„Érted Vagyok”, 2005 (16. évfolyam, 1-6. szám)
2005-02-01 / 1. szám
2 • 2005. február Életvallomás Mi határozott meg? Gyermek- és ifjúkorom a náci uralom idejére esett, a háború és a hadifogság kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Teológiai tanulmányaim és fiatal papi éveim XII. Piusz pápa korában zajlottak, politikai szempontból Konrad Adenauer volt ezeknek az éveknek az uralkodó figurája. Ezekben az években a zárt katolicizmusról, illetve a tekintélyi és patriarchális módon vezetett egyházról szereztem tapasztalatokat, s ezek a tapasztalatok alkották azt a hátteret, amelyben életérzésem, alapállásom és teológiai gondolkodásom kifejlődött. Egyfelől a diktatórikus náci rezsim, másfelől a tekintélyelvű egyházi struktúrák határozták meg életemet az egyéni fejlődésre nézve fontos szakaszában. Az akkoriban uralkodó teológiai gondolkodás a maga fogalmi rendszerével és rendjével az intézményesült vallásosság őskísértéseinek felelt meg, különösen is a biztonságra törekvésnek, és végső soron az élettől és a szeretettől való menekülésnek játszott a kezére. Az elveket és az engedelmességet a hagyományból fakadóan csupa nagybetűvel írták, de fejletlen maradt az érzékenység, az éberség és helyzetek, találkozások adta kihívások iránti figyelem, továbbá az a készség, hogy belebocsátkozzunk az új, az idegen dolgokba is. Túlnyomórészt olyan lelkiséggel szembesültem, amely a múlthoz tapadt, és amely ezért nem felelt meg a jelen tapasztalatainak és szükségleteinek. Úgy éreztem, hogy két, egymástól alapvetően különböző világban élek: Emitt a „kész” teológia, amely zárt rendszerben állt előttünk, és minden kérdésre (különösen a föl nem tett kérdésekre) tartogatott választ, amott én a magam kérdéseivel, amelyeket gyakran még világosan megfogalmazni sem tudtam; emitt az erkölcstan és az aszketika (a keresztény életalakítás tana), és ezek voluntarista (tisztán az akaratra vonatkoztatott) alkalmazása, amott az eleven és kihívások elé állító evangélium. A dogmatika önmagában zárt és steril rendszere - amely a világkatasztrófák ellenére nemigen változott - a világtól és az élettől idegennek tűnt számomra. Hiányoltam az érzéket a történelem és a történelemben lejátszódott változások iránt. A keresztény (és a papi) élet és gondolkodás valóban érintetlen maradhatott a század első felének katasztrófáitól és hatalmas változásaitól? Az „önmagában vett igazság” és a „lényeg” (többek között Isten „lényege”) elfogadása helyett azt kerestem, hogyan lehetne feldolgozni a tapasztalatokat és az életet, a jelent és a történelmet; olyan életformát kerestem, amelyet mélységesen meghatároz a Krisztus-hit, de bele is testesül a világba és a történelembe. Ámde a hívők a lelkipásztorkodás tárgyai voltak csupán, az önálló és saját felelősséggel megélt élet kívül állt a legtöbb lelkipásztor és tanító látóhatárán. Az önmegtagadás, az engedelmesség és önmagunk alávetése, valamint annak készsége, hogy engedjük, hadd rendelkezzenek velünk, éppoly magától értetődő volt, mint a feltétlen hűség a pápai egyházhoz. Az aszketikai vezérgondolatok nagyjából ezek voltak: ne tartsuk fontosnak magunkat - különben vétünk az alázat ellen; álljunk be a sorba, és rendeljük alá magunkat - különben Ádám gőgjének bűnébe esünk; mondjunk le saját vágyainkról, és adjuk oda az életünket - különben önzőek vagyunk. A tapasztalatokra hivatkozás a szubjektivizmus gyanúját keltette, s ha valaki a hit korszerű formáját igényelte, s olyan életformát, amely megfelel a történelmi óra követelményeinek, akkor könnyen ráfogták, hogy rabja a világhoz való olcsó alkalmazkodás hajlamának vagy a modernizmusnak. Fegyelem és fegyelmezettség, az imádság és a munka szigorúan szabályozott időszakai, engedelmesség az elöljárók iránt - ezeket kellett begyakorolni, s ezekben kellett minden kísértéssel szemben helytállni. Mi mozgatott meg engem, és mi változtatott meg? Kortársaim az elmúlt 50 év során gyakorlatilag életük minden dimenziójában mélyre ható változásokat éltek át, az ezekhez tartozó bizonytalanságokkal és bizonyára félelmekkel együtt. Mindegyikünk elmesélheti a maga módján, milyen események és találkozások, emberek és könyvek járultak hozzá ahhoz, hogy megváltozzék látásmódja és ítélete, gondolkodása és életérzése. Néhány, rám különösen erős befolyást gyakorló írásba már tanulmányaim korai szakaszában belebotlottam. Ott volt mindenekelőtt Suchard párizsi bíboros érsek Az egyház felemelkedése vagy bukása? című pásztorlevele (1947), amely ilyesmiket tartalmazott: Ellen kell állni az alkalmazkodás kísértésének (a háttérben 1933-1945 állt!); az egyház megmerevedett a feudális formákban; kérdés, hogy azonosítani lehet-e a kinyilatkoztatást teológiai iskolákkal és rendszerekkel; nem megváltoztatni kell a hitet, hanem továbbfejleszteni a történelem mindenkori szakaszában. Az „önmagában vett igazsággal” szemben a bíboros azt a meggyőződését képviselte, hogy az igazságnak először is a személyes magatartás tanúságtételében kell igaznak bizonyulnia. Itt találkoztam első alkalommal kérdéseim és reményeim jogosultságának teológiai megalapozásával. Számomra döntő belátás - és önmagamról szerzett ismeret - kötődött szinte ezzel egyidejűleg Henri de Lubac A katolicizmus mint közösség c. könyvének elolvasásához. A bevezetésben idézi Jean Giono francia írót, illetve annak tapasztalatát azokról a keresztényekről, akik Jézus általi kiválasztottságuk és megmentettségük tudatában telve voltak örömmel, örömüket azonban megtartották maguknak. Ezzel a magatartással szemben Giono azt írja: „Amikor a nyomor ostromolja az ajtómat, nem maradhatok meg a géniusz susogásánál. Örömöm csak akkor lehet tartós, ha mindenki öröme. Nem szeretek rózsával a kezemben keresztülvonulni a csatákon.” Hirtelen tudatosult bennem, hogy gondolkodásom eddig egyházközpontú volt, és hogy - az üdvegoizmus foglyaként - ténylegesen nem vettem észre és nem vettem komolyan másokat, a világot, a történelmet. Világossá vált számomra, hogy a világ több, mint az egyedül fontos Heinrich Missalla Bátorság a valósághoz _______________