Erdélyi Szemle, 1920 (6. évfolyam, 1-48. szám)

1920-08-29 / 34. szám

Erdélyi Szemle Farkas Ödön hangfejlesztő elmélete. Elöljáróban szólanom kell valamit Farkas Ödön egyéniségéről, s arról a viszonyról, melyben vele vol­tam. Intim dolgok ezek, de előre kell bocsátanom, részint a Farkas Ödön munkásságának helyes meg­világításáért (ami immár a történelemé), részint a ma­gam igazolásáért. Nekem ugyanis az ő kritikátlan hódolói életében is, halála után is, többször vetették a szememre, hogy hűtlen lettem az ő emlékéhez és barátságához. Legerősebben akkor hangzott e vád, mikor utódának a megválasztásáról volt szó; legutol­jára akkor mondták szemembe, mikor Baranyay Jolánt Sándor Erzsihez mertem hasonlítani. A Farkas Ödön személyes barátai s közvetlen tanítványai előtt ugyanis elképzelhetetlen, hogy más iskolából, másnak a kezé­ből is kerülhetne ki, valamirevaló énekes. Farkas Ödön is, mint a legeslegtöbb költő és és művész, nem tudta tűrni a kritikát, ő is azt vallotta, amit az Úr az Ember tragédiájában: Hódolat illet meg, s nem bírálati Ezért neki, itt Kolozsvárt (a fél város tanúm lehet ebben) csupán ádáz ellenségei vagy feltétlen bámulói voltak. Mikor én huszonöt év­vel ezelőtt, Kolozsvárra kerültem, a barátok száma nagyon fogyóban volt; az ellenségek száma pedig lassanként úgy felszaporodott, hogy többszöri próbál­kozás után megalapították a Zenetársaságot, melynek létrejöttét (minden beavatott tudja) egyenesen a vele való elégedetlenség szülte. A Farkas Ödön ellen irányuló mozgalomnak személyi oka az ő büszke, visszautasító modorában volt; tárgyi oka pedig­­abban, hogy ő akkor valóban nagyon elhanyagolta volt, úgy a zenekonzervatótium tanítási, mint az egész város zeneművészeti ügyeit.­­Ezt is végre meg kell mondanom, mert ez is immár a történelem ítélőszéke elé tartozik.) Akkoriban írta a a Tetemre hívást, zenekari műveit, dalait s közben szenvedélyesen festegetett, úgy, hogy nemcsak kar­nagyi és igazgatói feladataival nem igen törődött, de a rendes tanítási óráira is maga helyett szerény, derék, tehetséges és finom lelkű feleségét küldte (akire én mindig a legnagyobb tisztelettel és szeretettel gon­dolok.) Ez igy volt. És művész ember életében mindig is vannak ilyen sötét foltok, mikor a mindennapi robot-munka terhére esik s mikor a közönség előtt a rendetlen és hanyag ember színében tűnik fel. Én megértettem, hogy amit csinál, nagyobb értékű annál, mint amit nem csinál és hűen kitartottam mellette éle­tének e legnehezebb korszakában is, amikor a tíz útján elszámlálhatta azokat, akik a Zenetársasággal szemben, a conservatorium pártjára állottak. Ha Farkas Ödön véletlenül ebben az időben hal meg, ma (elég igazságtalanul) alig emlegeti valaki a nevét. De a sors kegyes volt hozzá. A sze­rencse váratlanul feléje fordult s minden megváltozott. Felfedezi és kiműveli a Sándor Erzsi hangját; az itt elért sikert igazolja a Székelyhidyé; kedvet kap az énektanításhoz (amivel az előtt épp úgy nem törődött, mint a zongoratanítással), tanítványok veszik körül Magyarország minden részéből, megírja hangfejlesztő elméletét s mikor meghal, olyan nimbusz veszi körül, amellyel nem tud megbirkózni az ő utóda a conserva­­torium igazgatói székben s amelyet az ő benső bará­tai és hálás tanítványai még ma is, mint valami tabut­, vagy érinthetetlen szentséget, úgy őriznek. Íme, a Farkas Ödön énektanulási elméletének a jelentősége az ő életében. Ami engem illet, és sokkal többre becsültem Farkas Ödön szerepét a magyar zene történetében, hogy ellensége lehettem volna, viszont sokkal jobban utáltam az udvaroncok erkölcsét, hogy fél etlen hódo­lói közé állhattam volna. Eleinte megpróbáltam ról is elmondani a magam őszinte véleményét, de rosz­­szul jártam vele. Mikor a Tetemrehívásról szóló kriti­kám a budapesti Zenevilágban megjelent, rajongó tanítványát s később zeneiskolájának folytatóját, Csiky Jánost küldte rám, a­ki formálisan számon kérte: mit, miért írtam ? Később maga kért fel, hogy Szondy két apródja című balladájáról az ismertetést írjam meg a Zeneközlöny számára, mivel a Csiky János ismertetésével nem volt megelégedve. Én húzódozva vállaltam s azzal a kikötéssel, hogy a kéziratot átadom neki, olvassa el, ha tetszik, küldje el, ha nem tetszik, dobja el. A kéziratban mindjárt elől benne volt az a kitétel, hogy a magyar művészi dalt az fogja megírni, aki melegebb szívvel, több fantáziával, de ugyanannyi tudománnyal rendelkezik, mint Farkas Ödön. Ezt a mondatot olvasás közben, úgy látszik, nem vette ászra, de később Kerner István figyelmeztette rá és haza jőve, sok sűrű szemrehányást kellett érte elszenvednem. Ilyen körülmények között, ha csak nem akartam vele ellenségeskedni, csupán egy választásom lehetett: a hallgatás. Ez a magyarázata annak, hogy én, bár a Farkas Ödön énektanítását eleitől fogva a legnagyobb érdeklődéssel és figyelemmel kisértem, a vizsgálatokon, mint választmányi tag, rendszeresen részt vettem, sőt egy párszor Farkas Ödönt magát, az elnökségben helyettesítetem, — az ő működéséről soha, sehol beható kritikát nem mondtam, nem írtam. Mikor 1907- ben Az énekhang című műve megjelent s szerette volna, hogy a Budapesti Szemlében ismertessem, a megbízás elől csendesen kitértem; halála előtt egy pár hónappal, mikor a mű második kiadását készítette elő, újra beszéltünk egy megírandó ismertetésről, amit elvállaltam, de a közbejött halál mindennek végét szakította. Így történt, hogy én erről a dologról eddig még sehol el nem mondtam a véleményemet. És hogy mennyire igazam volt, eléggé igazolja az, hogy szinte egy évtizeddel a mester halála után, ime még most sem lehet erről a dologról nyugodtan írni. Csak egy odavetett kritikai megjegyzést tettem, s minő zaj tá­madt miatta. Még az is, akirol azt hittem, hogy kellő­leg higgadt lélek s meggondolt fő, mennyire elveszti a lélekjelenlétét, mennyire kijő a sodrából, dühba gurul s qualifikálhatatlan kifejezéseket vagdal hozzám, amineket szerkesztő korában átallott a más (förmed­­vénynek nevezett) írásában benne hagyni. Aztán jön­nek a kegyeletes érzéseikben megbolygatott tanítvá­nyok fájdalmas áradozásai s a többi. Én értem a rokonok és jóbarátok feljajdulását. Azt is egészen helyénvalónak tartom, ha Tessitori Nora és társai, mint hálás tanítványok, bámuló hódo­lattal állanak mesterük emléke előtt. Mert az úgy szép és úgyis illik, hogy a tanítvány dicsérje az ő meste­rét (ámbár Nitzschének ez nem nagyon tetszik, mert amint ő mondja: a tanítvány a mesterrel együtt, maga­magát is dicséri). De mind­ezek engem nem kötelez­nek. Én nem voltam Farkas Ödönnek, amint az elmon­dottakból kitűnik, sem rokona, sem lekötelezett barátja, sem tanítványa. Én tehát a hűtlenség vádja s a hálát­lanság gyanúja nélkül elmondhatom a magam igazát. 445

Next