Erdélyi Napló, 2000. május-június (10. évfolyam, 18-26. szám)
2000-05-02 / 18. szám
Mostanában sűrűn megsértődnek magyar honatyáink. Elég csak egy halovány bíráló szó, máris összevonják szemöldökeiket, s az RMDSZ bomlasztásával vádolják a kritizálót. Az már eszükbe sem jut, hogy megnézzék, mennyi igazság van a figyelmeztetésben. Mindjárt azt kezdik kutatni, hogy ki van az intelmek hátterében, kap-e zsoldot, s ha igen, honnan s mennyit. Ha néhányukban fel is merül a gondolat, hogy az embernek fogadatlanul is lehet véleménye a dolgok menetéről, tisztségviselőink ténykedéseiről, szövetségünk vezetőinek hozzáállásáról, gyorsan elhessegetik. Pedig egy pártban, még inkább egy szövetségben akkor mennek jól a dolgok, ha a véleményeket ütköztetik, vitatkoznak a döntéshozatal előtt, és ha a legtámogatottabb, legnépszerűbb határozatokat hozzák, még ha olykor nem is ezek az optimálisak. Ez a demokrácia egyik lényege. A magukat látnokoknak kinevező vezérekről nemegyszer kiderült, hogy nagyon is rövidlátóak voltak. S ha a bíráló szóra odafigyelnek, akkor egy népet, nemzetrészt nem vezetnek a katasztrófa közelébe. Csodálkozva tapasztalhattuk, hogy nemrégiben a szövetségi elnök összetrombitálta a romániai magyar lapok főszerkesztőit, vezető munkatársait - mint valaha a kommunista diktatúra idején a Központi Bizottság sajtóosztályán tették és parancsszerűen kérte, mivel minden magyarnak egy az érdeke (azaz minél több szenátor és képviselő jelenléte a román törvényhozásban), a választásokig ne bírálják az RMDSZ-t. S tette ezt olyképpen, mintha nem tudná, hogy nem a sajtókritikától mennek vagy nem mennek el majd szavazni a magyarok, de ha már eljutottak az urnákhoz, akkor biztosan az RMDSZ-re adják voksukat. A kommunista vezetőknek volt egy mondásuk: ha engem ütsz, a pártot ütöd! Valami ilyesmi terjeng a magyar hétvezérek háza táján. Úgy érzik, hogy ha őket, pontosabban a tevékenységüket bírálod, a szövetség ellen cselekszel. Pedig csak arról van szó, hogy a tettek hatékonyságával, az eddig elért eredményekkel kisebbségünk tagjai közül sokan, nagyon sokan nincsenek megelégedve, így érezni, ennek hangot adni pedig a közembernek szíve joga, s ha az illető publicista (azaz a közíró), akkor még kötelessége is. Arra biztatni a sajtót, hogy ne a valóságot írja, hanem a valaki(k)nek előnyöset - ez enyhén szólva a letűntnek hitt egypártrendszert idézi. Sajnos a romániai magyar lapok többsége eddig is túl szervilisnek bizonyult választottjaink iránt, kényes kérdésekkel nemigen zavarták köreiket. Hogy ez mennyire felel meg az újságírás szakmaetikai követelményeinek? Hogy az egyszerű tudósítók, riporterek, fiatal és kevésbé fiatal újdondászok számára mekkora traumát jelenthet a pártelnöki kérelemre bevezetett főszerkesztői, felelős szerkesztői cenzúra? Könnyű kitalálni. Közhelyszámba megy: a sajtó a társadalom csahos ebe kell legyen. Ha nem az, akkor csak propaganda, reklám, showbusiness. Nem hiszem, hogy a bírálóknak az RMDSZ-szel mint társadalmi képződménnyel lennének bajai. A szövetség a mindannyiunké, hiszen nemzeti közösségünk tagjai szemében az er- A körön kívül helyi összmagyar érdekek kifejezője, védelmezője. Pontosabban az kellene legyen, mert annak indult s ekként határozta meg önmagát. Sajnos nem mindig az. Nemegyszer a magyarságon belüli csoport- s gyakran egyéni érdekek mozgatják ténykedéseit. Példát erre özönével hozhatunk. Nemrég a szövetségi elnök egyik mamelukja felháborodottan kérdezte: csak nem gondolom-e azt, hogy pl. Borbély Zsolt Attila is az RMDSZ-t jelenti? Ördöge volt az illetőnek, pontosan ezt gondoltam. Számomra ő is a szövetséget jelenti Markó Béla mellett, aki szimpatikus ember, csak éppen egyik-másik gondolatával és cselekedetével nem értek egyet. A Borbélyok is az RMDSZ-t jelentik, Zsolt éppúgy, mint László, a félretolódott Ernő éppúgy, mint a kitaszított Imre. De a szövetséget jelenti Tőkés, Szőcs, Csapó, Kónya-Hamar éppúgy, mint Tokay, Verestóy vagy Takács. S persze az a sok-sok ismeretlen vagy kevésbé ismert erdélyi magyar. Ilyenek vagyunk, ezek vagyunk. S engedtessék meg, hogy sokukkal ne értsek sem én, sem más egyet, és ezt szóvá is tegyem, tegyük. Ettől lesz az RMDSZ még inkább a miénk. Miért éppen választások előtt kellene takarékoskodni a bíráló szavakkal? Hogy voltak az elmúlt évnek eredményei is? Kétségtelen. De mégis mikor kellene rámutatni, hogy ezzel vagy azzal a tisztségviselővel nem vagyunk megelégedve, ha nem éppen a választások küszöbén? Azért helyeztük a különféle bársonyszékekbe őket, hogy teljesítsenek. Ezért vették fel az adófizető polgárok garasaiból összeálló, az átlagnál jóval nagyobb fizetést. Sajnos nem mindegyikük érdemelte ki. Ha valaki dolgozik - s vannak ilyenek -, az észrevevődik. De azt is érezzüklátjuk, ha a politikai klientúra tagjaként került magyar ember egy-egy jól fizetett állásba, s ott főleg hálálkodva dolgozott... Nem értem, hogy miért kellene erről hallgatni. És éppen most, amikor a magyarságnak döntenie kell, hogy az elkövetkezendő négy esztendőben kiket küld a választott tisztségekbe. Jelöltjeink kiválasztásával bajok vannak. Hogy ki kerül fel bizonyos listákra, azt az esetek többségében nem az erdélyi magyarság, hanem a szövetség vezetősége vagy a hozzá közel álló szűk elit dönti el. Előválasztások ide vagy oda. A közmagyar végül mégiscsak az elébe rakott listát szavazza meg. Ha a falu bolondja, Hoppá Pepi is rákerül, arra is ráadja a voksát. S mivel ezen a helyzeten esztendők óta nem változtatnak a politikusaink, felmerül a gyanú, hogy az örökös átmentés a cél. Hiszen egy nyitottabb, általánosabb és személyre szólóbb választási lehetőség a jelenlegi klientúra bizonyos hányadát kiejtené a mostani székéből, s ezzel együtt az olyan-amilyen hatalomból. Közkeletű az a vélekedés: a magyar ember fia igyekezzék a „körön belülre”, mert akkor kinyílnak előtte az ajtók. Most van tehát a „körön belülre” kerülés ideje. És idegesek az RMDSZ- tisztségviselők, hiszen a listára kerülésért folyó belső csatában még nem tudni, ki a győztes, ki a vesztes. És nem mindegy ám, hogy szenátori, képviselői, államtitkári, prefektusi vagy alprefektusi, igazgatói vagy aligazgatói fizetést visz haza az ember, vagy tanári, újságírói, közalkalmazotti, segédmunkási keresetből kell a továbbiakban megélnie. Ha kisvállalkozónak megy vissza a tisztségviselő, akkor is gubanc van, hiszen az ajtók nem nyílnak majd meg olyan gyorsan előtte, nem beszélve arról, hogy nem az állam, hanem a saját pénzét kockáztatja... Miért nincs reális versenyhelyzet az RMDSZ-ben és azon kívül, közösségi szinten, mindenütt, hogy a választópolgárok előtt valóban megméretkezve kerüljön a törvényhozásba és más közképviseleti pozíciókba az arra érdemes? Miért kell még a sajtót is hallgatásra inteni? Netán mert egyes, a magaslati levegőhöz nagyon hozzászokott személyek sorsát előnytelenül befolyásolná a „túlzott nyilvánosság”? Rengeteg a nyugtalanító kérdés. Román Győző . május 2.3 ígérni szabad Hilariopolis politikai kávéházának sarokasztalát a Szabadelvű Kereszténydemokrata Nemzeti Néppárt grémiuma üli körül: az első alelnök, a másod-alelnök, a sokad-alelnök, a főtitkár, a főtitkár-helyettes, az altitkár. Utóbbi az írnok szerepében. - A választásokra dobbantanunk kell. - Mit ígérünk? - ígérni szabad. - Ha a köz érdeke úgy kívánja. - A kívánalom esete forog fenn. - Egy szívhez szóló tömör bevezető megpuhítja az adófizető polgár hajlandóságát irányunkba. Én diktálom, aztán sorrendet állítunk fel és megszámozzuk, írja, titkár úr: „Ismerjük az Önök gondjait, félelmeit és reményeit. Azok a mi gondjaink, a mi félelmeink, a mi reményeink is.” Meredeken kezdi, érti a csíziót. „Eltökélten vállaljuk és töretlenül teljesíteni is fogjuk az alábbiakat, mert azok realista, felelős és hosszadalmas vizsgálaton alapulnak.” - Szent igaz: „vizsgálódáson alapulnak". Ez már jól hangzik. - Ácsi! - de ezt ne írja, hanem azt, hogy aszongya: „Új munkahelyek teremtése és a termelés növelése céljából fokozatosan csökkentjük a beruházott profit adókulcsát, míg el nem éri a nulla százalékot. Csökkentés céljából átvizsgáljuk az adórendszert. Újraszámítjuk az összes társadalombiztosítási nyugdíjat, hogy azok összhangba kerüljenek az egyes szakmák átlagfizetésével. Újraszámítjuk a szövetkezeti parasztok nyugdíjait, hogy azok alsó határa elérje a minimálbér felét.” A fogyasztói kosárról se feledkezzünk meg. Itt van az is: ,A szakszervezetekkel, a munkaadók képviseleteivel, a nyugdíjasok szövetségeivel és más érdekelt szervekkel egyeztetve állapítjuk meg a tisztességes életszínvonalat biztosító minimális kiadásokat. Ennek megfelelően rögzítjük a minimálbért és a fizetések indexálását. Jogszabályokban rögzítjük az alapvető termékek és szolgáltatások árszabását (tej, kenyér, hús, villanyáram, víz, fűtés) és a gyógyszerek árát a gyermekek és a nyugdíjasok számára.” Az árgyalusát! Nem minden bokorban terem ekkora koncepció! Folytassuk: „Törvénycsomagot terjesztünk a parlament elé, amelynek értelmében az állami gazdaságokká vagy pártgazdaságokká átalakított és az állam tulajdonában maradt egykori földbirtokokat felosztjuk elsődlegesen a sokgyermekes családok, a föld nélküli parasztfiatalok, a gazdálkodásra vállalkozó fiatalok, a falun letelepedő szakemberek között." Világos? - Ez már döfi! - Továbbá: „Felleltározzuk a munkaeszközöket, amelyeket a kollektivizáláskor elvettek a parasztoktól, akiket megfelelő kártérítésben részesítünk. Törvénytervezetet terjesztünk a parlament elé, amelynek értelmében a fiatal mezőgazdasági szakemberek, valamint a falun letelepedő tanítók, orvosok, papok házhelyet, kamatmentes házépítési bankhitelt és egy hektár szántóföldet kapnak.” - Mintha könyvből olvasná. - írja: „Elkészítjük a tízezer fő befogadására alkalmas diákotthonok építési tervét. Az építkezés határideje 18 hónap.” Tovább is van, mondjam még? - Meg se álljon a századik pontig! - Akkor hát: „Kormányprogramokat dolgozunk ki a falusi utak kikövezésére és megvilágítására, a falvak vízellátására, a telefonhálózat kiterjesztésére az összes faluban, az összes település - beleértve a törpefalvakat is - villamosítására...” - A villamosítást már Lenin is megmondta. - Hagyjuk most Lenint. - „Elrendeljük az államelnök, a honatyák, a miniszterek, a polgármesterek vagyonbevallását... A közigazgatás reformjával újjászervezzük az önkényesen megszüntetett megyéket és községeket... Növeljük az ország jövője szempontjából létfontosságú ágazatok - a tanügy, az egészségügy, a művelődés, a kutatás, a védelem költségvetését.” Pontról pontra le kellene szögeznünk az ígéretek teljesítésének határidejét is. Mindez az első kétszáz nap ígérete. És a következőkkel zárjuk: „Ha a kijelölt határidőig nem teljesítjük mindezeket az ígéreteinket, szerződésszegőkké válunk, és Önök, szavazópolgárok, kiszavazhatnak bennünket a szívükből." - Álljon meg a menet! Milyen határidőt említett, kolléga úr? - Kétszáz napot. - Baj van Köpecen! Keresztet vethetünk az egészre, hiszen ezt a szöveget, úgy sejlik, négy esztendőkkel ezelőtt már olvastam. Szóról szóra a hatalomba besétált szövetség Szerződése volt Romániával. És mi lett belőle? Lebőgés. - Valami újat kellene kitalálnunk. - Fölösleges. A közemlékezet kurta. És ebben maradtak, mert ígérni szabad. Udiiii minumuum'. ' Miklós János rajza hoppá pepi A sajtószabadság napjára A világ népességének kétharmada olyan országokban él, ahol nem tartják be a sajtószabadság alapvető elveit -áll az Újságok Világszövetsége (WAN) Párizsban kiadott közleményében. A sajtószabadság korlátozása mindenekelőtt Dél-Amerika, Afrika és Ázsia jelentős részein érvényesül, Európában Jugoszláviában a legrosszabb a helyzet. A világ 103 országában valamilyen mértékben korlátozzák a sajtószabadságot. Tavaly világszerte 71 újságírót öltek meg hivatása gyakorlása közben; ez volt a legmagasabb szám 1994 óta - szól a közlemény annak kapcsán, hogy szerte a világban május 3-án a Nemzetközi Sajtószabadság Világnapja kenetében emlékeznek meg a munkájuk során megölt vagy bebörtönzött újságírókról. A WAN rámutat: az Emberi Jogok Általános Nyilatkozatának 19. cikkelye szerint mindenkinek joga van a vélemény és a véleménnyilvánítás szabadságához, és ez a jog magában foglalja azt a szabadságjogot is, hogy bárki akadályok nélkül követhessen nézeteket, és tekintet nélkül a határokra információt és gondolati tartalmakat keressen, fogadjon és terjesszen a média útján. Timothy Balding, a WAN vezérigazgatója kijelentette: május 3-án, a Sajtószabadság Napján elismeréssel kell adózni a sajtószabadságért vívott harc áldozatai előtt és nyomást kell gyakorolni azokra a kormányokra, amelyek ezt az elidegeníthetetlen jogot megtagadják. HETI NAPLÓ Szentgyörgyi LászlóPárbajra fel! A hírek szerint egy közismert, demokrata hírében álló szerb publicista párbajra hívta Vojiszlav Seseljt, a horvátországi és boszniai háborúkban hírhedtté vált szerb szabadcsapatok egyik vezérét, a Milosevics-rezsimet vállukon vivő nemzeti radikálisok nagyszájú „vajdáját”. A párbajkódexnek megfelelően a fegyvernem megválasztását - pisztoly vagy kard - a publicista a szájhősre bízta. Arról, hogy a nagyszerb álmok megvalósítása érdekében egy kis népirtástól vissza nem riadó Seselj elfogadta volna-e a kihívást, még nem érkeztek hírek. Az eset - abszurdba illő mivoltán túl is - elgondolkoztató. Mi lenne, tegyük fel, ha valami csoda folytán törvénybe iktatnák, hogy bárki, aki közéleti vagy politikai szerepet vállal, kötelezhető lenne a hasonló kihívások elfogadására? Ellenkező esetben - az ellenfélnek szolgáltatott elégtételként - örökre eltiltanák mindenféle közszerepléstől, így már lenne tétje a dolognak, hisz akár vérre is mehetne a játék. A romániai „politikusokat”, illetve azok legutóbbi tíz esztendei teljesítményét ismerve könnyen előrelátható lenne, hányan maradnának a „nemzet szolgálatában”, hányan vállalnák tetteik, szavaik immár szó szerint is véresen komoly következményeit. Tájékozatlan vagyok a szerb sajtóvilágban, nem tudom, mennyire demokrata az ottani ellenzéki sajtó. Arról azonban van némi tapasztalom, hogy mennyire demokraták a román médiák és azok elhíresült sztárjai. Ezért aztán borítékolni merném, hogy hány hasonló nemes viadalra kerülne sor. Bizony továbbra sem párbajtörejektől lenne hangos a román politikum és közélet...