„Érted Vagyok”, 1998 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1998-02-01 / 1. szám

Az eretnekségről­ jedelme teszi lehetővé középpontjának meghatározását. Az eretnekek megkér­dőjelezik a központot, jóllehet éppen eretnekségük által definiálják azt. Ez a felőrlő "hatású dialektikus helyzet a szeretve-gyűlölés, a gyűlölködő egy­­mást-elengedni-nem-tudás minden le­hetséges formájában megnyilatkozik. Az egyháznak és az eretnekeknek köl­csönösen szükségük van egymásra ah­hoz, hogy élni tudjanak. Mindkét ol­dalon messzemenően kapcsolataik kö­zelségéből és tanításuk távolságából merítik identitásukat. Negatív azonosulásokkal meghatá­rozni identitásunkat persze nem föltét­lenül keresztényi, de mindenképpen emberi és elterjedt dolog. Így gyárt ugyanis minden társadalom (az azo­kat létrehozó konfliktus-terhességgel) olyan helyzeteket, amelyek bizonyos embereket kaszton kívüliekké, kive­tettekké, eretnekekké tesznek. Az egyház ezen társadalmak közé tartozik, hiszen társadalmi mechanizmusait te­kintve kifejezetten profán. Mindene­setre az egyéni azonosulás Jézus sze­­retetüzenetével sosem akadályozta meg abban, hogy társadalmi rend­szerként ugyanúgy járjon el eretneke­ivel szemben, mint minden más társa­dalom, a politikaiak, a gazdaságiak, a kicsik és a nagyok. Az eretnekek gyártásának egyik legkedveltebb stratégiája a „kommu­nikatív fantomok” képzésében áll. Ez pedig a következőképpen zajlik: Elsza­kadva a konkrét találkozásoktól az érintet­t, elkezdenek róla beszélgetni. Mivel ezekkel a belső beszélgetésekkel nem áll szemben semmiféle konfron­táció a reális emberrel és annak néze­teivel, e beszélgetések elkezdik lassan­­kint fölépíteni saját szubjektumukat, akinek már csak a neve azonos a be­szélgetések (tényleges) tárgyával. Az így megteremtett, minden realitástól el­­oldódott szubjektumot aztán elítélik, le­­eretnekezik, elátkozzák. Ennyiben az egyházban ugyanúgy zajlik a dolog, mint minden, részleges kommunikáci­ós zavarral működő kommunikációs közösségben (és alighanem minden kommunikációs közösség ilyen). Csak­hogy az egyház lelki hatalommal is rendelkezik (korábban világival is ren­delkezett), és ezt a hatalmat rendszerint érvényesíti a konkrét emberrel szem­ben, akit fantáziájában azonosít belső kommunikációjának teremtményével. Ami aztán ebből kisül, az rendszerint minden más, csak nem emberi (ha ezt a fogalmat nem a Van, hanem a Kell felől alkotjuk meg), és végképp nem keresztényi. De az eretnekek gyártásában más tényezők is tekintélyes szerepet játsza­nak. Aki megmutatja, hogy képes az egyház nélkül is élni, és mégsem hagyja el az egyházat, az csaknem kényszerűen idegen kivetítések áldo­zatává válik! A normál egyháztagot belső és külső kényszerek kötik az in­tézményhez, és szívesen venné, ha sza­bad lehetne ezektől. Képtelen fölfogni, hogy létezik olyan ember, aki nem használja ki egy effajta szabadság esé­lyét. Tehát nem marad számára más választás, mint hogy a másikról, a nem „normálisról” azt állítsa: az egyház pe­rifériáján él, tulajdonképpen nem is tar­tozik az egyházhoz, ki kellene zárni... tehát mindazt, ami őrá magára illene, ha egyszer az archaikus, a nevelés által közvetített társadalmi és pszichikai kény­szerekből kinőve, szabadon dönthetne. A másik szabadsága botránnyá válik, amit meg kell szüntetni; vagy sikerül őt ismét szolgává tenni, vagy letaszítják a közösségből (aminek nem kell feltétlenül intézményesítetten történnie). Ám téves lenne azt föltételezni, hogy e tekintetben éppen csak az egyház lett áldozata egy különösen ördögi tásadal­­mi-lélektani mechanizmusnak. Ugyan­ezen elv alapján funkcionál minden életközösség. Még a felnövekvő gye­rekekkel bíró családokban is meg lehet figyelni, persze különböző erősséggel. Még egy harmadik dolgot is meg kell itt említeni, ami eretnekek gyár­tásához vezet (és ez éppen azon a te­rületen válik fontossá, amelyről alább még szót ejtünk): az a jelenség ez, amelyet ma „kultursokknak” nevez­nénk. Ez azt jelenti, hogy az egyház szembetalálja magát egy olyan világ­gal, amelyik intellektuálisan legalább annyira vonzó, társadalmilag legalább annyira hatékony, technikailag pedig sokkal hatékonyabb: ez pedig a termé­szettudományok világa, melyek jobban megváltoztatták a föld (külső) arcula­tát, mint arra az egyház valaha is képes volt. Ez egyáltalán nem csupán a világ materiális, hanem társadalmi arculatára is vonatkozik. Az ilyen kultúrsokkok számtalan elhárító- és immunizáló stratégiához vezetnek. Ezek egyike az eretnekgyártás. A sokkos találkozás a profán tudo­mányokkal azt eredményezi, hogy az egyház —vagy visszavonul abba a a gettóba, ahol a saját eszméivel él együtt, me­lyeknek semmi közük a „másik vi­lág” eszméihez, —vagy pedig nyílt identitásválságba esik. E válságnak vallási szempontból nem kell radikálisnak lennie, de társa­dalmi szempontból mindenképp radi­kális lesz. A jézusi üzenet fundamen­tuma az egyház számára mindig lehe­tővé teszi identitásának vallási megalapozását, de társadalmi megala­pozását nem. Mivel a társadalmi kö­telékek olyan sokaságába van beágyaz­va, hogy olykor pusztán a társadalmi rendszer egyik elemének tűnik, és csa­lóka azonosulási ajánlatokat kap (talán fölszólítják, hogy részesedjék az intéz­ményesített hatalomban), valamikor mindenképp meg kell kérdőjeleznie identitásának társadalmi megalapozá­sát. Társadalmi partnere ugyanis előbb vagy utóbb más vonzó fórumok felé fog fordulni, őt pedig, az egyházat, egyedül hagyja. Az effajta veszteségtől való félelmek aztán — melyek mindig kísérői az identitásválságnak —, azt eredményezhetik, hogy a válságot nem hordják ki, hanem végül ismét az első alternatívát választják (menekülés a biztos gettóba). Mi köze azonban mindennek az eret­nekekhez? Nos, az eretnekekben sze­mélyesül meg a kulturális támadás, és ők a sokkok kiváltói. S mindkettő oda vezet, hogy az „egyház mint or­ganizmus" önmagát fönntartani akar­ván elkezd elhatárolódni az eretnekek­től. Elviselhetetlen lenne számára egy idegen kultúra, egy idegen gondolko­dási stílus a saját soraiban. Akik tehát a vonzóbb „kultúra” táborába dezer­tálnak, azok kaszton kívüliekké, s ha lehet, egyenesen törvényen kívüliekké válnak. Az eretnekek így esetleg a pe­rifériához tartoznak — de még jobb, ha a „dialogikus külsőhöz”. Néhány éve ez a „dialogikus külső” a pótléka nálunk a nyílt harcnak. Kí­vülálló dialóguspartnerré teszik a má­sikat (mint levált vagy tévedő testvért). Ily módon is egyértelműen rögzítik a határokat, és definiálják, mi van belül, és mi van kívül. Ezt egyáltalán nem kell negatívan értékelni, ha ezáltal szublimálják az agresszivitást — csak gondolni kell arra,­­hogy a szublimál­ások gyakran labili­sak (és sikeres ellenszublimál­ás után ismét az ellenséggel szembeni nyílt agresszivitássá fajulhatnak) és­­persze szublimálásokról van szó, nem pedig eredeti, bizonyos igénye­ket kielégítő folyamatokról. Az eretnek ma gyakran válik a dia­lógus külső partnerévé. Mindenekelőtt akkor, ha „vallási eretnekről” van szó. „Vallásinak” azt az eretneket ne­vezem, aki új vallási kérdéseket vet föl, melyeket nem lehet elintézni az eddig uralt válasz- vagy elhárításreper­toárral, vagy pedig azt az embert, aki valamely meglévő vallási kérdésre olyan választ ad, amely ellentétben áll a közép válaszával. Vannak azonban „profán eretne­kek” is; ők a tulajdonképpeni megsze­mélyesítői a másik, fenyegető kultúrá­nak. Közéjük tartoznak a tanulmány elején fölsoroltak valamennyien, Roger Bacon-től Pierre Teilhard de Chardin­­­ig mindenki. Mindenesetre az egyház és vezető képviselői nem fogadhatják el a mo­dern tudományok, s köztük a humán tudományok kihívásait anélkül, hogy identitásválságba ne esnének. Az i­­dentitásválságok azonban félelmet és szorongást keltenek. A „Ki vagyok én?” kérdés hirtelen nem látszik többé megválaszolhatónak a jól bevált min­ták szerint. És senki ember nem tudja, milyen lesz egy személy vagy egy in­tézmény, miután keresztülment egy ilyen válságon. Fordította: —nA— Rupert Lay jezsuita a filozófia professzora Frankfurt am Mainban: tudós, terapeuta, lelkipásztor és menedzsment-tanácsadó. „etted vagyók” 1998. február * 3

Next