Erdélyi Szemle, 1920 (6. évfolyam, 1-48. szám)

1920-08-29 / 34. szám

Erdélyi Szemle 446 És el is fogom mondani, ha százszor citálják is fejemre az ő híressé vált, lenézést célzó szójárását: besz-besz. . . Mert ez magyarra lefordítva akkor is, most is azt jelentette, hogy nekem ugyan beszélhetsz, csak a dicsérő szókat hallom, a kritikai megjegyzé­sekre siket vagyok. (Folyt. köv.) Seprődi János: Magyar mesterek Három hölgye Irta: Jósika Miklós báró. A nagy térnek azon részén, mely a Torda-utcából a Közép-utca felé nyúlik, jelenben a faalkotmánytól­ jobbra esik, a többi házak közt kitűnik egy, közel a Közép-utca elejét képező városházához, széles kiálló erkélyével. Ablakai e gót mívű erkélynek, mely a magas, hegyes boltozatú kapu fölött vonul el, nyitva ástak, s három igen szép hölgyet láttatának. Az első érdekes gyermekképű leányka, alig az asszonyiság előestéjén, az erkély párkányára könyöklött. Úgy látszott, hogy a körülé történőkre nem sokat ügyel; haja művészi tekercsbe gyűrődték feje fölött, melybe néhány bog­láros tű volt tűzve; a tekercs elejét gyöngyökből fűzött párta kertje körül. Ez Csáki Gizella volt, árva hölgy, gazdag házból. E gyermeki alak mellett, magas, karcsú, halvány nő állt, leírhatatlan kellemü arccal. Egy vola ez azon hajdani jelentő képek közül, melyeket régi köveken s pénzeken látunk még, s melyek szinte eltűntek az élők köréből. Dús, sötét hajzat, keskeny sima homlok, kiálló hajlott orr, teljes ajkak, gömbölyű állacska, s a szemek nagyok, lángolók, sötétek. A szép nőnek piros bársony folyt végig tagjain festői redőkben, s fején finom csipkékből lehelt feköte nyugvék, melynek éléből arannyal himzelt fátyol szaladt végig termetén, festői árnyazatot képezve a jelentő alaknak. Ilyen volt Mikola Margit, Gyulafiné ! Ki egyszer látta, sohasem feledte el e lelket s fajt mutató hölgyet. Neme azon érdeknek, melyet ezen arc előidézett, nem volt oly érzelgő, milyet közönségesen ígérő külső bájol elő. Tiszte­let, vonzódás, féltékeny tartózkodással vegyülve, olvadának össze a meglepő hatásra, melyet Margit teremte elő mindenütt, ahol megjelent. A harmadik végre, egy teljes, kerekarcú hölgy, inkább kisded, mint nagy. A szűz egészség hajnala, mely e vidám jósággal teljes arcon veszteglett, a szelíd mosoly ajkai körül, a hófehér karok, e szépnél szebb gödrös kezecskék, s az egész tömött, mégis csinos termet, e bájos alaknak látásakor, örömmel lelté be a keblet. Ez Zsombori Judit volt, a Mikola-háznak közel rokona, s jelenben látogatóúl Margitnál. — Ki az a szép lovag, ki a Közép-utca felől léptet csendesen felénk? — szólt Gizella, fölemelve magát, s hátra hajtva fejét Judithoz. — Nem ismerem, — felelt a kézdett egykedvüleg, kék válla gyöngy-füzérével enyelegve. — Abafi Olivér, — szólt azon mély ezüsthangon Margit, mely oly ritka s szinte közép a fiatal férfiú, s az érett asszonyi hang között. 1­2 — Olivér! kiált föl Judit, rábámulva, — lehetetlen ! — Miért? — kérdé Margit, reá függesztvén azon szempárt, melynek, ha egyikét lehellene festő elefánt agyarra, kiki ráismerne Mikola Margitra. — Olivér? — kétkedett Judit, — az az Olivér? ki, ... de nem, nem! — Igen, mondom, — erősíté sajátságos hang­nyomattal Margit, — ezer közül kiismerném. — Nem vitatkozom veled, Margit! de ha ő, úgy nagyon változott. Midőn utoljára láttam itt Kolozsvárt, inkább csatlóshoz hasonlított, s hogy nézett ki, Egek, minő különbség! — Külsőleg talán ! de a lélek, mely annyira tévedt, mint az övé, nehezen változik, —­ jegyzé meg Margit, mély sóhajt fojtva magába, melynek eltitkolása rózsákkal önté el halvány arcát. — Ha valóban ő az? de igen, igen! — mond Judit rejthetetlen meglepetéssel, — már itt van közel; ő az! minden vonása az övé... A pongyola, szennyes öltözet eltűnt, a halvány arc teljesebb ! a durva pör­­gőgöt, a nemtelen tartást, nemes büszkeség szelleme s úri mozdulatok válták fel. S mégis ő az! Nézd e szemjárást ! minő vad, mondhatni kegyetlen tekintete ! .. összeszokott ajkai szenvedélyre mutatnak: mégis­ minő érdekteljes ember ez az Olivér; mennyi férfiasság, mennyi erő! — Eszembe jut önkénytelen, — szólt közbe Margit — amit atyám oly sokszor mond Olivérről: »Meglássátok, ebből még ember lesz!“ — S miből gyanítja ezt az öreg úr ? — kérdé Gizella. — „Sok erő van benne, szokta mondani, — felel Margit —• tud akarni; s ki ezt tudja, abban reményiek mindig.“ — Különösek vagyunk mi hölgyek, — jegyzé meg Judit fájdalmas moso­lyai ajkai körül — mi a rosszat is érdekesnek találjuk néha, miért utáljuk a hibákat oly határozottan másban ? s miért érezzük szí­vünket önkénytelen meglepetve azon óhajtástól, hogy Olivérnek hibáit mentegessük? . . . — Ah ! — mond Margit, — ki áll oly fokán a tökélynek, hogy a mások hibáinak mentegetése ne szol­gálna némileg önmegnyugtatására? Te is örömest mented-e ki az Olivér hibáit? Jó szelíd angyal. — Oh, igen ! szólt ez, — szivemből — s Margitra tekintett eggyel azon mély tekintetek közül, melyek oly sokat mondanak s mely láttatá, hogy ezt Judit nem célzás nélkül mondá. Margit kezét nyújtá újra Juditnak. Festői volt e kéznyújtás, mint minden mozdulata, s mindemellett nem keresett, hanem természetes, királynéhoz hason­lított a magas erkélyben, kinek egy kézszoritása bol­dogít, s ki azt nem látszik tudni, s halkan hozzá hajolva mondá Juditnak: — Csalatkozol, ártatlan vidám teremtés! Nem értesz engem. Ah, én magamat sem értem! Egy éles sikoltást tőn a kis Gizella, s lángba borúlt arcára tapasztá kezeit, mint aki hirtelen égő házat pillant meg. Szólásra nyílt szája mintegy görcstől körülfeszítve láttatá összeszoritott fogait és sietve rohant a beltermekbe. Margit és Judit kitekintenek s fagyos arcvonásokkal követték hirtelen Gizellát. Néhány perccel eltávozásuk után, egy semmit­mondó köznapi cseléd­arc bámult ki az erkélyből, meredt szemekkel nézve szét; azután az ablakot gon­dosan bezárta s eltávozott. 1 A három hölgy Csáki Gizella, Mikola Margit (Gyul­ainé) és Zsombori Judit. 2 Faalkotmány: vérpad, ahol Bátori Zsigmond erdélyi feje­delem az ellenzék vezéreit, a Kendieket és Literátiakat kivégeztette.

Next