Erdélyi Napló, 1999. március-április (9. évfolyam, 9-17. szám)

1999-03-02 / 9. szám

1999. március 2. a keleti magyarság. Előállíttatnak Ezekben a napokban előállíttat­nak Csernáton bűnösei. A „bűnö­sök", akik kiagyalták, vagy közre­játszottak abban (az ifjú Hasz­­mann-rokonok például azzal, hogy székeket hordtak az odasereglett szeparatisták alá), hogy megismé­teltessék, újból kimondassák a ro­mániai magyarság némely „szélső­­s­éges" óhaja, így óhaja: az autonó­miára (a szeparatizmus, tehát: tör­vényellenes); az önálló oktatási rendszerre s ezen belül a magyar nyelvű egyetemre (ez is elkülönü­lési, tehát szeparatista törekvés, u­­gyanúgy törvényellenes; miért nem jó a magyaroknak a közös oktatás, a közös egyetem?); az egyházi ja­vak visszaszolgáltatására (hát nem látják, hogy az ortodox egyház min­den javát visszakapta? nem ké­pesek tudomásul venni, hogy Isten előtt nincsenek különbségek vallás és vallás között? mit akarnak még?!); vagy bizonyos „gyilkosokat felelősségre vonó” perek beszünte­tésére. Mint amilyen a kézdivásár­­helyi Agache-ügy... (Képtelenek megérteni ezek a magyarok, hogy azok a gyilkosságok a „törvényes­ség" emberei ellen irányultak. Meg kell érteniük végre! Jogállamban él­nek, ahol nem lehet csak így vagy úgy felelősségre vonni. Hogy jönnek ők ahhoz, hogy csak úgy ítélkez­zenek a román hatóságok képviselői felett? Hát mi lesz akkor? Feje tetejére áll a világ!­ Mindezek főbenjáró bűnök, jog­gal jár értük a felelősségre vonás... * Nagy napokat élt át az ország az idén januárban és februárban... Az ötödik és hatodik bányászjárás napjait. Tipikus, jellegzetes volt mind a kettő. Olyanok, amilyenek csak itt történhetnek meg. De vége­zetül kénytelen volt lépni a kor­mány, és lépett. Határozottan lé­pett. Fellépett egy román vezér és román társai ellen! A román népnek bizonyos, kisebb-nagyobb hibákat elkövetett fiai ellen. (Bár úgy érte­sültünk, ott is sikerült magyart „fogni", „találni”.) Igen, fellépett, és elég szokatlan módon. Elég nem ti­pikus módon! Mert nem számítva a diktátor házaspár láb alól való eltételét s egy szűk kör formális felelősségre vo­nását, illetve a felelősségre vonás el­párologtatását (szegény bűnösök megbetegedtek, s humánus segít­ségben, megbocsátásban kellett ré­szesíteni őket, tehát ők már régóta nem bűnösök), eddig csak magyar bűnösei voltak a román politiká­nak... Csupa magyar gazember fer­tőzte ennek az egyébként békés, tiszta levegőjű országnak a légkörét! S most először Miron Cozmái is vannak... Olyanok - kimondatott ez is -, akik „az államrend megdönté­sére szövetkeztek”... S ha ez így van, joggal tevődik fel gőzös fejekben a kérdés: Csak a ro­mánok? Hogyhogy csak románok? Vagy: miért nincsenek magyarok is? Hol itt a „jogegyenlőség”? * S ha valóban van jogegyenlőség, perbe kell fogni a magyarokat! El­végre ők is „törvénybe ütköző", „sze­paratista”, „ellenséges” dolgokat mondottak ki, ők is „az államrend megdöntésére” törnek. Mert hát azt mondják, hogy nem jó nekik a ro­mán iskola, a román egyetem! Miért nem jó, pedig „itt szaladgál(nak) fel és alá, még a ládára is felszáll(nak)”, tagozataik vannak, egyes tárgyakat magyarul is tanulhatnak, miért nem elég ez nekik? Miért nem akar­ják az állam nyelvét tanulni?! Mert ellenségei a román népnek! Tör­­vényszék elé őket! Felelősségre von­ni őket! Töröltessenek el végre a faj­ta­ nemzetiségre való különbségek ebben az országban! Ha van Miron Cozma-ügy, legyen Tőkés László­­vagy Katona Ádám-ügy is - gondol­ta (állítólag) Funar, s megtétetett a feljelentés. És Brassóban elkezdő­dik a magyar „szélsőséges naciona­lista csoport" ügyének a kivizsgálása. Logikus ez, szüksége van erre a részrehajlás nélküli román politiká­nak saját jól ismert arculatának megőrzéséhez. Gazda József ! Nyílt levél Orbán Viktorhoz, Martonyi Jánoshoz és Németh Zsolthoz Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Külügyminiszter Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Napok óta töprengek, hogy megírjam-e ezt a levelet, hisz a Kár­pát-medence legkeletibb magyar kisvárosában élő közemberként, tollforgatóként alig lehet belátásom a nagypolitikába, annak kulissza mögötti történéseibe. Nem is akarok belevegyülni, beleszólni. De a lelkiismeretem nem hagy nyugton, álmatlan éjszakáim kényszeríte­nek kétségeim kimondására. Örömmel követtem a médiában az immár intézményesített ma­gyar-magyar találkozó eseményeit, annak kedvező, optimista vissz­hangjait. A rám ömlő információáradat után mégis hiányérzetem tá­madt. Bizonyos idő teltén azonban rádöbbentem hiányérzetem for­rására. Akkor esett le a tantusz, amikor a magyarországi és a romániai médiák főműsoridőben és kiemelt helyen hírül adták a gyulai orto­dox püspökség megalakulását mint a legutóbbi kormányfői látogatás konkrét eredményét, az iramosan és lendületesen javuló román—ma­­gai kapcsolatok kézzelfogható bizonyítékaként. Jó, ez ellen egy va­lamelyest is európai módon gondolkodó embernek nem is lehet sem­mi kifogása, s a magamfajtának sem, aki valóban nem láthat a nagy­­politika kulisszái mögé. Hisz ez elementáris joga a húsz-harminc­­ezres magyarországi románságnak. Nos, tisztelt Miniszterelnök Úr, Külügyminiszter Úr, Államtitkár Úr, itt ugrott be nekem a magyar-magyar párbeszéddel kapcsolatos - most már egyre óriásibbra váló - hiányérzetem. Mert a magyar-magyar csúcsnak volt egy nagy­ hiányzója: a moldvai csángómagyarok képvise­lete. Vágyás: a keleti magyarságé. Azt hiszem, fölösleges Östöknek el­mondani, hisz jól tudják, hogy­ Moldvában a pár százezer római katoli­kusból ötven-hatvanezren még beszélik ősi, magyar anyanyelvüket, akik megtépázott identitástudattal, titkosan ugyan, álmukban bár, de ma­gyarnak vallják magukat. Több száz év óta a legkegyetlenebb és legdü­­­hödtebb nemzeti elnyomást szenvedik; elvették tőlük az anyanyelven való imádkozás jogát, az anyanyelv tanulásának lehetőségét iskoláikból, áltörténészek és nagyon szentséges papok bizonygatják mindenféle di­lettáns elméletekkel, hogy ők nem magyarok, hanem valamiféle csoda­bogarak. Sajnos helyzetük a ‘89-es események után sem változott, mi több, romlott: ma nemcsak jogilag, politikailag, hanem fizikailag is ve­szélyeztetettek. Nem folytatom sorsuk ecsetelését. Az én botor, vidéki következtetésem a fentiek ismeretében egyszerű: a húsz-harmincezres magyarországi románságnak joggal adott püspökség ellenében talán lehetett volna számukra is kérni bár­ egy-egy magy­ar nyelvű misét és anyanyelvük oktatását — mert jó néhány csángómagyar faluban kérik ezt -, legalább fakultative vagy mint a világnyelveket. Igen, a politika egyensúlyozó nagy mérlegén kisebb kilengése lenne ama mu­tatónak, ha a két serpenyőbe a magyarországi románság mellé nem a két­millió körüli erdélyi magyarságot, hanem az ötven-hatvanezres moldvai csángómagyarságot lehetne helyezni. Ők nem voltak ott a magyar-ma­­gyar csúcson, de ott volt az alig tízezres szlovéniai magyarság, a csángó­magyarokkal azonos lélekszámú horvátországi (ott is a helyük), és nagy nyilatkozatok hangzottak el a nyugati magyarság megváltozott szerepé­ről. Ők is nagyon fontosak, különösen most, az integrációs folyamatok beindulásával. Sajnos a csángómagyarok nem tudnak besegíteni az integ­rációba- nekik épp elég megélni a legárvaságosabb magyarságukat, gyöt­­relmes fogyatkozásukat, amely a történelem minden kényszere ellenére sem volt olyan gyors, mint például a nyugati magyaroké, akik - tisztelet a kivételnek - már a második nemzedék után legfennebb csak szívükben s nem nyelvükben maradtak meg magyarnak. Szinte már látom is az enyhe fejcsóválást: ejnye, ejnye, jó uram, hiszen ott volt az RMDSZ mint hatalmas képviselője a csángóma­gyarságnak. Engedjék meg, hogy eme választ némi malíciával, tere­pen szerzett tapasztalataim birtokában megkérdőjelezzem. Az RMDSZ, amikor szervezett összromániaságát kell hangsúlyoznia, valóban hangoztatja, hogy a csángómagyarságot is képviseli, ám ez a képviselet enyhén szólva hiányos. Ismereteim szerint az egy Kötő Jó­zsefen kívül alig foglalkozik valaki az RMDSZ nagypolitikusai közül ügyeikkel. Azt sem lehet letagadni, hogy egyszer Takács Csaba ügy­vezető elnök úr is megjárta magát Moldvában, amikor ama emléke­zetes klézsei botrány kerekedett. Egy alkalommal ellátogatott hozzájuk Tokay György volt nemzetiségi miniszterünk is, a klézseiek szerint a kertek alatt, mert azokkal a csángókkal, akik magyarnak vallják ma­gukat, nemigen találkozott. De nem tudok egyetlen Hargita vagy Kovászna megyei szenátorról, parlamenti képviselőről sem, aki ‘90- től errefelé, legalább egy kirándulás erejéig, felkereste volna őket ott­honukban. Talán egy képviselőt, egy szenátort mégsem rángatna ide-oda az a falusi rendőrőrmester, káplár, mint mondjuk egy ko­lozsvári néprajzkutatót vagy ismeretgyűjtő egyetemistát, bárki egy­szerű halandót, aki magyarországi, illetve Hargita, Kovászna megyei rendszámtáblájú autóval járja a csángómagyar tájakat. A Vatikán a moldvai csángómagyarokat mint magyarokat leírta - teljességgel rábízta őket a jászvásári püspökre, aki hallani sem akar arról, hogy bár hetente egyszer magyar misét mondjanak nekik. Az­zal utasítja el őket, hogy ha magyar nyelvű misét akarnak hallgatni, menjenek Magyarországra. (Megjegyzem: a moldvai lengyeleket nem küldik Lengyelországba, nekik miséznek lengyelül. Istenem, bármennyire is egyetemes világegyházunk feje, Őszentsége a római pápa, csak lengyel származású. Mint József Attila mondá: hosszú az Úristen, rövid a szalonna...) Leírta volna a moldvai csángómagyaro­kat Magyarország is, a jelenlegi magyar kormány is? — kérdem, azaz nem is kérdem, csak suttogom magamban, amikor ötödik emeleti la­kásom ablakán kelet felé, a Csíki-havasokon túlra, a Szeret „sziép”, kies tájai felé révedezek. Végezetül: elnézésüket kérem, amiért kegyetlenül őszintén bele próbáltam kontárkodni a politikába, oktondi módon próbáltam fel­hívni szíves figyelmüket bánatimra. Őszinte tisztelettel: Ferenczes István Csíkszereda, 1999. február­ 26. HETI NAPLÓ Káderpolitika Amikor az akkori ellenzék 1996-ban megnyerte a választáso­kat, egymást túllicitálva ígérték a győztes erők a szakértelem ko­rának hajnalát. A Demokrata Konvenció tizenötezer magasan képzett, hozzáértő, karakán specialistát ejtőernyőzött volna az állami kulcspozíciókba - a bűvészmutatvánnyal azóta is adós. A csatlósok is előálltak a maguk listájával, pörögni kezdett az algo­ritmusnak becézett laterna magica, jöttek-mentek az új arcok, a régiek közül új maszkot öltött jó néhány, ám az ország továbbra is veszett iramban száguldott lefelé a lejtőn. A sok ezer új szak­értő hozzácsapódott a sok ezer régihez, most együttes erővel szívják a vérünket, mert a bizánci típusú szakértelem vezérelve időtlen idők óta egy, dögöljön meg mindenki rajtam és hozzátar­tozóimon kívül. Nehéz, átmeneti, szűk, háborús, vérzivataros stb. idők történelmi tanulsága: minél rosszabbul megy a sokadalom­­nak, annál jobban a keveseknek. Ebben élünk most, ezt tapasz­taljuk. Az új hatalom tehetetlenségének, korruptságának, hozzá nem értésének láttán a minket, magyarokat különösebben nem kedve­lő románok is belemennének már hovatovább abba, hogy állítsa hadrendbe az RMDSZ a saját kiváló szakembereit, ejtőernyőzze be őket, ahová tudja, hátha többre mennek, mint az orránál to­vább látni nem képes többségi siserehad. Már vannak hangok, a­­melyek a hatalomra került magyar párttól kérik számon azokat a hozzáértőket, akiket a saját pecsenyéjüket sütögető román pár­tok nem voltak képesek felmutatni. Hiszen az RMDSZ többek kö­zött épp abból a megfontolásból lépett koalícióra a „demokraták­kal”, hogy végre helyzetbe hozza a saját embereit, s ez jót fog tenni mindenkinek, magyaroknak és románoknak egyaránt, az országnak meg pláne. Mert a szövetség káderei egytől egyig mind magasan képzett, kiváló képességű, világszinten teljesítő, a de­mokrácia, a jogállamiság, a piacgazdaság, az européer politikai erkölcs, a haladás és a felemelkedés iránt elkötelezett, a hazájuk és közösségeik szolgálatát következetesen (sőt önzetlenül) válla­ló emberkék... Ám ugyanezen hangok állapítják meg maliciózusan: kormány­erőként az RMDSZ is adós maradt az „országmenedzserekkel”. Az algoritmus révén ráeső posztokba többé-kevésbé olyanokat tudott csak javasolni, akik semmivel sem tűntek és tűnnek ki többségi társaik közül. Némelykor és némelyből meg egyáltalán nem tudott előállítani senkit. Köztünk legyen mondva, mi nagyon is jól tudjuk, miként hat a kontraszelekció, ideológiákon innen és túl, aki ért hozzá, az nem vállalja, aki meg vállalja, nem ért hozzá. Nevek sokasága ötlik fel ilyenkor, miniszterektől államtitká­rokig, főtanácsosoktól vezérigazgatókig, megyei fejesektől helyi elöljárókig terjed a káderlista, aztán csak rálegyint az ember, s a mózesi példán morfondírozva belezavarodik az időszámításba. Mert mikortól is számítható sivatagi bolyongásunk újabb negyven éve? Dénes László

Next