Erdélyi Szemle, 1920 (6. évfolyam, 1-48. szám)

1920-02-15 / 7. szám

Erdélyi Szemle szállna el belőle. Ijedten fogódzott meg, hogy el ne röpüljön. Kinyitotta a szemét. Bámult maga köré. Kere­te: hol a csontváz. Nincs sehol. Nem tudott ráismerni a helyre, ahol van. Ezer fényben csillogott mindei­. A fűszálak, mint üvegpálcikák csillogtak a harmattól. A színek játszottak. A madarak s az egész erdő, mint ezer cigány, zenélt, csengett és dalolt.­­ Letérdelt és szagolta a virágokat. Fekete, sima csizmáira ráhulltak a harmatszemek s a földre gurultak. Egyik virágtól a másikhoz ugrott és úgy örvendett nekik. Utasának a széle kifordult és lebegett. Szürke harisnyája erősen megfeszült, amikor térdelt. Úgy szeretett mindent. A szíve lágy volt és me­legített. A közelben kis tó volt, mely esővízből gyűlt össze. Odament és nézte magát benne. Megváltozott, de nem tudta biztosan eldönteni, szebb lett-e vagy csúnyább. Hasonlított fiatalabbkori arcához, de mintha öregebb is lett volna. Annyi bizonyos, hogy a válla kissé görnyedtebb. Szelíd mosoly ült a szemeiben, pedig nevetni nem akart. Olyan barátságosan nézett. Fekete bajuszkája szépen, kellemesen illett most is piros arcába. Olyan volt az arca, mint egy szép szomorú nóta. Így, amint nézte magát, hirtelen megvillant valami a feje fölött. A csontváz mosolyogva támasztotta az állát a legény feje tetejére és ült a vállán, mint a lovon. Utána kapott a két kezével, de ekkor eltűnt. — Meg vagyok kápolásodva, vagy mi az isten — gondolta, mikor­ a tó mellől elment. III. Megkereste a fejszéjét és elment arra a helyre, ahol már harmadik napja a fát vágta. Hozzáfogott, de nem ment jól. Fáradott. Nyugtalan volt. Nagyon meg­zavarta a kaland. Nem értette, ho­gy tulajdonképpen mi történt vele. Mind csak a két lánnyal bajlódott magában. De inkább a másik zaklatta, a régi, akitől gyereke is van. Sajnálni kezdte. Esténként, mikor az erdőből ment hazafelé, hol itt, hol ott várta az erdei után a gyerekével. S mikor elhaladt mellette, úgy rimánkodott neki azzal a keser­ves nézéseivel. Ő félrefordult mindig, hogy ne nézzen szembe vele és ment rendesen a másikhoz, Esztihez, a gazdag lányhoz, akine­k most a vőlegénye. Sokszor a legerősebb gyűlölettel, dühvel volt tele a régi szere­tője iránt, mert mindig az útjába állt. Még azt is meg­forgatta néha az eszébe, hogy mikor megint útjába áll, leüti. De most inkább sajnálatot érzett iránta. Aztán a gyerekre gondolt, a fiára. Még sohse nézte meg. Most valami melegséget érzett, mikor reá­gondolt. Kiváncsi volt rá. Szerette volna megnézni. Azt mondják nagyon hasonlít hozzá. Várjon a gyerek meg­ijedne tőle, mint egy idegentől, ha meglátná?!... . Vájjon a lány várja-e most is valahol az erdő­ben ?!... A másik lány, a szerencséje, a mátkája, a gazdag Tóth Erzsi már egészen ki­ment a fejéből. Folyton a régire gondolt. Eszébe jutott mikor először táncolt vele, egy húsvét másodnapján. Milyen szép piros volt akkor s milyen szépen sütötte le a szemét. Aztán eszébe jutott, mikor éjjel hozzájárt. Hogy szerette a lány. Hogy hitt neki. Várjon várja-e most is?!... Abba­hagyta a dolgát, vállára vette a fejszét és elindult leskelődni. . . Ment néhány lépést, nézett előre, újra ment, hall­­gatozott. Közbe mogyorót talált, leszedte és az utasa zsebébe tette. Mikor már majdnem kiért az erdőből, meglátott az út szélén a fűben játszani egy csöpp gyereket. Meg­bújt a bokorba és úgy nézte. A gyerek vagy két bogárral harcolt. Ijedten csapkodta őket apró tenye­rével. Aztán rémülten kezdett félrehuzódni, mert a bogarak feléje másztak. Félrehúzta a száját és élesen elsírta magát. A legény oda ment. A gyerek megállt a sírásban s apró szemeivel rábámult a legényre. — Ki bántott, he?!.. — mondta kedveskedve a legény. A gyerek félénken mutatott a bogarakra. A legény tova fricskázta őket. A gyereknek ez láthatóan tetszett. — Ne, szedtem neked mogyorót. . . Szereted, he ?.. . Apád hozta... Én vagyok az apád... Félsz-e tőlem, he ?.. . A gyerek csak meresztené a szemeit, mikor a legény beszélt neki. Aztán az anyjának kezdett kiabálni. A lány előbújt egy köteg rőzsével és bámult, mikor a legényt ott látta a gyerekkel. Nem értette. Nem mert közeledni. Aztán lassan, bátortalanul előre lépett. — Gyere, no, a gyerek ki. . . — mondta neki a legény. —­ Sándor.......veled mi történt?!... — Semmise történt........Jó történt... — Hát Tóth Eszti?!... Az egész falu beszélt... -- Csak vét... elmúlt... Hadd beszélje, majd elhallgat...­­ — Higgyek neked, Sándor?... A legény vette a rezsét. A lány csak nézte. — Na, te vedd a gyereket, oszt gyerünk haza... Elindultak. Mentek szótlanul hazafelé. Mentek, két árny az alkonyati égen. Egyik magas volt, egyenes, megtoldva a vállán ülő gyerekkel. A másik a hátán keresztbe nyújtott rőzsével, mint nagy, sötét, lecsüngő fejű kereszt, törpén, alázatosan követte. Kovács László: 101

Next