Erdélyi Szemle, 1934. október - 1935. december (20. évfolyam, 1-15. szám)
1934 / 1. szám
ERDÉLYI SZEMLE 3 Az erdélyi irodalmi küzdelmek hőskoráról „Harc a végeken“ címmel írt könyvemben elmondottam az Erdélyi Szemle történetét indulásától a Pásztortűzig. Nem azt akarom tehát elismételni. Inkább megfejelem, kipótolom s megpróbálom visszaidézni azokat a fontosabb eseményeket, nevezetesebb állomásokat, amik annak idején annyi gondot, annyi viaskodást tetéztek fel, de amik némi örömet is nyújtottak vagy nyújthattak volna pillanatnyi vagy rangosabb sikerük révén. Lehet, hogy nem ezek az igazi irodalmi csemegék, hanem sokkal inkább azok a viaskodásokban forrott furcsaságok, emlékes históriák, különös epizódok, amik az ilyen ádáz harcokban is garmadával adódnak s adódtak bőven a mi frontküzdelmeinkben is. De hát én mégsem azokról fogok beszélni. Inkább egy- egy olyan érdekesebb komolyabb tényt próbálok kiemelni a múló emlékezet sötét kamrájából, amik könnyen elveszhetnek, de viszont arra is érdemesek, hogy megőrizzük a jövő széplelkei számára. Ha valaki mondaná, magam is alig hinném el, hogy húsz évvel ezelőtt együtt írtunk már a Szemlébe: Walter Gyula, Kovács László, Kiss Elek, Rákóczy Imre, Egyed Zoltán, Nagy Imre, Kázmér Ernő, Nóti Károly és még egynéhányat Még kevésbé hinném el, hogy Finta Zoltán, Bencze, Czinczár Miklós és Gredinár Aurél is írtak már akkor, — (hiszen Finta és Gredinár alig hagyhatták ott az iskola padjait) s hogy az ő első verseik is az Erdélyi Szemle friss napsütésének sugaraiban kerültek nyilvánosság elé. Ennek az első csonka évnek persze nincs is több és nagyobb nevezetessége, dehát volt-e számunkra fontosabb és nevezetesebb dolog, mint az, hogy megjelentünk, hogy éltünk, ha egyszerűen, szegényen is, sőt szinte igénytelenül szegényen. Bizony csak most látom, hogy milyen kezdetleges volt az a kis lapocska s szinte nem hiszem el, hogy az a primitiv pár lap, amely az Erdélyi Szemle első címét viselte, képes volt később annyi galibát okozni s az enyémen kívül még annyi sorsot indítani a balvégzet felé. A következő évnek azonban már komolyabb eseményei is vannak. Ady Endrét a Rákosi Jenő-féle támadások után mind divatosabb lett magyartalansággal vádolni. Halmágyi Samu, az Erdélyi Szemle munkatársa nagy tanulmányt irt „Ady magyarsága“ címmel s ennek a megjelenése sokban hozzájárult a vélemények tárgyilagosításához. Halmágyinak ez a tanulmánya ma is forrásmunkául szolgálhat. Ezeken a lapokon bontogatja szárnyait Pálos István, a novellista. A Nobeldíjat nyert Werner v. Heidenstammnak az Erdélyi Szemlében jelenik meg először magyar nyelven munkája, két vers Juhász Árpád fordításában. Pilisi Lajos vasárnapi cikkei a Világgal egyidőben jelennek meg az akkor hetenként pontosan ismétlődő Szemlében. És ugyanez év karácsonyi számában jelenik meg Reményik Sándor első verse is. Sok érdekes nevet találok még ebben az évfolyamban. Sümegi Vilmos, Györffy Gyula, Boros György, Csengery János, Hegyi István, Portik Andor, a korán elhunyt székely költő, a szintén tragikus körülmények között elhalt Bors László, Lukács Hugó, Kuln Ernő és még egy kedves emlék: Jékey Aladár az Erdélyi Szemlében írt verset Ady Endrénének. A következő esztendőben Apáthy István, Laczkó Géza tisztelnek meg egy-egy írással, erdélyi kérdésekről írván, ami bizonysága, hogy az erdélyiségnek, az erdélyi szellemnek is úttörő harcosai voltunk. Néhány sikerünk felbátorít, budapesti szerkesztőséget kreálunk, ezt Pajzs Elemér vállalta s kezd mindinkább kialakulni a munka körül az erdélyi írók tábora. Igaz, hogy egész más nevek, mint a mostaniak s akik akkor kezdték, ha az irodalom közelében maradtak is, de sokan cserélték fel a verset vagy a belletrisztikát a hangosabb vezércikkel, esetleg valami jobb, jövedelmezőbb foglalkozással. Marton Ernő verseket ír még akkor, Moldován Pál is, Tregényi Ernő, ma talán miniszteri tanácsos, versfordításokat közöl Isac Emil a háború és irodalom viszonyáról értekezik, Bodor Aladár a harctérről küldi haza versét, Franyó Zoltán egyenesen József főherceg mellől szalad be az Erdélyi Szemle szerkesztőségébe, majd megszólalnak a váradiak s attól kezdve hűségesen írnak ^\uAz®'lapdal*. Ladányi Zoltán, Székely Béla, Katona Béla és a több- tibb cikkünk jelenik meg a reform-iskoláról, Új irodalmi társaság szervezését, amely 1916-Dan Avezet címmel megalakul. Ennek az estélyén lép fel először az erdélyi versek papnője, Tessitori Nóra s ekkor jelenik meg Bartalis első verse, majd nagy polémikus cikke, a „Tanár úr“. A Kelet hamar nyugovóra tér s az Erdélyi Szemle önállóan tartja matinéit, felolvasó estéit, melyeknek főerőssége Bartalis és Reményik. Egy ilyen matinén e sorok írója már akkor felolvasást tart a nemzetiségek kultúrájáról s az azokkal való kulturközösség megteremtését hirdeti. Még magyar világban s akkor, amikor kevesen vallották ezt a hidverést. Az idegen irók ismertetésére is súlyt fektetünk s külön Baudelaire, Wedekind számokat adunk ki, Reményik pedig Rilke fordításokat készít. Aztán kitör a forradalom s ezzel az Erdélyi Szemle első korszaka is lezárul. A második korszakot a Szentegyház utcai kis szerkesztőség lázas hangulata, fiatalos nekilendülése, próféciális tevékenysége jellemzi. Mint mindig, az Erdélyi Szemle ekkor is súlyos gondokkal és aggodalmakkal élt. Ehhez járult a cenzura súlyos béklyója s mindent egybevéve, nem csoda, ha két hónap kellett, amíg a nehézségeket leküzdve, ehez az uj munkához hozzá foghattunk. De ez a súlyos gondokkal kezdett uj munka egyúttal a Szemle fénykorát is beindította s gyökérverése lett a mai erdélyi irodalomnak. Az alkotás lüktető láza, sorsunk mentése s a jövő építésének ösztönös vágya mindenikünket egyformán elfogott. Ligeti Ernő a jövő magyarjairól ir. Dékány István szociológiai cikkekkel igyekszik kultúránk erejét mutatni. Reményik már írja lelkesítő verseit, a harctériek is hazajöttek s Rákóczy Imre azonnal leül a szerkesztőségi asztalhoz, hogy izmos munkába kezdjen. E kis cikk keretében nem is tudom visszaadni azt a lázadó hangulatot, azt a kedvesen romantikus képet, ami Szentegyház utcai kis szerkesztőségünket a maga igazi módján mutathassa meg. Hogy kik voltunk akkor együtt? A régiek mellé gondoljuk még hozzá az egyetem akkori jeles professzorait, Csengeryt, Cholnokyt, Márkit, Bartókot, a reformátusok aranyszájú és aranytollú vezéreit, Ravaszt, Makkait, aztán egy-két végtelen lelkes jóbarátot Sombory Lászlóval az élükön, néhány fiatalt, akik külön fejezetet érdemelnek, mindenki tesz, vesz, ír, dolgozik, lelkesedik, lelkesít, toboroz, hogy munkánk színt, fényt kapjon s szivárványt vigyen szomorú erdélyi házakba. Nem akarok mindent az Erdélyi Szemle javára könyvelni. Igaztalan féltékenységek és sok kicsinyeskedés dacára ide irom, hogy ezalatt Szentimrei is megcsinálta az Új Erdélyt, Tabéry és Zsolt is megindították a Tavaszt és a Magyar Szót, Osvát Kálmán is felviharozta a Zord Időket, de az Erdélyi Szemle szelleme és gerinces bátorsága már tért hódított és a szivek melléje szegődtek. Még ma is nagyon sokan vannak táborunkban, akik akkor állottak mellénk s ma is ugyanazzal a szeretettel és kitartással ragaszkodnak hozzánk. Hogy távoztak is el ? Istenem, hiszen a világ forgandó s benne az emberek — még forgandóbbak és még ingadozóbbak. Nem vitatható el, hogy az Ige és Mi mindig búcsúzunk . Reményiknek a többi megkapóan elragadó, hullámgyűrűket vert verse nagyban fogta a sziveket számunkra s mindenki várta az uj igéket és a biztató szavakat. És mi hordtuk az Igét és biztattuk a lelkeket. Év végére, a legsúlyosabb viszonyok között, amilyen nem volt talán százévek óta és nem lesz még száz évekig, hiszen se papír, sem anyagi lehetőség, Torday és jómagam a zsebünkből kellett, hogy előteremtsünk minden feltételt, két kiadványt is piacra hozzunk, Reményik Rilke fordításait és egy Naptárt. Igaz, hogy ezek a kiadványok az akkori lehetőségek miatt mások voltak mint a mostaniak s külsejükkel nem érik utól az igazi irodalmi kiadványokat, de mint az imperium változás utáni idők első kiadványai, mindenesetre kulturdokumentumok s sokat adnék érte, ha egy-egy példányhoz hozzájuthatnék, mint ahogy mások is szívesen fogadnák biztosan. Csak pár nevet említek meg ezekből az időkből: Áprily, Nyirő, Maksai, Gyallay, Járosi, Petres,Kálmán, Berde Mária, Nil, aki akkor Fogarasban volt, Pál Árpád, Rákóczi, Tompa, György Lajos, Kovács Dezső, Kós Károly s magunk elé képzelhetjük azokat a számokat, amelyeket ezek az emberek írtak s azt a nívót, amelyet ők reprezentáltak. És még egy-két tényt: emlékünnepet rendeztek munkatársaink Jékey Aladár tiszteletére s amikor még itthon is nehéz volt a járás, kimentünk az erdélyi városokba s Tordán olyan estélyt tartottunk, amelynek Húsz év munkássága mogyoróhéjban