Erdélyi Napló, 1997. március-április (7. évfolyam, 10-18. szám)
1997-03-11 / 11. szám
A köröstárkányi temető kopjafáit egy-egy sírvers díszíti. E néprajzi különlegesség meghonosodásáról legelőször Györffy István tesz említést. „Minden kopjafa középrésze a felírásnak volt szánva. A rektor vagy a pap ékes szavakban, többnyire rigmusokban ösz szefoglalta az elhúnyt érdemeit, az élők keservét, s hátrahagyta az utókornak...” Köröstárkány azóta is őrzi hagyományait. Színmagyar népessége kis szigetet képez a Fekete-Körös-völgyi román nyelvi tömbben. Gyermekkoromban sokszor dúdoltuk a családban ezt a dalt a szüleimmel, mert őriztük és őrizzük ma is emlékét, tisztán és fényesen - magyarázza Budai Merza Pál. Ma is itt él köztünk elevenen, szinte élőn. Mintha nem ezelőtt százhetvenvalahány esztendővel született volna a szomszédos Háromszék megyében, Gidófalván, örmény származású családból. A bécsújhelyi katonai akadémián, a császári hadseregben és addig is, amíg át nem állt, és fel nem ajánlotta kardját Kossuth Lajosnak - hogy tovább már szabadságharcos parancsnokként, Bem tábornokaként a brassói, medgyesi, szebeni hadakban magyar szívvel élt, és gondolkozott. Magyarként dobbant a szíve a világosi katasztrófa után, amikor halálra ítélten bujdosott, majd álnéven Hamburgba menekült, ahol kiadta német nyelven emlékezéseit Bem tábornok erdélyi hadjáratáról. A szabadságharc eszméi az emigráció alatt is tovább lángoltak lelkében. Ezt őrzik a családi emlékezések. Párizsi évei alatt, majd Angliában, Törökországban, Sevillában, ahol lángra gyújtotta Juan Manuel de Rovás tábornok csodaszép leányának szívét, aki hitvesként vállalta vele, mellette a további harcot. Olaszország szabadságharcos csapatai mellett megszervezte az első magyar légiót, majd a szabadságharc elfojtása után Argentínába hajózik hűséges feleségével és Argentína déli határait védi, majd megszervezi az Argentin Katonai Akadémiát, megalapítja az argentin katonai földrajzi intézetet, műszaki könyveket ír spanyol nyelven, és nosztalgikus visszaemlékezéseit küldi a szamosújvári Arménia lapnak. Családi krónikánk mindezt hűségesen számon tartja. Vágyott haza, de mégis idegen földön, Argentínában hunyt el. Ott temették el katonai díszpompával. A katonai akadémia előtt ércszobra áll. Ma már szülőfaluja, Gidófalva is megemlékezett és emlékezik róla. A községháza falán ezelőtt három évvel Czetz János-emléktáblát helyeztek el, ünnepélyes keretek között. Őrzik halhatatlan emlékét, ahogyan mi is őrizzük, a család. Itt van egy élő, eleven emlék is. A fa eleven, tapintható tárgyi bizonyíték. Ez az ezüstbevonatú monogramos ébenfa sétapálca, a bevésett Cz.J. betűkkel. Ha mesélni tudna ez az ereklyeként őrzött sétabot... az emigráció, a szabadságharc kegyetlenül csodálatos fejezetei kerülnének napfényre. Végigjárhatnánk a sétabottal az 1848-as szabadságharc erdélyi útjait, az utolsó csatatereket, amelyeket - az emlékiratai szerint - a tábornok már sebesülten, sántikálva, bottal járt végig. Mesélne a sétabot a menekülésről, bujdosásról, a hányódás megannyi állomásáról, az emigráció útvonaláról Konstantinápolytól Argentínáig. A sétabot mégis hazajutott. Hazaküldték - a tábornok kívánsága szerint - a szülőföldre. Ma ez az egyetlen tárgyi bizonyíték. Ez maradt nekünk, brassói leszármazottainakakik téren és időn át igyekszünk méltóak lenni hozzá és az 1948 as gondolathoz. Váradi Mária A tábornok emléke Ha elvegyül porom más ország földjében, nyugalmat nem talál, el nem pihen... (Budai József) Verset olvasunk. Aztán felhangzik zongorán a megzenésített szöveg. A meghitt, brassói otthon csöndjében emlékezünk az 1848-as szabadságharc időben és térben távoli eseményeire. Pergetjük a történelem lapjait, kiegészítve a családi krónika varázslatos emlékezésfoszlányaival. Budai Merza Pálnak, a legendás Czetz János negyvennyolcas tábornok egyenes leszármazottjának lakásán idézzük Czetz Jánost, a szabadságharcost, az emigráció kimagasló egyéniségét, a honvédtábornokot, aki rendkívüli szervezőtehetségéről, mérnöki képességeiről, önfeláldozó hadvezetői magatartásáról is híres volt, és mindezzel beírta, nevét a történelembe. De mindezek mellett mélyen érző férjként, apaként, nagyapaként a családi krónikába is. Halk példa erre veje verses emlékezése, amelyhez leánya szerezte a zenét annak idején. „Életemet ne sirassátok, mert az élet sokat ígér...” Köröstárkány a Fekete-Körös völgyének felső szakaszán található Bihar megyében. Anonymus krónikája szerint Tuhutum és unokái telepedtek meg a Felső-völgyben, a Fehér- és a Fekete-Körös vidékén. A 17. századtól református faluként említik az okiratok. A 20. század közepén ezt az egységet megtörte a baptista egyház megjelenése. Ma már két baptista imaház van a faluban. Neve valószínűleg török-tatár eredetű, helynévvé válásának részletei vitatottak... A földrajzi nevek etimológiai szótárában a következőket olvashatjuk: Némelyek szerint a törökből a magyarba átvett tárkány szó a kereszténység felvétele előtt a vasverőket, kovácsokat jelölte. E feltevés értelmében a honfoglalás után itt lakhattak Kurszán vezérnek a tárkányai, szakrális kovácsai. A legvalószínűbb mégis a Targan személynévből való származtatás. A falu közösségének zártsága már-már legendás a környéken. Híresek a munkabírásukról, szorgalmukról, gazdagságukról. Lakosságának nemzetiségét tekintve szigetet képez a Felső- Körös-völgyi román nyelvi tömbben, mert az évszázadok folyamán sikerült megőriznie anyanyelvként a magyart. A román lakosságot az állami hivatalnokok és a beházasodottak képezik, számuk elenyésző. Egy helyi legenda szerint a románok lejöttek a hegyekből, és le akartak telepedni a falu határába. A tárkányiak ezt nem nézték jó szemmel, és elűzték őket, így végül hat kilométerre a falutól, a hegyek között alapították meg a Tărcăiţa (Kistárkány) nevű falut, amelynek ma sincs magyar lakosa. Zártságuk révén sikerült megőrizniük egy korábbi nyelvállapotot (a Károlyi-biblia nyelvét beszélik, régies nyelvezetükben ez leginkább az igeidők régies alakjában érhető tetten), viseletüket. Néprajzi szempontból egy, ebben a tájegységben ritka folklórműfajt is megőriztek, a sírverseket. „Minden kopjafa középrésze a felírásnak volt szánva... A rektor vagy a pap ékes szavakban, többnyire rigmusokban összefoglalta az elhúnyt érdemeit, az élők keservét s hátrahagyta az utókornak, mint kesergő síriratot. Ebből aztán kiolvashatjuk a halott születési évét, korát, foglalkozását, jeles tetteit és halálát.” A tárkányi sírverseket Györffy István említi meg elsőként. A szerző többnyire családtag, mindenki maga írta saját ízlése szerint. De sokat jártak a tárkányiak más vidékekre is, ami sírvers megtetszett nekik, leírták maguknak, s aztán mindenki alakította, ahogy neki megfelelt. A tárkányi sírfeliratok az elhunyt nevét, születésének és halálának dátumát, életkorát adják meg, tulajdonképpen közhelyekre épülő rímes versek. Általában jelzik, ha fiatalon, váratlanul, ha erőszakos halállal halt meg az illető. Megnevezi azokat, akiket érzékenyen érint elvesztése. Szó esik még e versekben a megboldogult becsületéről, szeretetéről, dolgos munkájáról, az életben maradt árvákról, szülői és anyai fájdalomról. Az egyik legrégibb vers: Benedek Ferenc volt a nevem / míg e sírba tetettem. / A nagy kínok után / Megpihent a testem / E rövid életben / Sokat szenvedtem / A váradi kórházban / Bocsájtam ki lelkem / Szüleim egyetlen / Gyermekük voltam / Az ő szíveikbe / Örökös gyászt hagytam. / Azért ne sírjatok / Kikből megváltam / Földi kincseteknél / Jobb kincsre találtam. Nem versek azok - mondja egy idősebb asszony -, csak rendbe szedve el van mesélve a halottról, ami fontos. Nincsenek versek kinn a temetőben, szebb az úgy, azért van rendben. Végezetül álljon itt az egyik legeredetibb sírfelirat: 30 évet éltem itt föld / életben, mennek majd / nem a fele részét nyo- / morúságban, szenve- / désben töltöttem fiatal / életemet ne sirasátok / hát mert a világ sokat / ígér, oh, de keveset ád. / Elhervad a rózsa meg / szárad a virág mihejt az / Úrnak szele fuval reá... Gyurtsik Mária