„Érted Vagyok”, 2005 (16. évfolyam, 1-6. szám)

2005-02-01 / 1. szám

2 • 2005. február Életvallomás Mi határozott meg? Gyermek- és ifjúkorom a náci ura­lom idejére esett, a háború és a hadi­fogság kitörölhetetlen nyomokat ha­gyott bennem. Teológiai tanulmánya­im és fiatal papi éveim XII. Piusz pápa korában zajlottak, politikai szempontból Konrad Adenauer volt ezeknek az éveknek az uralkodó figu­rája. Ezekben az években a zárt kato­licizmusról, illetve a tekintélyi és pat­riarchális módon vezetett egyházról szereztem tapasztalatokat, s ezek a ta­pasztalatok alkották azt a hátteret, amelyben életérzésem, alapállásom és teológiai gondolkodásom kifejlő­dött. Egyfelől a diktatórikus náci re­zsim, másfelől a tekintélyelvű egyhá­zi struktúrák határozták meg életemet az egyéni fejlődésre nézve fontos sza­kaszában. Az akkoriban uralkodó te­ológiai gondolkodás a maga fogalmi rendszerével és rendjével az intézmé­nyesült vallásosság őskísértéseinek felelt meg, különösen is a biztonságra törekvésnek, és végső soron az élettől és a szeretettől való menekülésnek játszott a kezére. Az elveket és az en­gedelmességet a hagyományból faka­dóan csupa nagybetűvel írták, de fej­letlen maradt az érzékenység, az éberség és helyzetek, találkozások adta kihívások iránti figyelem, továb­bá az a készség, hogy belebocsátkoz­zunk az új, az idegen dolgokba is. Túlnyomórészt olyan lelkiséggel szembesültem, amely a múlthoz ta­padt, és amely ezért nem felelt meg a jelen tapasztalatainak és szükséglete­inek. Úgy éreztem, hogy két, egymás­tól alapvetően különböző világban élek: Emitt a „kész” teológia, amely zárt rendszerben állt előttünk, és min­den kérdésre (különösen a föl nem tett kérdésekre) tartogatott választ, amott én a magam kérdéseivel, ame­lyeket gyakran még világosan megfo­galmazni sem tudtam; emitt az er­kölcstan és az aszketika (a keresztény életalakítás tana), és ezek voluntarista (tisztán az akaratra vonatkoztatott) al­kalmazása, amott az eleven és kihívá­sok elé állító evangélium. A dogmatika önmagában zárt és steril rendszere - amely a világka­tasztrófák ellenére nemigen változott - a világtól és az élettől idegennek tűnt számomra. Hiányoltam az érzé­ket a történelem és a történelemben lejátszódott változások iránt. A ke­resztény (és a papi) élet és gondolko­dás valóban érintetlen maradhatott a század első felének katasztrófáitól és hatalmas változásaitól? Az „önmagá­ban vett igazság” és a „lényeg” (töb­bek között Isten „lényege”) elfogadá­sa helyett azt kerestem, hogyan lehet­ne feldolgozni a tapasztalatokat és az életet, a jelent és a történelmet; olyan életformát kerestem, amelyet mélysé­gesen meghatároz a Krisztus-hit, de bele is testesül a világba és a történe­lembe. Ámde a hívők a lelkipásztor­kodás tárgyai voltak csupán, az önál­ló és saját felelősséggel megélt élet kívül állt a legtöbb lelkipásztor és ta­nító látóhatárán. Az önmegtagadás, az engedelmes­ség és önmagunk alávetése, valamint annak készsége, hogy engedjük, hadd rendelkezzenek velünk, éppoly ma­gától értetődő volt, mint a feltétlen hűség a pápai egyházhoz. Az aszketi­­kai vezérgondolatok nagyjából ezek voltak: ne tartsuk fontosnak magun­kat - különben vétünk az alázat ellen; álljunk be a sorba, és rendeljük alá magunkat - különben Ádám gőgjé­nek bűnébe esünk; mondjunk le saját vágyainkról, és adjuk oda az életün­ket - különben önzőek vagyunk. A ta­pasztalatokra hivatkozás a szubjekti­vizmus gyanúját keltette, s ha valaki a hit korszerű formáját igényelte, s olyan életformát, amely megfelel a történelmi óra követelményeinek, ak­kor könnyen ráfogták, hogy rabja a világhoz való olcsó alkalmazkodás hajlamának vagy a modernizmusnak. Fegyelem és fegyelmezettség, az imádság és a munka szigorúan szabá­lyozott időszakai, engedelmesség az elöljárók iránt - ezeket kellett begya­korolni, s ezekben kellett minden kí­sértéssel szemben helytállni. Mi mozgatott meg engem, és mi változtatott meg? Kortársaim az elmúlt 50 év során gyakorlatilag életük minden dimenzi­ójában mélyre ható változásokat éltek át, az ezekhez tartozó bizonytalansá­gokkal és bizonyára félelmekkel együtt. Mindegyikünk elmesélheti a maga módján, milyen események és találkozások, emberek és könyvek já­rultak hozzá ahhoz, hogy megváltoz­zék látásmódja és ítélete, gondolko­dása és életérzése. Néhány, rám különösen erős befo­lyást gyakorló írásba már tanulmá­nyaim korai szakaszában belebotlot­tam. Ott volt mindenekelőtt Suchard párizsi bíboros érsek Az egyház fel­­emelkedése vagy bukása? című pász­torlevele (1947), amely ilyesmiket tartalmazott: Ellen kell állni az alkal­mazkodás kísértésének (a háttérben 1933-1945 állt!); az egyház megme­revedett a feudális formákban; kér­dés, hogy azonosítani lehet-e a kinyi­latkoztatást teológiai iskolákkal és rendszerekkel; nem megváltoztatni kell a hitet, hanem továbbfejleszteni a történelem mindenkori szakaszában. Az „önmagában vett igazsággal” szemben a bíboros azt a meggyőző­dését képviselte, hogy az igazságnak először is a személyes magatartás tanúságtételében kell igaznak bizo­nyulnia. Itt találkoztam első alkalom­mal kérdéseim és reményeim jogo­sultságának teológiai megalapozásá­val. Számomra döntő belátás - és ön­magamról szerzett ismeret - kötődött szinte ezzel egyidejűleg Henri de Lu­­bac A katolicizmus mint közösség c. könyvének elolvasásához. A beveze­tésben idézi Jean Giono francia írót, illetve annak tapasztalatát azokról a keresztényekről, akik Jézus általi ki­választottságuk és megmentettségük tudatában telve voltak örömmel, örö­müket azonban megtartották maguk­nak. Ezzel a magatartással szemben Giono azt írja: „Amikor a nyomor ostromolja az ajtómat, nem maradha­tok meg a géniusz susogásánál. Örö­möm csak akkor lehet tartós, ha min­denki öröme. Nem szeretek rózsával a kezemben keresztülvonulni a csatá­kon.” Hirtelen tudatosult bennem, hogy gondolkodásom eddig egyház­központú volt, és hogy - az üdvegoiz­mus foglyaként - ténylegesen nem vettem észre és nem vettem komo­lyan másokat, a világot, a történel­met. Világossá vált számomra, hogy a világ több, mint az egyedül fontos Heinrich Missalla Bátorság a valósághoz _______________

Next