Erdélyi Napló, 1999. július-augusztus (9. évfolyam, 27-35. szám)

1999-07-06 / 27. szám

1999. július 6. választott elnökünk M­essze állunk attól, hogy a meditáció idejét éljük. A bűnbá­natot illetően, azonkívül, hogy sohasem lesz szinkronban a világ, a nagyhatalmak a történelmi bűntudatra is más vétkeseket, kisebb népeket szoktak rábeszélni. Ezért aztán senki se várja, hogy az európai közvélemény fölkapja a fejét, akár egy olyan érdekfeszítő dokumentumgyűjteményre, mint a Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéhez (1918-1919). Az anyag zömének forrása a Francia Külügyminisztérium, illetve a Francia Hadügyminisztérium Levéltára. Közismert, hogy a franciáknak az antantpolitikán belül is milyen döntő, kemény szava volt az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásában, mely a magyarság szétszakításához vezetett. A könyvben jórészt először látnak napvilágot magyarul az 1918 októbere és 1919 augusztusa közti időszakra patkozó adatok. A belgrádi katonai konvencióval (Károlyi Mihály kétbalkezes buzgólkodásával) kapcsolatos jegyzőkönyvekről feljegyzéseken, táviratokon, katonai jelentéseken, leveleken - olykor még ma is újdonságszámba menő ismeretlen iratokon - keresztül, a békeszerződés ellentmondásos folyamatát jobban megismerve, eljutunk a végzetes döntéshozatalhoz vezető, kapkodó vagy hazár­­dírozó erőpolitika győzelméig. Hadseregtábornokok jelentései, az ön­kényes területfoglalásokról szóló jelentések,­ a szövetséges hatalmak nemegyszer a magyar félt védő, igazoló állásfoglalásai bizonyítják, hogy milyen hatalmas szakadék volt (akkor is) a rablóháború valósága és a szenvtelen diplomáciai jegyzőkönyvek „végleges igazságot” sugalló szövege között. Ormos Mária, a kötet egyik szerkesztője szerint a békeszerző­dések nem nemzetállamokat hoztak létre (Csehszlovákia, Nagy- Románia) a wilsoni elvek szellemében, hanem soknemzetiségű álla­mokat, több „kis birodalmat” az önkényesen felosztott nagybiroda­lom után. A döntőbíráskodás vezéralakjait így örökítették meg a kortársak: „Külseje és magatartása közvetlen általában - írja a világ- Le a (vas)kalappal! hírű közgazdász, báró J. M. Keynes a párizsi békekonferencia elnökéről, Clemenceau francia miniszterelnökről. - A négyestanácsban fekete szövetből készült redingotban jelent meg, kezén állandóan szürke svéd kesztyű volt... négyszögletű, brokáttal bevont karszékben ült, a kandallóval szemközt álló félkör alakú asztal közepén. Sem papirost, sem irattáskát nem hordott magával... Járásából, mozdulataiból, hangjából nem hiányzott az erő, mégis, különösen a merényletet követő időben, nagyon öreg embernek látszott. (...) Ez volt az a férfi, aki Masaryknak és Take Ionescunak tett ígéretei alapján a világ leggyalázatosabb békeszerződését diktálta.” A brit delegáció vezetőjének, az engedékenyebb, a vesztes magyarság iránt végül rokonszenvet érző, szórakozott Lloyd George-nak az alakja Illyés Gyula 1971-es Haj­szálgyökerek című kötetének elolvasása írta sokat foglalkoztatott, gondolom, másokat is. A francia feljegyzés szerint az utolsó órában ezzel a replikával válaszolt a kérlelhetetlen Berthelot tábornoknak, aki cinikusan megpróbálta kimutatni, hogy magyar nemzet tulajdonképpen nem is létezett, mindössze egy korona és 15 ezer osztrák nemes. Lloyd George állította, hogy a magyar képviseletet sohasem hallgatták meg, a szövetségesek munkája egyoldalú volt. „Megtehetjük, hogy visszatérjünk a magyar határok kérdésére - mondotta. - Nem rendelkezhetünk emberekkel úgy, mint a bar­mokkal, és nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, a romá­noknak vagy a szerbeknek, ha nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk...” A folytatás egész Európa erejét igénybe vette - mondhatni nap­jainkig-, a tanulság ismeretes. Trianontól - ezt az értékes dokumen­tumkötet szerkesztői is érzik — önkéntelenül is eljutunk Koszovóig. Melynek folytatásához (a mi érzékenységünket, sérüléseinket tekin­tetbe véve) mindenképpen hozzászámítandó a megfogyatkozott vaj­dasági magyarság hármas autonómiájának mindenre kiterjedő, kor­szerű programja. Az elképzelés fogalmán nem csak mi, remélhetőleg Európa is túlvan. Laszlopy Csaba III.: A magyar reformkor elmékezetes pillanata volt, midőn a szakma (Szontag Gusztáv szavaival) így fogadta Jósika Miklós Abafiját, a magyar történelmi regényt: „Uraim, le a kalapokkal!”... Ránk férne, a világra is ráférne egy hasonló biztatás: Le a vaskalappal! — még ha e világháború után békét hazudó dokumentumgyűjtemény tanúsága alapján számunkra túl későn érkezne is ez a biztatás. Nem (csak) egyéni sirámok Úton-útfélen ilyeneket olvasni, hogy „nem ezt vártuk az államel­nöktől”, tudniillik, hogy többet vár­tunk stb., stb. Én már régen nem várok semmit az államelnöktől. Tulajdonképpen, ha jól belegondolok, egy az egyben meg tudom magyarázni állásponto­mat. A valóban forradalminak tűnő decemberi napokat kivéve, amikor utólagos Elnökünk kiállt a diákjai mellett, nem sokat tudok felhozni a mentségére. Az akkori tetthez való­ban bátorság kellett. Azt is mondhat­nám: nem mindennapi. A helyzet végkifejlete még teljesen bizonyta­lan volt, sőt. Ezért is gondoltuk utólag, hogy odavaló, ahová szán­tuk. És itt nem csak a romániai magyar választókról beszélek. Bár javarészt nekünk köszönhette má­sodik fordulós sikerét, nem kívá­nom ezt a sikert csak magunknak vindikálni. Az a - mi létszámunk­hoz mérve - sokszoros többség, amely már az első fordulóban is reá szavazott, természetesen „nem elhanyagolható”. Nem tudom, nem tudhatom pontosan, hogy az ő csa­lódásuk mekkora, de a miénk min­denesetre óriási. De valóban ne beszéljünk most magunkról. Legalábbis egy darabig. Elmondható, hogy Elnökünk min­den nagyobb, országos probléma felbukkanásának idején hallgatá­sával hívta fel magára a figyelmet. Még a legutóbbi bányászjárások idején is, tulajdonképpen post fes­­tum nyilatkozott egyértelműen. Miért van akkor elnöki köztársaság minálunk? Az Ő szerepe, szerepének legfontosabb eleme pont az kellene legyen, hogy kritikus helyzetekben, mikor szikrázik még a levegő is, a parlament két háza, a kormány he­zitál, akkor ott álljon a helyzet ma­gaslatán, és - ha másképpen nem megy - karddal vágja ketté azt a bi­zonyos gordiuszit. Valóban nem ezt vártuk Elnö­künktől. De én már rég nem várok semmit. Ismétlem. Velünk tartó, mellettünk való kiállást pedig vég­érvényesen nem. Persze egyes új­ságírók, ismert, elismert személyi­ségek, no meg időnként a közvéle­mény egy részének panasza jogos és logikus. Egy - már kinézésre is - européer, valamint bizonyított, nagy várakozást kicsiholó szemé­lyiséggel szemben jogosak voltak, lehettek, akár a maximális elvárá­sok is. Pláne egy ilyen, a világ felé való nyitásra kiéhezett néptől... Járja is, járja is a világot rendület­lenül, de a jelek szerint Ő sem tud szabadulni a balkáni kötöttségek java részétől. Az egységes nemzet­állam, a regionális gondolkodás, a különböző formájú autonómiael­képzelések kérdése, a magyar egye­tem, a valódi jogegyenlőség és so­rolhatnám, előtte is pont olyan vö­rös posztó, mint elhíresült elődje előtt. És még arra sem hajlandó, hogy legalább utólag elnézést kérjen el­követett bakijaiért, nemcsak tőlünk, hanem úgy általában sem.­­Néhány bakarasszal arrébb, nyu­gati szomszédunknál nem elnöki a köztársaság. Árpi bácsi mégis sok­kal többet, sokkal látványosabban és határozottabban szerepel az egész világ előtt, hazája érdekében. Pedig Ő csak egy „Díszmagyar”. Arról nem beszélve, hogy a határo­kon belül is aktívabb, sokszor a szemére is vetik. Mondom, én már nem várok sem­mit az Elnöktől. Szomorúságom csak azért fokozódik napról napra, mert nem látok senkit, olyan valakit, aki elvárásainknak legalább hányadát teljesítené. Vagy felfedezhető lenne benne egyfajta őszinte, határozott szándék, akarat, a holdra ugató csahosok ellenében is. Vannak ilyenek, persze hogy van­nak. De ahogy a mi széljárásunk már - hogy ne mondjak többet - legalább nyolcvan éve mutatja, az ilyen személyiségeket még a hata­lom közelébe sem engedik. Mindig akadnak jótevők, akik az esetlegesen aluszékony szolgálatosok figyelmét felhívják a közeledő veszélyre... Kádár Ferenc HETI NAPLÓ Dáridó kánikulában Amint egyre mélyebben hatolunk a nyárba, és nosztalgiával vegyes jeges borzongással vissza-visszaidézzük a zimankós „em­beres” hónapokat, nap mint nap elhatározzuk: most már aztán elmegyünk kirándulni valahová. A tervezgetéssel ilyenkor már a kutya sem vesztegeti az időt. Elvégre azért pattogott a télen a kályhákban a tűz, azért voltak besütve a kandallók, kemencék, azért sütöttek - legalábbis a közművek szerint - a távfűtőtestek, hogy csendesen elmélázgassunk mellettük a nyári szabadságok ésszerű, hasznos, kellemes és nem kevésbé élvezetes eltöltéséről. Engem is azzal biztat az egyik ismerősöm, ne búsuljak, mert most akár ötszáz dollárból is megúszhatok egy spanyolországi üdülést. Kaja, szállás meg oda-vissza út. És természetesen ten­gerpart. No de mivel engem sem a tavaly, sem azelőtt, és hogy még pontosabb legyek: sohasem részesített kedvezményes hitelkonst­rukcióban a magyarországi Postabank (sőt egyetlen csődösre kar­csúsított hazai pénzintézet sem), nem sikerült összekuporgatnom ötszáz dollárnyit - még az annak megfelelő lejt sem - a júliusi spanyol napfürdőzésre. De még az augusztusira sem. Pedig két napja kiderült, az ügyfelek számára oly előnyös pénzmegelőlege­zést neves és ismert politikusok, színészek, közéleti személyiségek vették igénybe odaát. Ha megengedik, a nevesítésektől jelen pillanatban eltekintenék. Nem azért, mintha attól tartanék, hogy a Budapest egyik szeméttelepén megtalált, a már említett bank által „boldogabbá tett” személyek névsora kamu lennne, hanem mert akkora az a lista, hogy talán az Erdélyi Napló e heti számát is megtöltené. Plusz még egy mellékletet... Azon ellenben jót szóra­koztam (írhattam volna dáridózást is), hogy a listát - állítólag - még annak a nálunk felé is roppantul közkedvelt, terebélyes és jó­pofa, nótás kedvéről és muzsikás szívéről egyaránt jól ismert hí­resség neve gazdagítja, akibe minden bizonnyal lakodalmas hajla­mukban lehelték a lelket az istenek. Merthogy neki még az is dalból van. Nem hinném, hogy az erdélyi magyar polgárok rettenetesen rossz néven vennék, ha bárki megszellőztetné adóbevallásaikat. Ebből ugyanis jóformán csak az derülne ki, hogy a hazai átlagember lassan-lassan többet kénytelen adózni, mint amennyi a havi jöve­delme. A nyolc-, tíz-, tizenötmillióból „tengődő” kevesek elszá­moláskor ritkábban veselkednek neki a számolgatásnak, hogy hadd lám, mennyibe kerül nekik havonta az állam. Hiszen logikus, jut is, marad is, amennyiben lefaragunk egy keveset a többől. De már melegebb éghajlatra kívánja ezt a logikát az, akinek kevesebbjé­ből csípik le a számottevőt. Amelyből egy hónapban kifutna ke­nyérre, felvágottra, cukorra, lisztre, egyszeri alklommal talán még sajttal töltött pulykamellre is. Valljuk be őszintén: ha adózunk, ha nem, ebben az országban három átlagfizetésből sem telik spa­nyolországi tengerparti nyaralásra. Semmi baj, a tajtékzó Costa Brava-i hullámokat, a tüzes katalán lányokat majd megcsodáljuk valamelyik tévécsatornán. Talán azon, amelyen péntekenként dáridózni is szoktunk. •I­l Rostás Szabolcs

Next