Erdélyi Szemle, 1920 (6. évfolyam, 1-48. szám)
1920-02-15 / 7. szám
Erdélyi Szemle 103 megnehezítse a bíró elkövetését. És evvel az új célzattal újította fel Voltaire régi és nagyhírű írását: Zadigot. Ismeretes ez az erkölcsi mese. Az van benne, hogy egy angyal, akit Isten a jövőbelátással áldott meg, valami nagyszakállú vén bölcs alakját öltve magáratalálkozik Zadiggal az úton. S hogy kioktassa az életről, előtte szakadatlanul a legmegvetendőbb vétkeket követi el: értékes aranyvázát lop egy bőkezű, de hiú vendéglátó gazdától, akinél először pihennek szállásra, hogy azt egy másik, gondatlan és fösvény házigazdának ajándékozza, majd harmadik szállásadójuknak házát gyújtja föl, és a hajánál fogva veti folyóba negyedik vendéglátójuk fiát, egy ifjút. Mindezt a Zadig előtt ismeretlen tanulságok kedvéért, mert az első vendéglátó gazda később óvatosabbá nevelődik, a második nem lesz olyan fösvény, a harmadik nagy kincsre bukkan leégett háza elhamvadt romjai közt, a negyedik pedig nem látja erkölcstelenül dorbézoló, sőt apagyilkosságra képes fiát, aki ilyennek látna, mert ilyennek rendelte a végzet, ha életben maradt volna. Mindez tehát a lehető legjobban történt így, ép maguknak az embereknek érdekében, Leibnitz szerint. Mert Voltaire eltorzítva és Leibnitzet gúnyolva görgeti ilyeténmódon egymásra az optimizmus logikai következményeit, míg Őmaga, Voltaire, föltételezi, hogy a rossz szükséges a legjobb világban is; következésképen az események történése közben előálló bárminő bűnből és rosszból haszon háramolhatik. Ebben Tolsztoj is egyetért Voltaireval. De mégis nagy és mély a különbség köztük. Voltaire olyan bölcset mutat be nekünk, aki maga is bűnössé lesz, hogy végeredményében jócselekedetet vigyen véghez. Tolztoj a bölcstől cselekvéstelenséget vár, mások vétkeivel s elkövetett bűneivel szemben egy legteljesebb kvietizmust. Tolsztoj úgy vélekedik, hogy a bölcsek jócselekedetei által a világ önmagától lesz jóvá. Az egyéni erkölcs szempontjából ez dicséretes is. De a társadalmi erkölcséből egészen más beszámítás alá esik. És Tolsztoj e viszonylatban aztán úgy tűnik föl, mintha már átkalendoznék a legjellegzetesebb utopizmus felé. Valósággal a csőcselék, hatalmára hagyja ett a világot azért, melyet teljes hatalmúnak tekint. Jézusnak tanítása lelhető föl ebben is. De az első keresztyének azt hitték, hogy a jók győzelmével és a gonoszok legyőzetésével beáll a világ korai vége, amiért azután arra törekedtek, hogy ez beteljesedjék. Tolsztoj ellenben szó szerint veszi az evangéliumi tanításokat, hogy a söpredék között örökké lesznek hatalmasak és uralkodók, s így a rossz ezen a világon sohasem ér véget. Ő igazul cselekszik, de igazság vele sohasem fog létetni. Ez pedig már nem keresztyénség többé, ez már buddhizmus, végtelen, lehetetlen és esztelen belenyugvás. Az anarkhisták szabadon akarják bevezetni a gyakorlati életbe Tolsztoj elméleti elmélkedéseit, azaz: elvetni az adót, a bíráskodást és légióként a katonai kényszer-kötelezettséget. „A tekintélyek megkövetelik minden úgynevezett igaz keresztyéntől, hogy üdvösnek tartja a bíráskodást és a katonai szolgálatot, s ha ezt megtagadja, száműzéssel és halállal büntetik. Nos, a tekintélyek ezen követelései csak Keresztyén számára szolgálnak felhívásul a maguk kötelességeinek betöltésére. Keresztyén számára a tekintélyek követelményei, egyének követelményei, olyanokéi tehát, akik nem ismerik az igazságot. Következésképen az a keresztyén, aki ismeri az igazságot, nem tud méltókép tanúbizonyságot tenni arról olyan személyek előtt, akik az igaz életet nem ismerik.“ (Vallásom*) E tolsztoji cselekvéstelen, e mozdulatlan tanuságtétel az abszolút igazságról az anarkhistáknál a relatív igazság cselekvő és erőszakos tanúsítására vezet. Íme az egyetlen, árnyalati eltérés közöttük. Eszerint Tolsztoj valóban anarkhista, de békés és kvietista anarkhista. A lelkek egyéni halhatatlanságát, s evvel a jövő életbe vetett hitet elvetvén, semmit sem fogad el a közös keresztyéni tanokból, de azért igazi, jézusi keresztyén marad. Egyszersmind avval, hogy megtagadja az erőszakot és kivégzést, elszakítja ugyan magát a gyakorlati anarkhistáktól, de mindazáltal mégis csak igazi, eszményi anarkhista, így az a szellem, mely átleng a nagy regényíró — hogy úgy mondjuk— sokoldalú művein: keresztyéni szellem, mert megveti az erőszakot és anarkhista szellem, mert elveti az emberi uralmat. Ford.: Dr. Rákóczy Imre. Két vers I. Szépség, te vagy az Istenem. Kékség: Te vagy a Végtelen, Szépség: Te vagy az Istenem. A nagy Titok központja, Napja És én e nap imádó vakja. De, ha szemem vak, láthatom Szivemmel égő szép Napom És melegeddel telt a keblem, Oh, én imádottam, Legszebbem ! Oh Szépség ! Egység ! Ki teremt: Egy percből örök végtelent, Évezredes erdőket ápol Egy kis virágnak himporából. Kiért puha a pereznyi csók, Szít lángot el nem olthatót, Melytől ha égsz s fájdalma áthat ! A szenvedés is csodabájt kap, Oh, asszonykeble: bíbor-ágy: Benne: Teértted ring a vágy: Minden teremtés ősalapja. Oh szerelem ! Oh éltem Napjai II. A szépség templomában. • Én áhítattal lépek a Szépség templomába ! Kölyök, tanuld meg ezt, ha engemet követni. Sáros talpad törüld meg a megszentelt köveknél. Gondold, hogy ott a márványt kis pihekönnyű lába Érinté istenasszony Anadyomenének S mozsdlátlan ajkadon keljen habtiszta ének. Mert szent a Női szépség s a swirtlenség alapja, A misztikus arany-nap, mit keblén rejt az oltár: Alázd porig magad, ha azt megcsókolni hajoltál. S a szentelt csarnokot parázna-faj ne lakja, Uj Messiás vagyok fenséges templomomban, S ha csak hitvány kufár vagy , kiostorozlak onnan. Köpeczi B. Deák Albert. * Ugyanez eszméket találjuk meg nagy regényeiben is, kiválóan a ,Feltámadás"-ban.