„Érted Vagyok”, 1999 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1999-02-01 / 1. szám

4 • 1999. február pitied­agyok” dolgozott. Markába szakadt a vállal­kozása. Abból, amit elgondolt, semmi sem valósulhat meg. Az ember össz­­tudománya csak annyi, hogy csinálja az ellenkezőjét annak, amire Isten megteremtette: gyilkol. Kezdetleges fokon ököllel, majd vassal s végül hid­rogénbombával. Az ember valóban csak erre képes, ha az írástudók elárulják az Istent, a Szeretetet. De amíg az írástudók ezt nem teszik, amíg az írástudók vállalják, hogy Isten tolmácsaiként működnek, s ezért vállalják a tolmácsok sorsát, a prófétasorsot, addig van remény. Re­mény arra, hogy az ember másra is képes, mint gyilkolásra. Képes a sze­­retetre. Ennek következtében a Hegyi beszéd — ha a keresztény teológia nem az áruló írástudók teológiája — bizony nem utópia. Nem utópia, hanem valami más. Elpídia. A görög elpisz szó re­ményt jelent, és az elpídia arról énekel, hogy van remény. Az ember képes a szeretetre. Csak nem szabad megmér­geznie a lelkét. Nem szabad azt tanul­nia, hogy szeretni csak a mennyország­ban leszünk képesek. Hogy Isten Ádám bűne miatt valami eredeti bűnnel verte meg az emberiséget. Hogy Isten csak Fia véres halála által hajlandó kien­­gesztelődni az ember iránt. S hogy az ember itt a földön csak jusztíciára és államhatalomra és erőszakkal rendet csinálásra képes. Egy alternatív társadalom és annak feltételei Hofstaetter, a szociológus könyvet írt a kisközösségekről. Feleségének ajánlotta. Ezekkel a szavakkal: De te fabula narratur. Rólad mesél ez a tör­ténet. Azt mondta el, hogy a kisközös­ségben megvalósulhat az az erőszakot nem ismerő csak­ szeretet, amelyet megtapasztalt házasságában. És azt mondta, hogy bizony nem lehetetlen, hogy a társadalom élete ilyen erőszakot nem ismerő kisközösségek hálózatából integrálódjék egybe. Azt mondta el ez­zel, hogy lehetséges az Isten, azaz a Szeretet Országa a földön. Másik, al­ternatív társadalomként. Modellként, mintaként és kovászként. Hogy utat mutasson. Nem áruló írástudóként, hanem Jé­zust és az ő Atyját tolmácsolni szán­dékozó lélekkel kérdezem, mik a fel­tételei annak, hogy az ország, amely­nek elközelgéséről beszélt Jézus, megvalósuljon a Földön? Első feltétel: átalakítani gondolko­dásunkat. Ezt görögül meta­noiának mondják. Mi tekintetben? Abban, hogy megszüntetünk magunkban három ka­tegóriát. Ez a három kategória: jó barát, semleges-közönyös és ellenség. S ezt a hármat lecseréljük egyetlen egyre: felebarát. Más szóval: mindenkit em­bertársunknak tekintünk. Mindenkire vonatkozóan érvényesnek tekintjük a lelkiismeret, a tóra, az evangélium sza­vát. Ne tedd a másikkal szemben, amit magadnak nem kívánsz. Második feltétel: radikálisan eluta­sítani magunktól az uralkodás vágyát, és szolgálni akarni kivétel nélkül min­den embert. Ezt görögül pán-dúliának mondják. „Pán” annyi, mint mindenki. „Dúlia” annyi, mint szolgálat. Nem elég tehát elutasítani magunktól a dik­tatúrát és lecserélni azt demokráciára. A demokrácia csak a többség uralko­dását jelenti. Igaz, hogy közelebb áll ez az evangéliumhoz, mint a diktatúra, mint a kisebbség uralkodása. Köze­lebb, mint az arisztokrácia, oligarchia és hierarchia. De az evangéliumtól ide­gen minden fajta „krácia” és „archia”, mert ezek a szavak mind „uralkodást” jelentenek, akár a legjobbak, akár ke­vesek, akár a papok uralkodnak. Isten sem az első körben, sem a második körben nem uralkodik. Az Atya nem uralkodik a Fiún, s a Fiú nem uralko­dott az embereken sem a betlehemi jászol nyomorúságában, sem a három esztendős tanítványképző vándorfőis­kolán, sem a Golgotán. Isten nem „él és uralkodik” — ezt csak Ágoston gon­dolta így —, az Isten csak él és szeret, Isten csak szeret. Jézus mosta tanítvá­nyainak a lábát. Példát akart ezzel mu­tatni nekünk. A tanítvány pedig nem lehet különb a Mesterénél. Aki közü­­letek első akar lenni — mondta övéi­nek —, legyen mindnyájatoknak a szol­gája. Mindnyájatoknak — „pán”, szol­gája — „dúlia”. Jézus pándúliára tanított minket. Harmadik feltétel: megetetni az éhe­zőket. A Máté-evangélium 25. fejeze­tében ennek a feltételnek a teljesítése fejében állítja Jézus jobb felé az Atya áldottait. Egyetlen rászorulót sem hagy­hatunk ki. S a segítés mértékének nin­csen más határa, mint a magunkat sze­génnyé tevés. A Hegyi beszédben a tényleges, az anyagi értelemben vett szegények a boldogok, s a tényleges, az anyagi értelemben vett gazdagoknak szól a nagy jézusi JAJ. Aki ezt más­képpen magyarázza, biztosan áruló írástudó. Biztosan, mert a történelem azt mutatja, hogy a nyomorúságot egyetlen faj, nemzet, osztály sem viseli el, és csak az alkalmas órára vár, hogy véres bosszút álljon azokon, akik nyo­morúságba taszították vagy akárcsak abban hagyták őket. Higgyetek az evangéliumban — mondom Jézussal. És ez az evangélium ezt mondja: „Add el mindenedet, és árát oszd szét a sze­gények között”. Enélkül pedig legyen még oly rokonszenves is a gazdag ifjú személye Jézusnak, az ifjú nem lehet Jézus tanítványa. Mindenkinek minde­nünket kell adni. Erre is van görög műszavunk: pán-pán-dória. Minden rá­szorulót meg kell ajándékoznunk, s ha kell, mindenünket latba vetve, ahogyan Jézus a gazdag ifjútól kívánta. Negyedik feltétel: az egyoldalú le­szerelés azonnali és személyenkénti fo­ganatosítása. Nincs súlyosabb fából vaskarika, mint ez: keresztény katona. Mint ez: hónom alatt az evangélium, kezemben a kézigránát. Közel ezerhét­­száz esztendeje tart ez a Krisztust csú­foló gyalázat. Legyenek akármilyen szép szavaink is, amíg a keresztény ember katonai esküt tesz, azaz megí­géri az ellenség, értsd: embertársai el­pusztítását, addig meggyalázzuk Jé­zust, s ha még hozzá Istenről is be­szélünk, csak félrebeszélünk. Erőszak­­mentesség nélkül nincs kereszténység. Az „ellenség” szükségképpen valaki embertársunknak a fia, apja, férje... ember. Ha kell görög műszó, akkor a negyedik feltétel: az echthrofilia, azaz ellenségszeretet. S ha ezért az állam­­hatalom börtönbe zár vagy kivégez minket, vállalnunk kell. Enélkül nem lehetünk Jézus tanítványai. Ötödik feltétel: egyetemes hirdetési kötelezettség. A papoknak az a dolguk, hogy ezt és kizárólag ezt és nem más Jézust — és különösképpen nem ennek a Jézusnak az ellenkezőjét­­ hirdes­sék. A nem-papoknak pedig ugyanaz a dolguk, mint a papoknak. Mert Jézus a maga népét tanítványokból álló nép­nek akarta. Padban ülő, szolgáltatáso­kat pusztán elfogadó keresztényeket nem akart. A „tanítvány” Jézus tanítása szerint olyan embert jelent, aki embertársait tanítványokká akarja for­málni. Ma öt, holnapra hat vagy hét­­milliárd ember vár a jézusi igére, hogy élni tudjunk a földgolyón. Élni, s a Hegyi beszédben rajzolt boldogságban élni. Senki sem mentheti fel magát a egyetemes hirdetési kötelezettség alól. Kerüssem­ — hirdetni. Ez a pünkérüsz­­szia feltétele. Hatodik és utolsó feltétel: a kahal. Héber szó. Jézus így nevezte a maga egyházát, a maga kisközösségét, amely Vele együtt tizenhárom főből állt. Eb­ben a kahalban nevelte a tanítványait. Mi sem lehetünk ügyesebbek nála. Enélkül mi sem tudhatunk tanítványo­kat nevelni. Minden tanítványnak egy kahalban kell nevelődnie, és minden tanítványnak létre kell hoznia a maga kahalját, amelyben ő neveli azokat, aki­ket ki tud halászni a társadalom halas­tavából. Képes reá, mert Jézus nem­csak Pétert és társait tette emberhalá­szokká. Ma is azzá teszi azokat, akik átadják magukat neki. Befejezés Testvéreim, akik a legkülönbözőbb keresztény felekezetekhez tartozhattak, bizonyságot teszek. Egyszerűbb szóval: az a meggyőződésem, még egyszerűb­ben: az a véleményem, hogy amit a fentiekben elmondottam, ez a mi közös jézusi örökségünk. Kultúránk, vallási múltunk s hagyományaink lehetnek na­gyon különbözők. De ez a közös jézusi örökség összeköt minket, ha vállaljuk azt. Nem különbözőségeinket kell fel­számolnunk. Ragaszkodjunk ezekhez mindannyian külön-külön, mint édes miénkhez, nyelvben, zenében, liturgi­ában, istenmegközelítési stílusokban. Isten örül a gazdagságnak és sokféle­ségnek. Csak a jézusi örökségben le­gyünk egyek. Abban, hogy mindany­­nyian nagyon szeretjük egymást. Tanulmány

Next