„Érted Vagyok”, 1993 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1993-02-01 / 1. szám
2 • 1993. február vagyok" Tanulmány Márczi Imre Szociáletikai kérdések a posztkommunista társadalmakban Gondolatmenet: A világ jelen rendje embertelen, igazságtalan. Mindenki számára emberi életet kell biztosítani Ennek ma nincsenek technikai korlátai, csak az örökölt hatalmi viszonyok és az egyéni emberi önzés teszik lehetetlenné. A strukturális erőszakkal szemben létre kellene hozni a szolidaritás struktúráit, amelyek erőszakmentes reformok útján létrehozhatnak olyan megoldásokat, amelyek képesek új, emberi arcot adni a világnak. Bevezető Amikor az ember körül olyan dolgok történnek, mint amilyenek most Európában, szükségszerűen felmerül a kérdés: Van még jövő? Lehet-e, kell-e tervezni a jövőt,vagy minden tervezés és jószándék ellenére rendre olyan dolgok történnek velünk, amilyeneket nem akarunk?... Van-e a jövőteremtésnek biztos és hatékony módszere? Bízhatunk-e még az intézményekben, a hatalomban? Milyen módszerek maradnak, ha az erőszakot elvetjük? Van esélye az építő közös munkának? Vagy csak egyénenként tudunk hatni? Egyáltalán: Mi mozgatja a történelmet? És milyen célok felé? Hogyan lehetne jó célok érdekében mozgósítani a társadalmakat? A vallások, ideológiák és az erőszak szerepének csökkenése után bízhatunk-e egy egyetemes világ-éthosz térnyerésében? Vagy a világ millió apró darabra hullik szét, és számtalan mozgalom, NGO szervezi majd az életet? Lehet, hogy ezek egyszer egy egyetemes éthoszban találkoznak? Vagy lehet, hogy az erők átcsoportosulnak, új arcot öltenek és minden kezdődik elölről?... Etika és társadalom Ahol a hagyományoknak nagy ereje van, ahol a reformok lassan nyernek teret, néha viharos történelmi változások zajlanak. Európa keleti felében is felgyorsult a történelem. Eltűnőben van egy társadalomszervezési modell, amely képtelen mennyiségű szenvedést okozott a világban. A hitleri fasizmus mellett a bolsevizmus volt az az eszme, amely életek tízmillióit követelte mintegy hetvenéves története során. Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy nem a szocializmus, a társadalmat közösséggé szervezés eszméje bukott meg, hanem csak annak ateista és materialista, diktatórikus formája. Felmerül a kérdés: Milyen erők álltak/állnak e változások mögött? Lehet, hogy az egész csak a bolsevik hatalom zseniális átmentése a politikai hatalomból a gazdaságiba? Vagy meglódult a történelem és a nép elsöpörte a rátelepedett idegen hatalmat? Győzött a jó a rossz felett? Egyáltalán lehet-e etikai mérleggel mérni azt, ami történt? Lehet etikai követelményekkel fellépni egy közösséggel, a társadalommal szemben? Hiszen az etika alapelve a személyes felelősség: etikus az, amit az egyén lelkiismeretével harmóniában tesz vagy tenni akar; az ellenkezője etikátlan. Természetesen az egyéni cselekvések összessége valamilyen arculatot mutat kifelé is, amit etikailag is lehet minősíteni. Sőt, el lehet várni, hogy egy közösség valamilyen téren „etikusan” viselkedjék, de tudatában kell lennünk annak, hogy minden etikus vagy etikátlan cselekvés az egyének morális karakterében gyökerezik. Ha nem így gondolkodunk, akkor csak egy lépésnyire vagyunk a bűnös nép, kollektív bűn és kollektív büntetés nyilvánvalóan abszurd — ennek ellenére újra meg újra alkalmazott — fogalmától. Talán az ethosz és éthosz megkülönböztetése segíthet. A már Platónnál fellelhető gondolat szerint az éthosz az általános etikai irányultságot, az etika mindenekfelettiségét, fő elveit jelenti. Az ethosz ezzel szemben az erkölcs konkrét, alkalmazott elveinek, az erkölcsi cselekedeteknek, szokásoknak a megnevezésére szolgál. Az éthosszal lehet jellemezni — elsősorban utólag, visszatekintve — egy adott kort vagy társadalmat; éthoszt, morált számonkérni csak egyéneken lehet. A „szociáletika” fogalmával tehát csínján kell bánni. Csak annyit jelent, hogy utólag kívánunk morálisan értékelni nem egyénre lebontott cselekvéseket, történéseket is. Mindazonáltal e fogalom használatával távol kívánunk maradni attól, hogy morálisan igazoljunk vagy elítéljünk társadalmi, netán politikai folyamatokat, jelenségeket. Nos, ami Kelet-Európában lezajlott és ma is zajlik, az rendkívül sokrétű folyamat, és hiba lenne egyetlen vagy néhány tényezőt kiemelni — még sokkal inkább hiba lenne etikailag minősíteni. Mindezzel persze nem kívánjuk zárójelbe tenni az egyén mindenkori erkölcsi felelősségét mindazért, ami hatókörében történik. Ha a kommunista diktatúrák lebontásában nem is lehetett vezető szerepe, mindabban, ami most a szabadság keretei között történik, nagymértékű felelősség terheli. Jellemző változások a posztkommunista országokban A nyolcvanas évek végén országainkban lezajlott változásokat nagyjából a következőkkel jellemezhetjük. 1. Kényszerek, tiltások megszűnése; szabadság, szabadosság, formák bontogatása. — Lehetőségek korlátok nélkül. 2. Bizonytalan értékrend; etikai tartás (belső, szellemi formák) hiánya. 3. Új formák, minták, megoldások, intézmények, (szak)tekintélyek, hiteles személyiségek hiánya (általában: erőforrások hiánya). 4. Információhiány, tudás és műveltség, kultúra hiánya, szűk látókör, kommunikációs nehézségek, rossz alkalmazkodás és együttműködés. 5. Atomizálódott, individualizálódott társadalom (közösségek hiánya). 6. Hagyományos eszmék és értékek tekintélyvesztése, háttérbe szorulása.