a demokratikus politizálás csatornái - elszomorító esetek bizonyítják ezt -, ezek is felgerjeszthetik az indulatokat. Kimondottan fájlalom viszont, ha kisebbségi politikusok (vagy akként fellépők), az önvédelem látszatát keltve hirdetnek bujdosó eszméket. A kisebbség csak ésszel politizálhat. Számára az érzelmi politizálás luxusnak számít. Józan elemzők elismerik, hogy az RMDSZ honatyái az átlagosnál képzettebbek, szélesebb látókörűek. Csupán akkor bicsaklanak meg, amikor egyirányú sínpárra siklik a gondolkodásuk. Vagy amikor gittegyletek protézisfogalmait szajkózzák nagy igazmondások - és odamondások - ürügyén. Persze, nem a „folklór-kisebbségek” képviselőinek opportunizmusa a járható út. Még azoknak a nemzetisé- gi közösségeknek a képviselői is megszavazták például a tanügyi törvényt, amelyeknek szövetségi vezetői i .ózóleg nyilatkozatban ítélték azt el. Bizonyos fokig érthető is ezeknek a képviselőknek a szorongása: ha ellene szavaznak, a hatalom elzárja annak a néhány millió lejnek a csapját, amely „Megéneklünk”-ízű, ám számukra népünnepélyt jelentő találkozóik megszervezéséhez szükséges. Ebben a megközelítésben szavazatuk talán már bocsánatosabb bűn. (A nemzetiségi képviselőcsoport új vezetőjének a dohogását azonban nagy engedékenységemben sem fogadhattam el: amikor megmutattam neki az Erdélyi Naplóban vele készített interjút, rámkérdezett: miért nem kétnyelvű - vagyis román-magyar - a lap, hogy ő is megértse.) Nem behódolásról van tehát szó, nem opportunizmusról, hanem arról, ami a politika gyakorlásának a lényege: a lehetőségek keresése és elérése, adott körülmények között. Ebben viszont véreink - főleg az országos politikát vidéki magányukban csak hallomásból ismerő törpepolitikusok - korántsem jeleskednek. Pihent fővel találnak ki tehát olyan agyalmányokat, amelyek nem önmagunk épülésére szolgálnak, hanem a ködlovaglás kategóriába sorolhatók. Akárcsak annak a honatyánknak a szereplése egy bukaresti magánrádió talk-show-jában, aki érvei fogytán kivágta: „Mi, magyarok abban különbözünk, hogy életünk árán is...” Ezt a betonoszlopszerű kijelentést hallani románoktól, de oroszoktól és csecsenektől, szerbektől és bosnyákoktól, szingalézektól és tamiloktól, hutuktól és táciktól is. Nem különbözünk hát, hanem hasonlítunk. Különböznek a fentiektől a franciák és a németek, orosz viszonylatban a finnek és a lengyelek, akik a múltba tolták vissza az „életünk árán is”-t. S ezzel újfent visszakanyarodtunk a cikket indító kívánságokhoz. illetve azok eltorzult formáihoz. A fenti szövegek ugyanis a ködlovaglás és az „odamondás”, mintha a Funar- vagy a Vadim-galeri kívánságlistájáról repült volna képviselőnk szájába. Hát nem vétek végigbillentyűzni ezeknek a kívánságlistáknak minden hangjegyét? Igaz, az okosok sem mindig okosak, de az ellenség kottájából játszani már egyenesen dőreség. Különbözzünk - ha már egyszer különbözünk -, de észben, megfontoltságban, türelemben, kitartásban, igazunk vállalt hitében, nem pedig rögtönzésben, felszínességben, káros és igazságtalan általánosításban, nagyzolásban. Különbözzünk vagy hasonlítsunk - de válogassuk meg, hogy kivel és miben, hogy a világ sora általunk is előbbre juthasson. Ehhez kellene az igazi közbátorság. Vajnovszki Kázmér 'ütyeti vízsiló' Az utcán, a téren Nem megy ki a fejemből a Tien An-men tér, aminthogy az Egyetem tér sem, és most már az Opera térnek is szorítanom kellett egy kis helyet. 1968 van a fejemben, tüntető diákok és diákverő rendőrök. Tiltakozik, tüntet a jövő, az értelmiség csemetekertjeiért, emberi körülményekért, méltóságért, autonómiáért, normalitásért. Romantikus, hangulatos egy-egy ilyen diákmegmozdulás. Undorítóak és kiábrándítóak, elkeserítőek a hatalom reakciói. Néhány éve lecsavargózták az Egyetem térieket, most a „bukottak lázadása” megtisztelő jelzőt érdemelte ki a tüntető diáktársadalom. Akkor sem, most sem maradt távol az erőszak, hiszen a rendet helyre kell állítani, rendnek lennie kell. Gyűlölöm az erőszak rendjét. Nem lévén még elég öreg és bölcs ahhoz, hogy átadjam magam a fiatalok iránti rokonszenv mindent elsöprő érzésének, kénytelen vagyok néhány illúzióromboló megjegyzéssel élni. A diákmegmozdulások az oktatás súlyos válságának jelei - nyilatkozta egy lelkes szimpatizáns, tanügyi szakszervezet is a Románia liberă napilapnak. Ugyanott az is kiderül, hogy az illető szakszervezet csatlakozik a diákokhoz. (Miért ne tenné, nem kerül különösebb fáradságba.) Megtudhatjuk azt is, hogy a dicséretes csatlakozással egyetemben tizenharmadik fizetést, üdülőjegyeket és egyebeket is követelnek. A rettenthetetlen fiatalok Liviu Maior tanügyminiszter rendeletei elleni tiltakozásul vonultak az utcára. A tanügyi törvény ellen, amelyet most, lám, kiharcolták! - újratárgyal a parlament, annak tárgyalása közben és megszavazásakor egyedül az RMDSZ tiltakozott. S az indoklásban nem csak az anyanyelvi oktatás elsorvasztása szerepelt, hiszen a túlközpontosítást előmozdító, antidemokratikus törvényről már akkor elmondták azt is, hogy alkotmányellenes, azt is, hogy rendelkezései a többségi nemzet számára is hátrányosak. Az egyetemisták ésszerűséget, rendet akarnak. Az autonóm (!) egyetemek lesznek majd ezután Romániában az ésszerűség szigetei, ahová félárú vonatjeggyel bármely diák elutazhat? Ezt senki sem gondolhatja komolyan. Annál is inkább, mert a demokratikus érzületű ifjak nem voltak restek megkérni némely magyar diákszervezet vezetőit, ne csatlakozzanak ehhez a demonstrációhullámhoz, mert ezzel az akció sikerét kockáztatnák. A román diákok ezúttal nemcsak azt tudják, hogy mit akarnak, hanem azt is, miképpen kell eljárniuk, amennyiben eredményeket akarnak elérni - írta egy hazai újságíró. Kétségtelen, hogy a tiltakozó megmozdulások sikerrel járnak. A kérdés már csupán az, hogy eredményeik végül is kinek használnak majd. Kinde Annamária Я з hdо г ок ön rí з p з Az évfordulós naptárt böngészve kiderül: az esztendei majd minden napjára esik valamilyen nevezetes ünnep, megemlékezés, világnap. A Föld napjától Togo nemzeti ünnepéig vagy a színházi napon át a dohányzásellenes világnapig igen széles a skála. Emlékezhet, ünnepelhet ki-ki kedvére, ízlésének, érdeklődési körének megfelelően. Most, november negyedikén például a Rendőrség napját ünneplik Romániában. Már az iskolában is tanították, osztályfőnöki órák keretében dolgozták fel, rendőreink mennyi nemes, magasztos tettet hajtanak végre. Őrzik a rendszer rendjét, biztosítják, hogy dolgos hétköznapjaink nyugalmát semmi ne zavarja, óvják biztonságunkat... Úgy emlékszem, az e témában íratott házidolgozatra sokunknak kiemelkedően jó osztályzatot adott a tanár elvtársnő. Hiába, remek osztály volt a miénk, s nem volt akkoriban semmi okunk kételkedni az okos, bölcs felnőttek szavában. Nem értettük ugyan, hogy amikor egy-egy jeles ünnep alkalmából a tornatanár elvtárs beintésére elrejtettük a hosszú hetek alatt begyakorolt iskolatorna-i mutatónkat (melyet a kezünkbe nyomott apró vörös zászlócskák libegtetése tett az alkalomhoz méltóan ünnepélyessé), miért kergetik vissza a bemutatónkra nem kíváncsi, de az ország haladását biztosító munkásosztályt és parasztságot a jó, de gumivusos rendőrök a sportpálya mellé?! Ugyan honnan tudhattuk volna, hogy tájainkon parancsszóra hangzanak fel a dicsőítések, s parancsra lendülnek a gumibotok?! Azóta eltelt néhány év, s most felnőttként, magam s gyermekem nyugalmáért aggódó szülésként megkönnyebbülten állapíthatom meg: az én gyermekem már nem lesz kitéve ilyen össznépi átveréseknek. Manapság - a demokrácia jegyében — nyílt kártyákkal játszhat mindenki, kimondhatta a szó, nem kell eltitkolni az érzéseket, nem büntetendő cselekmény a szabad gondolkodás. Szidják is egymást nyílt színen honatyák és elnökjelöltek, teregetik szorgalmasan a szennyest. S nem füleli már éber zsaru a sarkon álló nyugdíjas bácsikák beszédét, vajha a vasárnapi meccset tárgyalják-e, vagy éppen sötét összeesküvést szőlnek? A tanáraiknek nem kell idealizált rendérképet festeniük osztályfőnöki órákon. A gyermekszemek látják, hogy egy darabot sem látnak belőlük alkonyat után, parkok környékén, külvárosi utcákban. Elvégre veszélyes környékek ezek... S látják, tapasztalják azt is, hogy fényes nappal bármelyik társuk nyakából letéphetik a vékony aranyláncot, lehúzhatják róluk a kabátot kétes alakok tudják, panaszt tenni nincs kinek s nincs miért. Apuka dühöng, hogy újra feltörték az autóját, s a tettesnek se híre, se hamva, anyu meséli, hogy a szomszédban lakó nagymamát a gyalogátjárón gázolta el egy elzült gépkocsivezető, de megúszta, mert van ismerőse a rendőrségen. Ugyanennek köszönhetően X. is nyugodtan élvezheti többmilliós sikkasztásának édes gyümölcsét, ellenben Jánost elkapták egy zsák lopott kukoricával a hóna alatt, s példásan megbüntették a köz okulására. Mit lehet itt idealizálni? (A zsaru is ember, leüthető, hát fél. Ki viselne gondot a családjára? A zsaru is szegény, többre vágyik, megvehető.) Ha felemelem a telefonkagylót, már nem csodálkozom, ha írógépkattogás, kutyaugatás, kedélyes irodai beszédfoszlányok hallatszanak az alaphang helyett - a vidám fiúk nyitva felejtették a mikrofont. De fő a biztonság, és időnként előfordul némi malőr. S azon sem csodálkozom, ha már megint arról cikkezik valamelyik újság, hogy rendünk éber őrei fél (avagy egész) holtra vertek valakit, mint ahogyan azon sem, hogy az ügyet ismételten eltussolják. (A rendőr is belefárad a monoton munkába, a szélmalomharcba, időnként dühös lesz, odaüt. Különben is: pletyka az egész. Ki panaszt tehetne, ha él, hát hallgat. Bizonyítékok pedig nincsenek.) Határozott, ellentmondást nem tűrő, fizikai energiát sem kímélő fellépésük sem lep meg, amikor a renitens, „gálástokból“ összeverődött, ilyen-olyan jelszavakkal - például tanügyi törvény - tüntető, az ország, a jóérzésű állampolgárok nyugalmát veszélybe sodró hordákat oszlatják szét. Hiszen tudom, a zsaru is csak alkalmazott, van neki felettese, felettesebbje, s az érkező parancs gondolkodás nélkül hajtandó végre. Most, a rendőrség napján tartott rendezvényeken újra elhangzanak majd a panaszok az anyagi gondokról, a hiányos felszerelésről, a kevés emberről, de a töretlen buzgalomról, a fáradhatatlan munkáról, a jobbítás szándékáról is. Senki nem vonja kétségbe ezeket. De - bocsássa meg nekem a Jóisten és az ezredes úr - szeretném végre biztonságban érezni magam, szeretném, ha a törvény szava mindenkire egyformán vonatkozna. Nem attól leszek nyugodt, ha újfent tudatják, vannak t ólálkodón, fülelőn vagy szembeszökő nyilvánvalósággal. Az sem erősíti óvó erejükbe vetett hitemet, ha időnként, érvek fogytán pofonokkal, gumibottal ígytrzik meg „ügyfeleiket“ a jó útra térés célszerűségéről. A törvény szolgái a törvényt szolgálják, s értem legyenek. Ne ellenem. T. Szabó Edit