Erdélyi Napló, 1999. július-augusztus (9. évfolyam, 27-35. szám)
1999-07-06 / 27. szám
1999. július 6. választott elnökünk Messze állunk attól, hogy a meditáció idejét éljük. A bűnbánatot illetően, azonkívül, hogy sohasem lesz szinkronban a világ, a nagyhatalmak a történelmi bűntudatra is más vétkeseket, kisebb népeket szoktak rábeszélni. Ezért aztán senki se várja, hogy az európai közvélemény fölkapja a fejét, akár egy olyan érdekfeszítő dokumentumgyűjteményre, mint a Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéhez (1918-1919). Az anyag zömének forrása a Francia Külügyminisztérium, illetve a Francia Hadügyminisztérium Levéltára. Közismert, hogy a franciáknak az antantpolitikán belül is milyen döntő, kemény szava volt az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásában, mely a magyarság szétszakításához vezetett. A könyvben jórészt először látnak napvilágot magyarul az 1918 októbere és 1919 augusztusa közti időszakra patkozó adatok. A belgrádi katonai konvencióval (Károlyi Mihály kétbalkezes buzgólkodásával) kapcsolatos jegyzőkönyvekről feljegyzéseken, táviratokon, katonai jelentéseken, leveleken - olykor még ma is újdonságszámba menő ismeretlen iratokon - keresztül, a békeszerződés ellentmondásos folyamatát jobban megismerve, eljutunk a végzetes döntéshozatalhoz vezető, kapkodó vagy hazárdírozó erőpolitika győzelméig. Hadseregtábornokok jelentései, az önkényes területfoglalásokról szóló jelentések, a szövetséges hatalmak nemegyszer a magyar félt védő, igazoló állásfoglalásai bizonyítják, hogy milyen hatalmas szakadék volt (akkor is) a rablóháború valósága és a szenvtelen diplomáciai jegyzőkönyvek „végleges igazságot” sugalló szövege között. Ormos Mária, a kötet egyik szerkesztője szerint a békeszerződések nem nemzetállamokat hoztak létre (Csehszlovákia, Nagy- Románia) a wilsoni elvek szellemében, hanem soknemzetiségű államokat, több „kis birodalmat” az önkényesen felosztott nagybirodalom után. A döntőbíráskodás vezéralakjait így örökítették meg a kortársak: „Külseje és magatartása közvetlen általában - írja a világ- Le a (vas)kalappal! hírű közgazdász, báró J. M. Keynes a párizsi békekonferencia elnökéről, Clemenceau francia miniszterelnökről. - A négyestanácsban fekete szövetből készült redingotban jelent meg, kezén állandóan szürke svéd kesztyű volt... négyszögletű, brokáttal bevont karszékben ült, a kandallóval szemközt álló félkör alakú asztal közepén. Sem papirost, sem irattáskát nem hordott magával... Járásából, mozdulataiból, hangjából nem hiányzott az erő, mégis, különösen a merényletet követő időben, nagyon öreg embernek látszott. (...) Ez volt az a férfi, aki Masaryknak és Take Ionescunak tett ígéretei alapján a világ leggyalázatosabb békeszerződését diktálta.” A brit delegáció vezetőjének, az engedékenyebb, a vesztes magyarság iránt végül rokonszenvet érző, szórakozott Lloyd George-nak az alakja Illyés Gyula 1971-es Hajszálgyökerek című kötetének elolvasása írta sokat foglalkoztatott, gondolom, másokat is. A francia feljegyzés szerint az utolsó órában ezzel a replikával válaszolt a kérlelhetetlen Berthelot tábornoknak, aki cinikusan megpróbálta kimutatni, hogy magyar nemzet tulajdonképpen nem is létezett, mindössze egy korona és 15 ezer osztrák nemes. Lloyd George állította, hogy a magyar képviseletet sohasem hallgatták meg, a szövetségesek munkája egyoldalú volt. „Megtehetjük, hogy visszatérjünk a magyar határok kérdésére - mondotta. - Nem rendelkezhetünk emberekkel úgy, mint a barmokkal, és nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, a románoknak vagy a szerbeknek, ha nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk...” A folytatás egész Európa erejét igénybe vette - mondhatni napjainkig-, a tanulság ismeretes. Trianontól - ezt az értékes dokumentumkötet szerkesztői is érzik — önkéntelenül is eljutunk Koszovóig. Melynek folytatásához (a mi érzékenységünket, sérüléseinket tekintetbe véve) mindenképpen hozzászámítandó a megfogyatkozott vajdasági magyarság hármas autonómiájának mindenre kiterjedő, korszerű programja. Az elképzelés fogalmán nem csak mi, remélhetőleg Európa is túlvan. Laszlopy Csaba III.: A magyar reformkor elmékezetes pillanata volt, midőn a szakma (Szontag Gusztáv szavaival) így fogadta Jósika Miklós Abafiját, a magyar történelmi regényt: „Uraim, le a kalapokkal!”... Ránk férne, a világra is ráférne egy hasonló biztatás: Le a vaskalappal! — még ha e világháború után békét hazudó dokumentumgyűjtemény tanúsága alapján számunkra túl későn érkezne is ez a biztatás. Nem (csak) egyéni sirámok Úton-útfélen ilyeneket olvasni, hogy „nem ezt vártuk az államelnöktől”, tudniillik, hogy többet vártunk stb., stb. Én már régen nem várok semmit az államelnöktől. Tulajdonképpen, ha jól belegondolok, egy az egyben meg tudom magyarázni álláspontomat. A valóban forradalminak tűnő decemberi napokat kivéve, amikor utólagos Elnökünk kiállt a diákjai mellett, nem sokat tudok felhozni a mentségére. Az akkori tetthez valóban bátorság kellett. Azt is mondhatnám: nem mindennapi. A helyzet végkifejlete még teljesen bizonytalan volt, sőt. Ezért is gondoltuk utólag, hogy odavaló, ahová szántuk. És itt nem csak a romániai magyar választókról beszélek. Bár javarészt nekünk köszönhette második fordulós sikerét, nem kívánom ezt a sikert csak magunknak vindikálni. Az a - mi létszámunkhoz mérve - sokszoros többség, amely már az első fordulóban is reá szavazott, természetesen „nem elhanyagolható”. Nem tudom, nem tudhatom pontosan, hogy az ő csalódásuk mekkora, de a miénk mindenesetre óriási. De valóban ne beszéljünk most magunkról. Legalábbis egy darabig. Elmondható, hogy Elnökünk minden nagyobb, országos probléma felbukkanásának idején hallgatásával hívta fel magára a figyelmet. Még a legutóbbi bányászjárások idején is, tulajdonképpen post festum nyilatkozott egyértelműen. Miért van akkor elnöki köztársaság minálunk? Az Ő szerepe, szerepének legfontosabb eleme pont az kellene legyen, hogy kritikus helyzetekben, mikor szikrázik még a levegő is, a parlament két háza, a kormány hezitál, akkor ott álljon a helyzet magaslatán, és - ha másképpen nem megy - karddal vágja ketté azt a bizonyos gordiuszit. Valóban nem ezt vártuk Elnökünktől. De én már rég nem várok semmit. Ismétlem. Velünk tartó, mellettünk való kiállást pedig végérvényesen nem. Persze egyes újságírók, ismert, elismert személyiségek, no meg időnként a közvélemény egy részének panasza jogos és logikus. Egy - már kinézésre is - européer, valamint bizonyított, nagy várakozást kicsiholó személyiséggel szemben jogosak voltak, lehettek, akár a maximális elvárások is. Pláne egy ilyen, a világ felé való nyitásra kiéhezett néptől... Járja is, járja is a világot rendületlenül, de a jelek szerint Ő sem tud szabadulni a balkáni kötöttségek java részétől. Az egységes nemzetállam, a regionális gondolkodás, a különböző formájú autonómiaelképzelések kérdése, a magyar egyetem, a valódi jogegyenlőség és sorolhatnám, előtte is pont olyan vörös posztó, mint elhíresült elődje előtt. És még arra sem hajlandó, hogy legalább utólag elnézést kérjen elkövetett bakijaiért, nemcsak tőlünk, hanem úgy általában sem.Néhány bakarasszal arrébb, nyugati szomszédunknál nem elnöki a köztársaság. Árpi bácsi mégis sokkal többet, sokkal látványosabban és határozottabban szerepel az egész világ előtt, hazája érdekében. Pedig Ő csak egy „Díszmagyar”. Arról nem beszélve, hogy a határokon belül is aktívabb, sokszor a szemére is vetik. Mondom, én már nem várok semmit az Elnöktől. Szomorúságom csak azért fokozódik napról napra, mert nem látok senkit, olyan valakit, aki elvárásainknak legalább hányadát teljesítené. Vagy felfedezhető lenne benne egyfajta őszinte, határozott szándék, akarat, a holdra ugató csahosok ellenében is. Vannak ilyenek, persze hogy vannak. De ahogy a mi széljárásunk már - hogy ne mondjak többet - legalább nyolcvan éve mutatja, az ilyen személyiségeket még a hatalom közelébe sem engedik. Mindig akadnak jótevők, akik az esetlegesen aluszékony szolgálatosok figyelmét felhívják a közeledő veszélyre... Kádár Ferenc HETI NAPLÓ Dáridó kánikulában Amint egyre mélyebben hatolunk a nyárba, és nosztalgiával vegyes jeges borzongással vissza-visszaidézzük a zimankós „emberes” hónapokat, nap mint nap elhatározzuk: most már aztán elmegyünk kirándulni valahová. A tervezgetéssel ilyenkor már a kutya sem vesztegeti az időt. Elvégre azért pattogott a télen a kályhákban a tűz, azért voltak besütve a kandallók, kemencék, azért sütöttek - legalábbis a közművek szerint - a távfűtőtestek, hogy csendesen elmélázgassunk mellettük a nyári szabadságok ésszerű, hasznos, kellemes és nem kevésbé élvezetes eltöltéséről. Engem is azzal biztat az egyik ismerősöm, ne búsuljak, mert most akár ötszáz dollárból is megúszhatok egy spanyolországi üdülést. Kaja, szállás meg oda-vissza út. És természetesen tengerpart. No de mivel engem sem a tavaly, sem azelőtt, és hogy még pontosabb legyek: sohasem részesített kedvezményes hitelkonstrukcióban a magyarországi Postabank (sőt egyetlen csődösre karcsúsított hazai pénzintézet sem), nem sikerült összekuporgatnom ötszáz dollárnyit - még az annak megfelelő lejt sem - a júliusi spanyol napfürdőzésre. De még az augusztusira sem. Pedig két napja kiderült, az ügyfelek számára oly előnyös pénzmegelőlegezést neves és ismert politikusok, színészek, közéleti személyiségek vették igénybe odaát. Ha megengedik, a nevesítésektől jelen pillanatban eltekintenék. Nem azért, mintha attól tartanék, hogy a Budapest egyik szeméttelepén megtalált, a már említett bank által „boldogabbá tett” személyek névsora kamu lennne, hanem mert akkora az a lista, hogy talán az Erdélyi Napló e heti számát is megtöltené. Plusz még egy mellékletet... Azon ellenben jót szórakoztam (írhattam volna dáridózást is), hogy a listát - állítólag - még annak a nálunk felé is roppantul közkedvelt, terebélyes és jópofa, nótás kedvéről és muzsikás szívéről egyaránt jól ismert híresség neve gazdagítja, akibe minden bizonnyal lakodalmas hajlamukban lehelték a lelket az istenek. Merthogy neki még az is dalból van. Nem hinném, hogy az erdélyi magyar polgárok rettenetesen rossz néven vennék, ha bárki megszellőztetné adóbevallásaikat. Ebből ugyanis jóformán csak az derülne ki, hogy a hazai átlagember lassan-lassan többet kénytelen adózni, mint amennyi a havi jövedelme. A nyolc-, tíz-, tizenötmillióból „tengődő” kevesek elszámoláskor ritkábban veselkednek neki a számolgatásnak, hogy hadd lám, mennyibe kerül nekik havonta az állam. Hiszen logikus, jut is, marad is, amennyiben lefaragunk egy keveset a többől. De már melegebb éghajlatra kívánja ezt a logikát az, akinek kevesebbjéből csípik le a számottevőt. Amelyből egy hónapban kifutna kenyérre, felvágottra, cukorra, lisztre, egyszeri alklommal talán még sajttal töltött pulykamellre is. Valljuk be őszintén: ha adózunk, ha nem, ebben az országban három átlagfizetésből sem telik spanyolországi tengerparti nyaralásra. Semmi baj, a tajtékzó Costa Brava-i hullámokat, a tüzes katalán lányokat majd megcsodáljuk valamelyik tévécsatornán. Talán azon, amelyen péntekenként dáridózni is szoktunk. •Il Rostás Szabolcs