Erdélyi Napló, 1998. szeptember-október (8. évfolyam, 35-43. szám)

1998-09-01 / 35. szám

1998. szeptember 1. egyedem­-begyedem, tengertánc (EREDETI) ROMÁN DEMOKRÁCIA ÉS MAGYAR EGYETEM Menetrendszerűen folyik a nyilatkozatháború az önálló magyar nyelvű egyetem ellen. Politikusok a kormánykoalícióból és ellenzékből a jóisten tudja, ki által hirtelen kitalált és a köztudatba bedobott multi­kulturális egyetem létrehozása mellett kardoskodnak, de hozzájuk hasonlóan az önálló egyetem ellen foglalt állást a kolozsvári egyetem rektorátusa vagy a temes­vári egyetemek vezetősége is. És véleményt mond ara­di román orvostanhallgató, tanfelügyelő, az utca em­bere, de az egyetem létrehozása felől faggatja az új­ságíró az Aradon megforduló valamennyi román poli­tikai, gazdasági vagy kulturális személyiséget. Kis túl­zással azt mondhatnám, hogy maholnap akár a ro­mán vasúti váltókezelők vagy a parkőrök nevében is nyilatkozhat valaki, s természetes, hogy ellenzik azt, hogy Romániában a magyaroknak önálló egyetemük legyen. A magyarok véleménye? Ugyan! Az eredeti román demokráciában (az Iliescu által felröppentett szlogent immár Petre Roman is fennen hangoztatja mindenütt!) kit érdekel annak a kétmillió adófizetőnek a vélemé­nye és akarata? Ki tartja már számon a félmillió aláí­rással hangsúlyosított jogos követelést? Az 1996-ig hatalmon lévő kormánykoalíció szándékosan elodázta annak előterjesztését a parlamentben. Csakhogy­­ immár két éve koalíciós partnereinkkel együtt kor­mányozzuk az országot. Csakhogy­­ úgy tűnik, telje­sen mindegy, melyik párt lesz többségben a parla­mentben, a homogén nemzetállam megvalósításának óhaja egy táborba sodorja az úgymond barátot és a nyílt ellenséget. A nacionalista urak a közös célért el­felejtik saját történelmüket, a nemzetközi megállapo­dásokat, a Románia által is aláírt egyezményeket. Pe­dig a román történelemoktatásban nem kis helyet foglal el a szomszédos nagyhatalmakban kisebbségbe szorult románság harca a nemzeti egyenlőségért. Eb­ben a (jogos) harcban pozitívumként emelnek ki szá­mos olyasmit, amit most a magyarok részéről nacio­nalizmusnak vagy szeparatizmusnak minősítenek. Példaként: Inochentie Micu Klein görög katolikus püspök két és fél évszázaddal ezelőtti követelése, mi­szerint „semmit se határozzanak rólunk nélkülünk és hiányunkban”, a történelemkönyv tanúsága szerint jogos és haladó volt. Most viszont nem szükséges ki­kérni a magyarok véleményét az őket érintő kérdésről, a többség eldönti helyettük, hogy nekik kell-e avagy sem anyanyelvű egyetem. Ez az eredetileg értelmezett román demokrácia! De mikor mondja mindezt el egy RMDSZ-es magyar politikus parlamenti interpelláció­jában, a román kormányülésen vagy netalán szemé­lyesen a román államelnöknek? Egymásnak hiába mondogatjuk az SZKT ülésein, hiába nyilatkozgatunk a magyar sajtónak. Azt mi hallhatjuk, mi olvassuk, s annyival maradunk! Pénznem, málna sem, addig verd a hasad, amíg kemény Ne kösd a zsebed a karóhoz, és semmiképp se tedd az ablakba, még ha világosban vak ül is alatta, mert akinek isten mit sem ad, ember el nem veheti. S amint vetted, úgy ne add, így elvenni emberség, adni meg ne tessék! De hodl a málnásba! Apád, anyád ide ne jöjjön, elég vagy te is. Még felkopik a málna! Ám ne igyál előre a málna bőrére, mert még attól kol­dulsz! Ásó, kapa választ el tőle, kákán is bogyót keresel, végül zöld ágra vergődsz. De vigyázz, nem babra megy a játék! Málnára. Nagy feneket kerekítsz, egyszer hopp, másszor nagy féregbe vágod a fejszéd. Szidod, mint a bokrot, de zsákbamálnát nem árulhatsz! Ám jön még sugárra dér: befellegzett. Nem látod a holdtól az erdőt, illa málna, hazaeredsz, s marad a bablövés... Szilágyi Zita Ujj János Kléh Gyöngyvér Ilona: Bábakalács Dénes László HETI NAPLÓ Kis magyar nyilatkozatháború Kezdődik a hóra. Vagy inkább a kanásztánc? Nem nagyon ér­tek az ugrabugráláshoz. Csak azt látom, hogy egyesek nagyon csipkedik magukat, amióta napvilágot látott a csernátoni meghí­vó. Fölöttébb érdekes, sőt igencsak különös ennek az invitációnak a története. Valakik valahol valamikor elgondolták, hogy össze kéne hajolni helyzetünk átvilágítása, átgondolása és átbeszélgeté­­se céljából. És minden, nemzeti közösségünk sorsáért felelősséget érző romániai magyar polgárt meghívtak egy alsócsernátoni ta­nácskozásra, szeptember 12-re. A kellően szívélyesre és általános­ra fogalmazott meghívót Tőkés László, az RMDSZ tiszteletbeli el­nöke írta alá, részletkérdés, hogy ő maga milyen szerepet vállalt a kezdeményezésben. Ma ugyanis bárki bárhol bármilyen rendez­vényt megszervezhet, az alkotmányban rögzített gyülekezési sza­badság alapján, egynémely vonatkozó szabályokat betartva. A csernátoni együttgondolkodás meghívóját augusztus 4-én datálták, de a nyári lezserség okán csak a hónap közepére került a széles nyilvánosság elé. A megszólítottak egy ideig nem is na­gyon reagáltak rá, mígnem valakik valahonnan be nem intettek: né, mi készül, fiúk, tudtok róla? És ha igen, miért nem!? A hónap végére aztán beindult a nyilatkozósdi különféle honi és külhoni sajtóorgánumokban. Pártunk és kormányunk, az RMDSZ „hivata­los vezetése" úgy reagált, mint akit bolha csípett meg. Hogy jön ahhoz egy tiszteletbeli elnök, hogy sorsunk sanyarúságára, örökös átvezetésünkre, eredménytelen taktikázgatásainkra, politikai baklövéseinkre, rossz lóra tevéseinkre emlékeztetve a mellény új­­ragombolására szólítsa fel azokat, akikről már a mellényt is „le­privatizálták” a választott és önjelölt kevesek?! Hogy jön ahhoz egy református püspök, hogy korrigálásra méltónak ítélje az RMDSZ nevű párt-platform-szövetség-ernyőszervezet-önkormány­­zatmodell-mozgalom-véderő-részvénytársaság-holding-stb. politi­kai irányvonalát?! Hogy jön ahhoz „popa Todieş”, hogy egy romá­niai kormányzati tényező megmerevedett pártstruktúráit elégte­leneknek és jellegteleneknek látva a civil kezdeményezés útját fölvillantsa?! Hogy jön ahhoz Tőkés László, hogy egyáltalán? A magunk mögött maradt hónap végére sűrűsödtek a különbö­ző nyilatkozatok, egy-két keményebb szó is elhangzott, Markót megint a püspökre uszította a politbüró, Tőkésnek is magyaráz­kodnia kellett, de Csernáton immár valósággá vált. Pedig még csak ezután lesz. Ám még a puszta ötlettől is vizes lett egyesek hátán az ing. A pártközpontban gyorsan eldöntötték, össze­trombitálnak egy SZKT-nyira való fontos embert, akik majd kórusban harsogják: nincs most ideje a szólásnak, nem jött el a cselekvés pillanata. Egy ilyen értelmű SZKT-határozat lehetne a helyzetkövető, tájbasimuló, szemkiszúró RMDSZ-politika hattyúdala. AZ EGYETEM ELLEN­­ AZ EGYETEMÉRT Nem mondom, sokkal jobb, nyugodalmasabb s minden­képpen kényelmesebb lenne számunkra, ha az ország vezető politikai erői megkérdeznék: Akartok autonómiát? Akartok önálló nemzeti egyetemet? Tessék! Itt van! Jogotok van hozzá, hisz vagytok! Világszinten átlagosan mintegy 250 ezer emberre jut egy egyetem vagy főiskola. Majdnem kétmillióan vagytok, megillet titeket! Ehhez azonban az értékek kölcsönös tisztele­te, így a mi értékeink elismerése, jogaink tiszteletben tartása kellene. Kellene. De hol van­ ez? Hol van az igazi jogállamiság? Hol az emel­kedett, az értékek, a szellem, az ember tisztelete, hol van a hu­mánum Romániában? Viszont van más. Üvöltés, szinte­ szinte már kórusban har­sogása annak, hogy nem kell magyar egyetem! Mert bántja a román nemzet érdekeit... Vagy még ezt sem mondják. Csak azt, hogy nem! Nem! Mert multikulturalitás! Milyen jó, mi­lyen nagyszerű a multikulturalitás! Ez az igazi európaiság! Ma­gyar? Az nem, nem kell! Csak beömlesztve a multikultúrába! Hogy sántít ez az érvelés, tele van csúsztatásokkal? Mert Európa valóban „multikulturális”, az a csodálatos benne, hogy sok (tehát multi) kultúra virágzik benne, ez igaz. Csak az nem igaz, hogy a magyar ne lenne egy ebből a sokból, tehát az egynek a kibontakozását, szabad fejlődését akadályozni kellene, így a logika. De ezeket az erőket nem érdekli a logika. Ők csak egyet lát­nak - azt is gonosz elvakultsággal -, hogy ezt az egyet, a ma­gyar kultúra létét, természetes lehetőségeit korlátozni kell, nem szabad engedni. S hogy miért? Ezt nem mondják, mert nem illik kimondani, hogy — mert az egyetem a romániai ma­gyar nemzetrész megmaradását szolgálja, s hátráltatja a beol­vasztási szándékok megvalósulását, s ezzel szerintük veszélyez­teti „Románia integritását” (ezt a legsötétebb erők ki is mond­ják) — meg kell akadályozni, a létrejöttét vissza kell szorítani, fékezni kell... így hát a kórus: szó sem lehet magyar egyetemről! A pa­rasztpárt, a Demokrata Párt, a Nagy-Románia Párt, a Nemze­ti Egységpárt az ilyen szövetség, olyan szövetség, talán még a háziasszonyok szövetsége is — ha lenne ilyen — azt zengené, azt üvöltené: nem kell az az egyetem. Nem kell? Nekik nem, mert nekik van egyetemük. Nekünk - mert mi magyarok vagyunk, s a nagy azonossá­gon belül mi vagyunk a más­­ kell! Hát akkor lesz vagy nem lesz egyetemünk? Lehet vagy nem lehet? Szerintem épp ez a szűnni nem akaró kórus „hajtja a mi malmunkra a vizet”. Mivel az a bevezető gondolatként idézett kényelmi állapot nincs, így hát van a harc lehetősége. A küz­dés, a meg nem adás, a fel nem adás lehetősége. S küzdel­münkben — bár szemmel láthatólag, sőt kiélezetten szemben­állónk, mi az igen, ők a nem akaratával — éppen ezzel a foly­­ton-folyvást hangoztatott nemmel ama román politikai erők a „mi malmunkra hajtják a vizet”. Igen - nem tévedtem -, a mi malmunkra. Mert: 1. Segítenek felszínen tartani a kérdést. Hogy az el ne alud­jék, ki ne hunyjon. A mögött a nem mögött is ott van az, hogy magyar egyetem! Ott van a probléma! 2. Felhívják rá a mi figyelmünket. Hogy íme, Damoklész kardja lebeg a fejünk fölött, hogy baj van a nemzeti jogaink­kal. Beszélünk róla mi is. S ha már beszélünk, jobban kihasz­nálják még azok az emberek is, akik egyébként ebből a kérdés­ből nem csinálnának problémát — mert sajnos ilyenek is van­nak —, a nemzetiségi oktatás jelenleg (még) meglévő kereteit. 3. Ugyanígy: felhívják a világ figyelmét erre az itt valami sántít állapotra. Romániában valami sántít a kisebbségi jogok kérdésében. Miért ellenségei annyira a magyarságnak? Ma­gyar... magyar... magyar egyetem... Mit emlegetik annyit azt a magyart? Mi bajuk van a magyarokkal? Esetleg eszükbe jut - s ha nem, juttassuk eszükbe mi -, hogy itt, ezen a földön, Erdély földjén hagyománya van a magyar kultúrának, s benne az ok­tatásnak. Miért akarják megszüntetni? S az is eszükbe juthat, ha felhívjuk rá a figyelmüket, hogy íme, Romániában nem tartják be az alapvető emberi jogokat. Hogy soha nem tartot­ták be a trianoni békeszerződésben lefektetett autonómiaelvet. Erre is fel kell hívnunk a világ figyelmét. 4. Tudatosítja bennünk a szembenállást s azt, hogy harcol­nunk kell. És hogy nem szabad feladnunk a küzdelmet. Ha ál­landóan hangoztatja a másik fél, hogy nem, akkor mi mond­juk azt — és mondjuk csak azért is! —, hogy igen! * Hullámzanak bennem az érzelmek, gondolatok. Egyik pil­lanatban szkeptikus vagyok — de próbálok túllépni ezen az ál­lapoton — s a másikban már optimistábban látom a világot. Mondom, mondogatom magamnak, és mondom most fel­­hangosítva: hinnünk kell saját győzelmünkben! Hinnünk, mert csak ez a hit erősíthet meg harcunkban. S a harcot végig kell vinni. Adjon erőt, hogy az igazság minden szempontból a mi oldalunkon van. S az igaz ha lemond ama szent nagy igaz­ságról, mely egy nép, egy nemzet létét, megmaradását is jelen­ti, bűnössé válik, s meg is érdemli büntetését. Gazda József

Next