Ergonómia, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
„természettudományokkal” — „nincs általánosan elismert neve”. Teljesen világos előtte a „szellemtudományok” elnevezés tökéletlensége, azonban — véleménye szerint — „a többi használatos kifejezésnek is ugyanez a hibája”, valamennyi megjelölés „túlságosan szűk arra a tárgyra vonatkoztatva, amelyet ki kellene fejeznie”. Dilthey tehát ezt a kifejezést szükségmegoldásnak tekintette, s nem filozófiai álláspontját akarta vele kifejezésre juttatni. Ennek ellenére mi a „humán tudományok” elnevezést fogjuk használni a jelzett tárgykörrel kapcsolatosan. Dilthey szerint „számunkra minden írás, minden cselekvéssor egy ember perifériáján helyezkedik el, mi (ugyanakkor) megpróbálunk a centrumig hatolni... ”, ezt azonban — melyre a perifériális megnyilatkozások utalnak — nem tudjuk ugyan megismerni, viszont képesek vagyunk megérteni 1 Végső soron „... mindenütt, a módszer valamennyi változatában, mindig az ember képezi a vizsgálódások tárgyát”, részben mint sajátos egész, részben mint különböző viszonylatok középpontja. Dilthey meghatározása szerint „megértésnek nevezzük azt a folyamatot, amelynek során a lelki élet érzékileg adott megnyilvánulásaiból megismerjük magát a lelki életet... ”. „Az írásban rögzített életmegnyilvánulások módszeres megértését értelmezésnek, interpretációnak nevezzük.” A módszeres megértésnek Schleiermacher — egy régi szakkifejezés felelevenítésével — a „hermeneutika” nevet adta. Schleiermacher úgy véli, hogy a humán tudományok tárgya „nem az értékek számára adott jelenség”, „ez a tárgy maga a közvetlen belső valóság, mégpedig mint belülről megélt összefüggés”, ami minden természetismerettel szemben előnyt jelent a kutató számára. Ezt a feltételezett előnyt, vagyis a humán tudományok látszólagos módszerbeli fölényét a korszerű tudományelmélet erősen vitatja (W. Stegmüller, 1969). Ennek ellenére ma a kutatók egyre növekvő érdeklődést mutatnak a humán tudományok tudományjellegének meghatározása iránt. „Míg a tudományelmélet eddig szinte kizárólag a matematika és az egzakt természettudományok metodológiájának elemzésével foglalkozott, s csak néha fordult például a biológia felé, napjainkban egy megváltozott irányú fejlődési tendencia körvonalai kezdenek kirajzolódni” (R. Wohlgenannt, 1969). A tudományelmélet művelői most azon fáradoznak, hogy a tudománycsoportok sajátosságain túlmenően meghatározzák az általában vett „tudományos törekvés” alapvető ismérveit. K. Holzkamp (1958) a tágan értelmezett tudományfogalmat úgy definiálja, mint „a hétköznapit meghaladó kérdezősködést”. „...tovább kérdezünk ott, ahol a mindennapi élet szempontjából már egyáltalán nincsenek kérdések ... ”, „a tudomány (tehát) az a törekvés, hogy túlhaladjunk a hétköznapin... ”. A sikeres tudományos törekvés nyomán megfogalmazott válaszok „sohasem »tények« vagy »objektumok«, hanem mindig csak kijelentések, melyek többek közt tényekre vagy objektumokra vonatkoznak”. A megfigyelések „sem maguk kerülnek be a tudományba, hanem csak a róluk szóló közlések”. W. Leinfellner (1967) szerint, ha egy adott bázisterülethez tartozó, bemutatandó tárgyakat, tulajdonságokat, viszonylatokat, illetve a rájuk vonatkozó megfigyeléseket és/vagy méréseket összefüggő tételekben, tételrendszerekben képezzük le, akkor tudományos ismeretről beszélünk. Ezeknek a tételeknek azonban egyénközi módon, interszubjektíve érvényeseknek és ellenőrizhetőknek kell lenniük — ebben áll a tudományos tételek objektivitása (K. R. Popper, 1971). „...minden ténykijelentés... legalábbis közvetve, felülvizsgálható interszubjektív módon, azaz igazolható vagy cáfolható” (R. Wohlgenannt, 1969). Úgy tűnik, a humán tudományok és a természettudományok többek közt e tekintetben különböznek egymástól. G. Frey (1970) úgy véli, hogy a természettudományoknak a hipotetikus-deduktív módszer, a humán tudományok csoportjának viszont a hermeneutika az alapja. Ugyanakkor részletesen és meggyőzően kifejti, hogy a kutatás gyakorlatában nemegyszer szorosan összefonódik egymással ez a két módszerséma. A humán tudományok azonban — úgy tűnik — csak a módszeres megértés, a hermeneutika segítségével képesek megválaszolni saját specifikus kérdéseiket. Egyébként W. Kraft (1965) a „megértést” és a „szintézisalkotást” az „intuíció” nem fogalma alá rendeli, és a kutatás pszichológiai problémái körébe utalja. A „megértés” szerinte intuitív jelenség, mert nem a következtető gondolkodás, hanem a közvetlen belátás útján jön létre, akárcsak az érzéki benyomások. Az adatokkól való egységes összefüggés létrehozásánál — az úgynevezett szintézisalkotásnál — is nélkülözhetetlen az intuitív mozzanat. Az intuíció szerepe azonban nem korlátozódik csupán a humán tudományokra. A természettudományok esetében a „megértés” ugyan nem játszik szerepet, viszont az intuitíve megragadott egységesítő eszméknek — például a természeti törvényeknek — alapvető a jelentősége. Ugyanakkor az intuíció önmagában mégsem képes biztosítani az ismeretet — minden felismerést, amihez ily módon jutunk, utólag igazolni kell. Az egzakt ismeret ugyanis logikailag szigorúan megalapozott. A megértés módszerét olyan eljárásnak kell tekintenünk, mely különböző magyarázatokhoz — hipotézisekhez, illetve nem hipotetikus belátásokhoz — juttathat bennünket. Ez a módszerséma viszont „nem nyújt biztosítékot arra, hogy az ily módon nyert hipotézisek egyben helyesek is”, tehát nem verifikációs, állítást igazoló eljárás (W. Stegmüller, 1969). Ezek után felvethetjük azt a kérdést, vajon az egyes kutatási ágak tudományossági foka egyforma-e, avagy különböző aszerint, hogy milyen mértékben képesek kielégíteni a tudományosság elméleti feltételeit. J. Piaget (1950) a tudományosság egyre csökkenő foka szerint a matematikai, a fizikai, a biológiai, végül a pszichológiai és a szociológiai tudományosságot különbözteti meg. Ha ugyanis a specifikus kutatási területre benyomul a valóság a maga konkrétságában, az alkalmazott logikai műveletek irányukban egyre kevésbé lesznek megfordíthatók, aminek viszont szükségszerű következménye a tudományosság mértékének csökkenése. Hasonlóképpen vélekedik A. Diemer (1970) is. G. Frey (1970) szerint „minél inkább háttérbe szorul a formális, logikai-deduktív elem, az összefüggés annál inkább »elbeszélővé« válik... ”. Úgy véli, hogy a hipotetikus-deduktív és a hermeneutikai módszer nem annyira . Számos kutató — köztük dr. Rókusfalvy Pál — nem ért egyet IV. Dilthey nézeteivel. (Dr. Rókusfalvy Pál: A rendszerszemléletű és regulatív cselekvéspszichológia és alkalmazása a munkapszichológiai problémák megoldásában. Ergonómia, XI. évfolyam, 1978. 3. szám.) Elmélete szerintünk is vitatható. Bemutatása mégis szükséges volt a „megértés” koncepcionális hátterének megvilágításához.