Erdélyi Napló, 2001. szeptember-október (11. évfolyam, 36-44. szám)

2001-09-04 / 36. szám

2001. szeptember 4.3 névtelen hősként K­ell, mondanám röviden, hisz az előttünk járók példája ön­bizalmat ad, munkára, tanulásra serkent, felelősségre int azzal a közösséggel szemben, amelyhez tartozunk. A kérdés azonban közel sem ilyen egyszerű, hisz az utóbbi években, évtizedekben divattá vált a múlt, a hagyományok leki­csinylése. Ideológiát is gyártottak hozzá, amit deheroizálásnak szoktak nevezni, amelynek célja a nagy személyiségek úgymond „emberi mivoltukban” való bemutatása, a végeredmény pedig az, hogy lám az illető nem is volt olyan nagy, olyan jelentős, kö­vetkezésképpen mit kell annyit példálózni vele. A tárgyilagos ér­tékelés önmagában jó is lenne, csakhogy itt legtöbbször a nega­tívumok kerülnek előtérbe. Magam sem állítom, hogy a nagy személyiségek makulátlan hősök lettek volna, már csak azért sem, mert a kisebb-nagyobb emberi gyarlóságoktól senki sem mentes. A tárgyilagos ítélkezéstől addig a pökhendi hányavetisé­­gig, amely mindent leszól, hosszú az út. Ez utóbbi folytatása a közöny, a nihil és a cinizmus, gondolkodásban és tettekben - pontosabban tétlenségben - egyaránt. Érdekes példa erre a nyu­gati világ fiataljainak hatvanas/hetvenes évekbeli lázongása az idősebbek, a társadalom, a rendszer ellen, amely a lehetségesek közül mégiscsak a legkevésbé volt rossz. Mi lett mára ezekből a nagyhangú lázadókból, mivé váltak? Pont olyanokká, mint azok, akik ellen lázadtak? Persze hogy mi, magyarok sem maradhattunk ki ebből a nagy deheroizálásból, néha túl is teljesítünk. Így jutottunk el oda, hogy ma már többet beszélünk például József Attila betegségé­ről és haláláról, mint költészetéről, többet tudunk Ady szeretői­ről, mint szimbolizmusáról, Petőfi csontjairól, mint szabadság­eszményéről. A költészetnél maradva: nagyon szeretem Arany Já­­nos verseit, de arról csak most szereztem tudomást - egy ma­gyarországi tankönyv jóvoltából! -, hogy súlyos betegségben szenvedett. Hogy mit vesz el, vagy mit ad hozzá ez a Toldi szép­ségéhez, nem tudom, de kíváncsi volnék, mit tud a könyv szer­zője Arany költészetéről (ti. a könyvből nem sok derül ki ebből), és mit tudnak azok a diákok, akik ebből tanulnak. Ha Széchenyi­re gondolva csak a betegsége jut eszünkbe, és nem az Akadémia, a Lánchíd, a hajózás, a vasút, no meg elméleti művei, akkor so­kat kell tanulnunk még. Kell-e a történelmi példakép? Az, hogy a nagy történelmi személyiségek - én ide sorolnám az irodalom, a művészetek, a tudomány és technika, sőt a sport nagy alakjait is - életművét nem ismeri kellőképpen az ifjúság, az történelmi okokra vezethető vissza. A kommunista rendszer a múltból csak annyit fogadott el, amennyit meg tudott ideologi­­zálni saját céljai számára. Rákóczi esetében csak a jobbágyok csatlakozása és harca volt érdekes, a Cum Deo pro patriae et li­bertate már kevésbé. Petőfinél az Akasszátok föl a királyokat és nem a Nemzeti dal. Az utóbbi fél évszázadban elég sok politikai erőnek volt az a ki nem mondott célja, hogy az átlagember úgy érezze: nem jó magyarnak lenni! Az anyaországban a moszkovita kötődésű internacionalista vezetőknek érdekük volt a „bűnös nemzet” tudatát fenntartani. Némelyeknek ma is érdeke. 1920 után az utódállamokban valamivel igazolni kellett az asszimiláci­ós politikát, így jött létre az ezeréves magyar elnyomás meséje. Amit mellesleg számokkal és tényekkel lehet cáfolni. Román for­rásokra hivatkozva is! Tettek arról, hogy a kisebbségek minél ke­vesebbet tudjanak meg saját történelmükről, a többségiek még annyit sem, azt is rosszul, félremagyarázva. Mi a helyzet ma? A globalizációs világnak nincs szüksége nemzeti hősökre, csak fogyasztókra, akik belegebednek abba, hogy sokat dolgoznak, majd sokat vásárolnak. A kiváló teljesít­mények - bármilyen területen - csak annyiban érdekesek, amennyiben pénzre válthatók. A haza, a nemzet, a szülőföld már nem fontosak, csak akkor, ha az ezekhez való ragaszkodás anya­giakra is átváltható. Ezért lesznek sokan olyan idegesek, amikor nemzetről, hazáról, szülőföldről van szó. Főleg, ha az ezekkel szembeni kötelezettségek is szóba jönnek. Az emberek tájékoztatásában, részben nevelésében is nagy­hatalom a televízió. Kórtünet az, hogy az értékeket közvetítő té­véadók szegények - lásd a Duna TV esetét -, míg az olcsó szóra­kozást nyújtó kereskedelmi adók virágoznak. Szerte a világon. Szépen megmagyarázzák a nézőnek, mit kell nézzen, azt is kapja, hűséges és főleg engedelmes fogyasztó legyen, ez a lényeg. Per­sze a Szent Koronáról, a honfoglalásról, Széchenyiről, főleg Bethlen Istvánról semmit. Ti. ez sokba kerül, mondják ők, és om­lik a képernyőről a giccs, az üres szólamok, az álhumanizmus, a durvaság, a rémtettek (abeúg Mátyás király, jöjjön Drakula). Mindez valami álsajtószabadság és álliberalizmus nevében. Egy nagy személyiség - legyen az államférfi, hadvezér, tudós, művész - értékét az adja meg, mit tett egy adott közösségért, mi maradt utána: egy jól működő állam, egy vesztes forradalom után is fejlődni képes ország, egy nagy felfedezés, több kötetnyi mű, vagy bármely érték, amely a megmaradást, a haladást szol­gálja. Ennek megvalósításához önfeláldozás, szorgalom és sok­sok munka szükséges, a tehetségen kívül persze. Míg az utóbbi öröklött tulajdonság, a többi elsajátítható. A szorgalom, a mun­ka, a közösség iránti elkötelezettség olyan kvalitások, amelyeket bárki megszerezhet, pontosabban megtanulhat. Nem kellenek ehhez világmegváltó álmok, csupán annak a tudata, hogy hasz­nos tagja legyek a társadalomnak. Nemcsak nagy célokért küzd­het az ember, hisz a mindennapok is próbára tesznek: mennyire vagyunk kitartóak munkában, tanulásban és nem utolsósorban mennyire vagyunk képesek tisztességesnek maradni. Ez utóbbi­nak nagy jelentősége van egy olyan világban, amelyben ma élünk, és amely gyakran azt sugallja: nem érdemes becsületes­nek lenni. Azt sem árt tudni, hogy a nagy emberek műve úgy vált igazi értékké, hogy névtelenek sokasága vitte tovább mindazt, mit megalkottak. A nagy elődök példája azt sugallja, hogy névtelen hősként is érdemes tanulni, dolgozni a közösség érdekében. Mert a helytál­lás, a tisztesség, az elkötelezettség is hősiességet jelent. Az uno­káink nem azt fogják kérdezni, mit tettél saját magadért, hanem azt, mit tettél értünk! Gábor Attila Álom luxuskivitelben A cím plágium. De csak a cím, mert a többi épp az ellenkezője Tru­man Capote elbeszélésének: jóma­gam nem a Tiffany kirakata előtt ál­modozom a high life elérhetetlen luxusáról, hanem valóságunk tala­ján ácsorogva áhítozom olyasmiről, ami máshol létminimumnak számít, de ami nálunk ugyanolyan luxus­nak, mint holmi Tiffany-ékszerek. Álmom, hogy egyszer úgy csen­gessenek be végre szeptemberben, hogy azt is tudjuk, mi lesz majd jú­niusban. Hogy a tanügy kísérletez­gető képlékenységében ne napról napra araszoljunk, és sokszor a következő hét ne tűnjék olyan távo­linak, mint egy másik évtized. Egyelőre most is csak az biztos, hogy maradt a két féléves beosztás, s hogy az első decemberben zárul. Ez jó, hisz diák is, tanár is nyugod­­tabban ünnepelhet. A másik sze­meszter viszont kegyetlen lesz: öt hónap, valamikor márciusban és április végén egy-egy hét pihenéssel megspékelve. Hullák leszünk, de ez úgymond a mi bajunk. Álmom, hogy minden szinten min­denki olyan tankönyvekből tanul­hasson, amelyek kizárólag az ő ér­dekeit szolgálják, nem pedig ilyen vagy olyan politikai színezetű szer­­zők-kiadók inkasszóját. Álmom, hogy senkinek ne korogjon óra alatt a gyomra, vagyis hogy a tej, kenyér, hús és tojás ne kerüljön többe, mint a világszerte luxuscik­ként elkönyvelt kávé, cigaretta, ital. Álmom, hogy a gyerekek úgy kezdjenek el egy tanciklust, hogy an­nak világosan lássák a befejezését is, hogy mindvégig embernek, ne pedig tengerimalacnak érezzék magukat. Most lesznek például hetedikesek azok, akik úgy ültek be az ötödikbe, hogy csak kilencedik után hagyják el az általánost. Csakhogy az még az előző kormány idején volt! Most nem beszélnek róla, jegelik. Majd esetleg az utolsó percben - jó szokás szerint. Álmom, hogy a sok-sok egyéni jövőből összeálló jövendő fö­lött ne himbálózzék ilyeténképp a négyéves parlamenti ciklusok Da­­moklész-kar­dj­a. És álmom még, hogy ne csak egyszer használatos cipőre-ruhára fussa, hogy ne kelljen törött pad­­ban nyomorogni, ne hulljon senki­re a vakolat, ne fenyegetőzhessék beszakadással egyetlen iskolatető sem. Szép álmok, kis honi Tiffany. Ki tehet róla, hogy luxusból is csak ennyire futja? Molnár Judit Derűs élet A derűs életet gyermekkortól kellene élni. Akinek akkor és fiatal éveiben ez nem sikerült, az e cikket ol­vasva tanulja meg és gyakorolja a derűt. Kellemesebb lesz az élete, kevesebbet lesz beteg, azt is könnyebben viseli el, ha beteg, sőt nagyobb a gyógyulási esélye, s nő a várható életideje. Derűs élet - hosszú élet. Ezt is adhattam volna címnek, de az eddig elmondottakban már ennél is többről van szó. A derűs évek duplán számítanak, mint a katonának a harctéri szolgálat. Nem mentség az sem, hogy borongós az alaptermésze­te, sanyarúak a körülményei valakinek. A borongós kedélyen is lehet egy bizonyos fokig változtatni, ha tu­datosan törekszünk rá. A sanyarú körülményeket is átvészelhetjük a dolgok optimista szemléletével. Az ilyen személyre azt mondják a szakemberek, hogy po­zitív beállítottságú. Szemben az ellentétével, a negatív beállítottságával. Az előző mindenben igyekszik vala­mi jót, valami előremutatót találni és annak örül. Örül, hogy ami rossz történt vele, az mégsem annyira rossz, mint amennyire lehetett volna. Ha pedig valami jó történt vele, annak meg pláne örül, és nem legyint rezignáltan, hogy ááá... A keresztyén vallás a derű vallása, és Európában ez a meghatározó vallás. Igaz, hogy voltak a történe­lem során olyan tévedései, amelyek a komor aszkézist és a földi élet örömeinek megvetését helyezték előtér­be, de ezek mára már nem jellemzőek egyik nálunk el­terjedt keresztyén felekezetre sem. Németországban meghaladta a háromszázat a ne­vető kluboknak a száma. A derű és azon felül a kirob­banó jókedv egészséget, sikert, hosszú életet hozó vol­tát domborították ki német tudósok, ennek közösségi gyakorlására alakultak a közelmúltban a nevető klu­bok. A nagyszámú nyugdíjas egyesület, klub, kör ezt a gyakorlatot nálunk már régóta magáévá tette. Elmélet nélkül tudják tagjaik vidáman, önfeledten együtt tölteni idejüket.• Vidám vetélkedők, ki mit tud-meg­­mérettetések, kirándulások, népdalestek szereznek kellemes órákat. Órákat, amelyekre még emlékezni is jó. Együtt jár ez az egymáson segítés, az egymással felelősen törődés gondolatával, olyan közösség terem­tésével, amelyben kellemes együtt lenni, hiszen nagy családot, derűs családot alkotnak a tagjai. Csohány János Felszíni változások Egyik kollégiumi tanárom mondta: ha életbe lép a státustörvény, lesz itt annyi magyar, mint fűszál a réten. Talán kissé közhelyes a hasonlat egy tanár szájából, de a benne rejlő igazság letagadhatatlan. Ha eljátszunk a gondolattal, hogy megérjük a törvény kézzelfogható valóságát, az általa biztosított előjogok bizonyára csábítóak lesznek azok­nak, akik jól értik a köpönyegforgatás művészetét. Hiszen aki valamikor valamilyen megfontolásból románosította a nevét és élvezhette az így adó­dott esetleges előnyöket, az most ugyanilyen megfontolásból magyarosít­hat: a Sabán vagy Covaci újra Szabó és Kovács lehet, mindennemű lelki­furdalás nélkül. És akkor: nem többen, csak sűrűebben? S ebből kiindulva, ha nagyon szélsőséges akarok lenni, azt mondom, még megérjük, hogy egy bizonyos magyarigazolványban gyöngybetűkkel az lesz írva: Köteles György. Fórián Andrea Molnár Zoltán: Apoteózis MAGUNK KÖZT SZÓLVA Vendégmunkások Fábián Tibor Másfél hetes budapesti tartózkodásom során naponta találkoz­tam erdélyi vendégmunkásokkal. Ez talán akkor is így lett volna, ha történetesen nem a szállásom melletti munkásszállóban laknak. Hi­szen - bár ez irányú statisztikák nincsenek - a manapság Budapes­ten tartózkodó erdélyi rokonok, munkások, diákok és egyéb kategó­riákba sorolható honfitársaink száma a több tízezertől kezdve akár a százezret is elérheti. Az erdélyi melósok rendszerint délután öt óra tájban tartottak ha­za, benépesítve a sárga villamost Fiatalok, idősebbek, magyarok és románok­ Többen benéztek az útba eső kocsmákba, s pár óra múl­tán már a közeli bevásárlócsarnokban futottunk össze, amint éppen akciós élelmiszerre vadásztak. A munkásszálló melletti kis szűk ut­cában két kiskocsma is az erdélyiekre „szakosodott”. Belőlük élnek meg, hiszen az utca középosztálybeli lakói nem ezeket a késdobáló­­kat látogatják. És amúgy sincs vegyülés. A határon túli munkavállalók inkább csak munkaadóikkal érintkeznek, zárt közösséget alkotnak. Az egyik kocsma csak amolyan talponálló, a másikban farönkök szolgálnak asztalként, székként. Délután öt után mindig megtelnek ezek a helyek, és csak késő este zárnak, de mégsem láttam soha sen­kit aki hullarészegre itta volna magát Naponta elmentünk egymás mellett A társaságunkban lévő vagy magányosan járó lányokat mindig alaposan megbámulták. Magatar­tásukból egy idő után kisejlett a nehezen észrevehető, burkolt óvatos­ság. Idegenként, vendégmunkásként tartózkodnak az országban, ké­rünk a hangoskodást, a balhét, nem akarják megütni a bokájukat a magyar voltukat cseppet sem értékelő, sőt arra egyenesen fittyet há­nyó idegenrendészettel. Csendesen, egyhangúan telnek napjaik. Munka, kocsma, bevásár­lóközpont, kocsma. Csendes, budai külvárosi kerületben élik átme­netinek, ideiglenesnek szánt magyarországi életüket, hogy otthon ki­csit jobb legyen. A honmaradottaknak vagy majd nekik maguknak, ha hazamennek. Ha... AZ RMDSZ NEMZETI LIBERÁLIS PLATFORMJÁNAK elnöksége nevében Toró T. Tibor parlamenti képviselő, a Reform Tömörülés elnöke közleményben reagált a szövetség elnökének ama „stíluselemző” nyilatko­zatára, amellyel Markó Béla egy hamisítványnak nyilvánított újságírói lele­ményt hitelesnek állítva de abból bizonyos politikai következtetéseket vont le. (Lásd az 5. oldalt.) Toró egy másik közleményben az RMDSZ Ügyveze­tő Elnökségét is felszólította, hogy adjon magyarázatot a szövetség sajtóiro­dája által kiadott Tájékoztató augusztus 28-ai számában megjelentekre. A központi hírlevél szerint ugyanis a Takács Csaba vezette testület megtekin­tette és hitelesnek nyilvánította ama „dokumentumot”, amelyet az RT le­járatása céljából vala­ki(k) a platform egik elnökségi üléséről készült emlé­keztetőnek állított(ak) be. Az ÜE ennek alapján értékítéletet fogalmazott meg a Reform Tömörülés közéleti tevékenységéről, noha az RT „közle­ményben hozta a közvélemény és az Önök tudomására, hogy a kolozsvári Szabadság szerzője által terjesztett iromány hamisítvány és a benne foglal­taknak közük sincs a valósághoz” - fogalmaz Toró, arra kérve Takácsé­kat, hogy mielőbb vonják vissza a platform tevékenységét minősítő megállapítá­saikat, és legalább az RMDSZ Tájékoztató nyilvánossága előtt kérjenek bo­csánatot a Reform Tömörülés tagjaitól. Továbbá kövessék meg mindazo­kat, akiket egy hamisítvány hitelessé nyilvánításával és az abban megjelenő - a valóságtól eltérő - állítások terjesztésével megtévesztettek. „Ellenkező esetben kénytelen leszek ez ügyben a Szövetségi Etikai Bizottsághoz fordul­ni. Amennyiben a Tájékoztatóban megjelentek nem a valóságot tükrözik, kérem az azonnali helyesbítést" - zárta közlendőit a platform elnöke.

Next