Transsylvania - Erdélyi Tájékoztató, 1995 (36. évfolyam, 1-4. szám)

1995-03-31 / 1. szám

Magna Hungária A hatvanéves Ilia Mihálynak szeretettel Mondják a vének: megtartó erősség, magas mentsvár, erődítmény a nyelv! Temérdek, mint egy csipkézett oromfal. Félelmetes, mert égi szirten épült! Ravasz barátok, prédikátorok papolnak így - nem szótlan elhagyottak. A száj palánkja némasággal árkolt Védelmi gyűrű jól körülkerítve... Magába zár, bár ellenség sehol... Tán szerteporzott, elporladt a szélben... Már ostromzaj se dong...De megmaradtunk. De Isten tudja, kik vonultak itt el... Keresztesek, germán páncélosok, kazárok, türkök, novgorodiak. Tatár hordák, tévedt iráni népek - Kis cselvelők Bizáncból, Niceából... Nem tudható... Nem érthető a csönd. Hallgatni sem mer már a hallgatásunk. A száj palánkja némasággal árkolt Védelmi gyűrű, zsúfolt sír gödör... Végül pediglen egy-két szó marad. Makacs fogak közül majd úgy bukik ki, Mint vár fokáról messze kémlelő, Ki nem volt harcos népvezér, sem őrszem - Csupán a szellem távolába nézett, Mert látni jött, mikor találat érte... Véletlenül, mellékesen, hiába. Úgy hull a sajgó semmiség ölébe A hang, a lélek ismeretlenül, Mint elfelejtett védő, senki sarja, Fölösleges bámész lenyilazott - S a mindenség, pusztán süvít tovább. Bölcsek beszélik: elveszett erősség, Lakatlan vár, panaszfal, kő a nyelv, Tömör, kemény, miként a végítélet - Nem érthető, mert magunkat sem értjük. KOVÁCS ANDRÁS FERENC Marosvásárhely, 1994. szeptember Dia Mihály, a magyar irodalomtörténet professzora a sze­gedi József Attila Egyetemen, az elmúlt nehéz időkben a Tiszatáj szerkesztője a romániai magyar írók, költők egyik mentora volt. A hetvenes években elsőként honosította meg lapjában az egyetemes magyar irodalom gondolatát s bizto­sított közlési lehetőséget a széttagolt nyelvterület alkotóinak Sepsiszentgyörgytől Torontóig, Újvidéktől Pozsonyig, Costa Ricáig. Lett is belőle utóbb elég baja, olyannyira, hogy vé­gül a hatalom eltávolította a népszerű (és később betiltott) 2 Transsylvania 36. évf., 1. szám lap­szerkesztőségéből. A Tiszatáj most egész lapszámot szentelt korábbi megbecsült munkatársának, főszerkesztőjé­nek, a József Attila díjas kritikusnak, irodalomtörténésznek. Hozzá intézte költeményét Kovács András Ferenc is. NAGY MIKLÓS KUND MÚZSA, Marosvásárhely Az én országom Az ismeri az én országomat, aki állt már a szivárvány alatt, mely sorsos égen tündököl naponta, és emberöltők véres könnye fonta. Itt sem volt­ ott semvolt birodalom, csupa álom és csupa furcsa­lom, amit csak egy nép emlékes szerelme őrizhet ott az idővel perelve. Bethlen Gábor nagyálmú homloka, Fehérvár füstös márványoszlopa, Apáczainknak sírban is lobogva világító, rettentő szemeodva, egy vértől rozsdás, súlyos láncdarab, mit holtáig viselt a gályarab. Mikesnek akkor ejtett szeme könnye, mikor feltűnt a Kárpátok köpenyje; a vas, melyet Koháry pengetett, rabkenyeréből egy kövült szelet, s mi bőven omlott a bakó kezére: Hajnóczy ifjú, forradalmi vére. Vasvári Pál nagy, álmodó szíve, rot­indarabbal a közepibe; a százszor gyilkos hosszúnyelű dárda, amely Petőfi testét általjárta; Júlia kancsal, földi mosolya, egy sóhajtás, mely meg nem szűnt soha, egy drága kéz, mely szeptemberi tarlón mind búcsút int, remegve elhanyatlan, égre rovott sírkő-komor betűk: „Most Már Tudjuk, Miért Éltük Életünk­­” s egy zokogásszerű szomorú dallam, melynek szavát síromba is behallom -s még mennyi-mennyi drága szent kacat alkotja az én bús országomat! S szeretném látni: ember, avagy állat közülük bármit is elkonfiskálhat?! JÉKELY ZOLTÁN Kolozsvár, 1934. december

Next