Ergonómia, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám

„természettudományokkal” — „nincs általánosan elismert neve”. Teljesen világos előtte a „szellemtudományok” el­nevezés tökéletlensége, azonban — véleménye szerint — „a többi használatos kifejezésnek is ugyanez a hibája”, va­lamennyi megjelölés „túlságosan szűk arra a tárgyra vo­natkoztatva, amelyet ki kellene fejeznie”. Dilthey tehát ezt a kifejezést szükségmegoldásnak tekintette, s nem filozó­fiai álláspontját akarta vele kifejezésre juttatni. Ennek elle­nére mi a „humán tudományok” elnevezést fogjuk használni a jelzett tárgykörrel kapcsolatosan. Dilthey szerint „számunkra minden írás, minden cselek­véssor egy ember perifériáján helyezkedik el, mi (ugyan­akkor) megpróbálunk a centrumig hatolni... ”, ezt azon­ban — melyre a perifériális megnyilatkozások utalnak — nem tudjuk ugyan megismerni, viszont képesek vagyunk megérteni­ 1 Végső soron „... mindenütt, a módszer vala­mennyi változatában, mindig az ember képezi a vizsgáló­dások tárgyát”, részben mint sajátos egész, részben mint különböző viszonylatok középpontja. Dilthey meghatározása szerint „megértésnek nevezzük azt a folyamatot, amelynek során a lelki élet érzékileg adott megnyilvánulásaiból megismerjük magát a lelki éle­tet... ”. „Az írásban rögzített életmegnyilvánulások mód­szeres megértését értelmezésnek, interpretációnak nevez­zük.” A módszeres megértésnek Schleiermacher — egy régi szakkifejezés felelevenítésével — a „hermeneutika” nevet adta. Schleiermacher úgy véli, hogy a humán tudományok tárgya „nem az értékek számára adott jelenség”, „ez a tárgy maga a közvetlen belső valóság, mégpedig mint belülről megélt összefüggés”, ami minden természetismerettel szemben előnyt jelent a kutató számára. Ezt a feltételezett előnyt, vagyis a humán tudományok látszólagos módszerbeli fölényét a korszerű tudományel­mélet erősen vitatja (W. Stegmüller, 1969). Ennek ellenére ma a kutatók egyre növekvő érdeklődést mutatnak a hu­mán tudományok tudományjellegének meghatározása iránt. „Míg a tudományelmélet eddig szinte kizárólag a matematika és az egzakt természettudományok metodoló­giájának elemzésével foglalkozott, s csak néha fordult pél­dául a biológia felé, napjainkban egy megváltozott irányú fejlődési tendencia körvonalai kezdenek kirajzolódni” (R. Wohlgenannt, 1969). A tudományelmélet művelői most azon fáradoznak, hogy a tudománycsoportok sajátosságain túlmenően meghatá­rozzák az általában vett „tudományos törekvés” alapvető ismérveit. K. Holzkamp (1958) a tágan értelmezett tudományfo­galmat úgy definiálja, mint „a hétköznapit meghaladó kérdezősködést”. „...tovább kérdezünk ott, ahol a min­dennapi élet szempontjából már egyáltalán nincsenek kér­dések ... ”, „a tudomány (tehát) az a törekvés, hogy túlha­ladjunk a hétköznapin... ”. A sikeres tudományos törek­vés nyomán megfogalmazott válaszok „sohasem »tények« vagy »objektumok«, hanem mindig csak kijelentések, me­lyek többek közt tényekre vagy objektumokra vonatkoz­nak”. A megfigyelések „sem maguk kerülnek be a tudo­mányba, hanem csak a róluk szóló közlések”. W. Leinfellner (1967) szerint, ha egy adott bázisterület­hez tartozó, bemutatandó tárgyakat, tulajdonságokat, viszonylatokat, illetve a rájuk vonatkozó megfigyeléseket és/vagy méréseket összefüggő tételekben, tételrendszerek­ben képezzük le, akkor tudományos ismeretről beszélünk. Ezeknek a tételeknek azonban egyénközi módon, inter­­szubjektíve érvényeseknek és ellenőrizhetőknek kell lenniük — ebben áll a tudományos tételek objektivitása (K. R. Popper, 1971). „...minden ténykijelentés... legalábbis közvetve, felülvizsgálható interszubjektív módon, azaz igazolható vagy cáfolható” (R. Wohlgenannt, 1969). Úgy tűnik, a humán tudományok és a természettudományok többek közt e tekintetben különböznek egymástól. G. Frey (1970) úgy véli, hogy a természettudományoknak a hipotetikus-deduktív módszer, a humán tudományok cso­portjának viszont a hermeneutika az alapja. Ugyanakkor részletesen és meggyőzően kifejti, hogy a kutatás gyakorla­tában nemegyszer szorosan összefonódik egymással ez a két módszerséma. A humán tudományok azonban — úgy tűnik — csak a módszeres megértés, a hermeneutika segít­ségével képesek megválaszolni saját specifikus kérdéseiket. Egyébként W. Kraft (1965) a „megértést” és a „szintézis­alkotást” az „intuíció” nem fogalma alá rendeli, és a kutatás pszichológiai problémái körébe utalja. A „megértés” sze­rinte intuitív jelenség, mert nem a következtető gondolko­dás, hanem a közvetlen belátás útján jön létre, akárcsak az érzéki benyomások. Az adatokkól való egységes össze­függés létrehozásánál — az úgynevezett szintézisalkotás­nál — is nélkülözhetetlen az intuitív mozzanat. Az intuíció szerepe azonban nem korlátozódik csupán a humán tu­dományokra. A természettudományok esetében a „meg­értés” ugyan nem játszik szerepet, viszont az intuitíve meg­ragadott egységesítő eszméknek — például a természeti törvényeknek — alapvető a jelentősége. Ugyanakkor az intuíció önmagában mégsem képes biztosítani az ismeretet — minden felismerést, amihez ily módon jutunk, utólag igazolni kell. Az egzakt ismeret ugyanis logikailag szigo­rúan megalapozott. A megértés módszerét olyan eljárásnak kell tekintenünk, mely különböző magyarázatokhoz — hipotézisekhez, il­letve nem hipotetikus belátásokhoz — juttathat bennün­ket. Ez a módszerséma viszont „nem nyújt biztosítékot arra, hogy az ily módon nyert hipotézisek egyben helyesek is”, tehát nem verifikációs, állítást igazoló eljárás (W. Steg­­müller, 1969). Ezek után felvethetjük azt a kérdést, vajon az egyes ku­tatási ágak tudományossági foka egyforma-e, avagy külön­böző aszerint, hogy milyen mértékben képesek kielégíteni a tudományosság elméleti feltételeit. J. Piaget (1950) a tudományosság egyre csökkenő foka szerint a matematikai, a fizikai, a biológiai, végül a pszi­chológiai és a szociológiai tudományosságot különbözteti meg. Ha ugyanis a specifikus kutatási területre benyomul a valóság a maga konkrétságában, az alkalmazott logikai műveletek irányukban egyre kevésbé lesznek megfordít­hatók, aminek viszont szükségszerű következménye a tudo­mányosság mértékének csökkenése. Hasonlóképpen véle­kedik A. Diemer (1970) is. G. Frey (1970) szerint „minél inkább háttérbe szorul a formális, logikai-deduktív elem, az összefüggés annál in­kább »elbeszélővé« válik... ”. Úgy véli, hogy a hipoteti­kus-deduktív és a hermeneutikai módszer nem annyira . Számos kutató — köztük dr. Rókusfalvy Pál — nem ért egyet IV. Dilthey nézeteivel. (Dr. Rókusfalvy Pál: A rendszerszemléletű­ és regulatív cselekvés­pszichológia és alkalmazása a munkapszichológiai problémák megoldásában. Ergonómia, XI. évfolyam, 1978. 3. szám.) Elmélete szerintünk is vitatható. Bemutatása mégis szükséges volt a „megértés” koncepcionális hátterének megvilágításához.

Next