Erdővidéki Lapok, 2003 (4. évfolyam, 1-4. szám)
2003-03-01 / 1. szám
Nagybaconi emlékek... Nagybaczoni Nagy Vilmos ...A hold már magasan állott, amikor végre Nagybaconba értem. Le sem tudom írni azt az örömet, amivel Nagy Elek sógoromék fogadtak a paplakban. Megöleltük és megcsókoltuk egymást, és bizony nem szégyenlem megvallani, hogy megeredtek a könnyeim. 1918. Augusztus óta. 22 éve nem láttuk egymást. Akkor még vezérkari százados voltam. Fiatal ember. Most pedig már deresedő fejű, öreg katona. Bizony nagy idő telt el, és sok mindenen mentünk keresztül az elmúlt 22 év során. Beszélgetve ott ültünk a petróleumlámpa meghitt világánál, amikor egyszer csak egy székely asszony jön és azt mondja:.. Várják a tábornok urat az emberek! Még diadalkaput is állítottak a községháza elé!" Oda kell mennünk, nem hagyhattuk várakozni a székely atyafiakat. Ott volt a falu apraja-nagyja, mindenki aki tudomást szerzett érkezésemről. Elsőnek sógorom, Nagy Elek református esperes beszélt, majd Pataky Ferenc községi főjegyző. Utána még sokan. Újra csak könnybe lábadt a szemem, ahogy sorra kezet szorítottam a felém tóduló emberekkel s amint egyre-másra szegezték nekem a kérdést: „Emlékszik-e még rám, százados úr?... Tudja, százados úr, mi ott laktunk a Felszegben. ” Megható volt ez a közvetlenség és szeretet. Az elmúlt 22 év folyamán sokan itt hagyták ezt a földi világot, elköltöztek az ősökhöz a jobbik házába. Sokan felcseperedtek az akkor gyermekkorban levők közül. Az ifjúság, az úgynevezett „legénykék" meglett, családos emberekké nőttek, s én magam megöregedtem. Szép volt ez a viszontlátás. Szép volt visszagondolni az itt eltöltött boldog napokra, az ifjúságra! Másnap vasárnapra virradtunk. Megható és szívbe markoló volt, amikor felbúgott az orgona. Ott állottam az ajtótól jobbra, az első „borított székben " éppen úgy, mint hajdanán, és most ugyanolyan hévvel énekeltem: „ Te benned bíztunk eleitől fogva!” Hívő székely gazdák és asszonyok énekelték mellettem a zsoltárt, s én úgy éreztem, mintha az örök szép dallam szárnyára vett volna, hogy magával ragadjon a végtelenbe. Még most is könnyek szöknek a szemembe, amikor erre a megható istentiszteletre gondolok. Hálatelt szívvel köszönöm a jó Istennek, hogy ezt a napot megérnem engedte, és visszatérhettem oda, ahol gyermekkorom és ifjúságom legszebb idejét töltöttem, és ahol örök hűséget esküdtem szeretett feleségemnek. Másnap reggel Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre látogattam, hogy ott szemlét tartsak a csapatok felett. A délutáni órákban érkeztünk vissza Nagybaconba. Amikor Hatod felől a faluhoz közeledtünk, már látni lehetett, hogy a falu felső végén nagy tömeg vár. Diadalkapu volt ott. A falu fiatalsága fogadott nagy örvendezve. Innen együtt haladtunk a tömeggel a papiak felé. Minden arcon ott ragyogott a büszke öröm: vérünkből való vér, székely ember az erdélyi magyar hadsereg vezetője! (Részlet a Szerző Végzetes esztendők 1938-1945 című visszaemlékezéséből. Budapest, 1986. 62-64. oldal.) " Nagybaconi Nagy Vilmos méltánytalanul elfelejtett erdővidéki származású személyiség, ki pályája csúcsán Magyarország hadügyminisztere volt. Huszonkét évi távollét után jött-jöhetett ismét Nagybaconba 1940-ben, és erről a látogatásáról meleg szavakkal emlékezik meg emlékiratában. A közölt részletből érezhető a székelyek iránti szeretete és megbecsülése, a család ősi fészke iránti szeretet és hűség. Ezért tartottuk méltányosnak és helyénvalónak lapunk bevezető írásaként ezen rövid visszaemlékezést beiktatni. Fidővidéki Lapok