„Érted Vagyok”, 2007 (18. évfolyam, 1-6. szám)
2007-02-01 / 1. szám
Bálványimádás________________ vagyok” Lactantius kevésbé tartózkodó, amikor honfitársai viselkedéséről ír: „A római adóbehajtók mindenhol megjelentek, és mindent forrongásba hoztak. A szántóföldeken minden egyes rögöt fölmértek, minden szőlőtőkét és gyümölcsfát megszámoltak, minden egyes állatot regisztráltak, és pontosan feljegyezték az emberek létszámát. A városokban összeterelték a városiakat és a falusiakat; a piacterek bedugultak a nyájszerűen felvonuló családoktól; mindenki megjelent rokonainak és gyerekeinek egész seregével; mindenütt hallani lehetett azoknak az ordítását, akiket kínzással és botütésekkel hallgattak ki. Kijátszották a fiúkat apjukkal szemben, az asszonyokat férjükkel szemben... Miután minden kipróbáltak, addig kínozták az adóköteleseket, amíg önmaguk ellen nem vallottak, és ha győzött a fájdalom, akkor olyan adóköteles vagyont jegyeztek fel, amely nem is létezett. Nem voltak tekintettel sem életkorra, sem egészségi állapotra” (De mortibus persecutorum, 23,1 skk). Tehát így kell elképzelnünk azt a „csendes éjt, szentséges éjt”, amelyen Jézus Mária fiaként megpillantotta a napvilágot. Pánikkal, terrorral és félelemmel teli, komor világ volt az, amit Lactantius ama descriptio prima-ként ábrázol, amaz első adókivetésként, amelyet évről évre hasonló módon végrehajtottak. E kor zsidó irodalmában lakonikus tömörséggel úgy mondták: „az ország kiszipolyozása”. Nos, erről van szó abban az álnok „fogós kérdésben”, amelynek abszurd iróniája szemet szúr: „Megengedett-e számunkra [zsidók számára], hogy adót fizessünk a császárnak, vagy sem?” A kérdés sokkal kevésbé lesz abszurd, ha visszafordítjuk az eredetijére. Hiszen a „megengedett” szócskának - amely a héberben egyértelműen a vallási törvényt idézi fel - az a célja, hogy Jézus negatív válaszát provokálja ki. Annál is inkább, mivel Lukács „sarc”-nak nevezi ezt az adót, s ebben ott cseng az a megszállás-politikai hangzás, amelyet ez a szó a római és zsidó fülekben keltett. „Sarctributum) - ez a galád római birodalomra utal, amely adókat vet ki a világ minden népére”, ahogyan ez gyakran olvasható a rabbinikus irodalomban. Ezt a kérdést tették fel a Szent Városban a Szent Templom előtt a pászka ünnepének idején, abban a vészterhes és megváltást szomjazó légkörben, amely formálisan lázadásért kiáltott. „Elpártolásra szólította fel honfitársait, és szemrehányást tett nekik, ha türelmesen megfizették a rómaiaknak a sarcot, és Isten mellett halandó embereket is elviseltek uraikként” - jegyezték fel Galileai Júdásról, aki néhány évvel korábban Rómával szembeni ellenállásra szólított fel Isten nevében. Izrael központi istenháza előtt állva igent mondhatott-e, vagy jóváhagyhatta-e most Jézus az istenkáromló alávetettséget? Igen, istenkáromló, mert eltérően a galileai heródiánusoktól, akik - a képekkel szembeni bibliai tartózkodásnak megfelelően - semmiféle képmást nem verettek pénzérméikre, Pontius Pilatus többek között azzal is kifejezte a zsidó hit iránti megvetését, hogy Júdeában, amely római provinciaként közvetlenül „a császárnak” adózott, provokatív érméket veretett, amelyek a császár képe révén ellentmondtak a Második Parancsolatnak. Mint ismeretes, a mózesi törvény tiltja emberek bármiféle képi ábrázolását, ahogyan efféle képmások birtoklását is. Hogy teljes legyen a háttér, még egy történelmi lábjegyzetre van itt szükség: a makkabeusoktól a zsidó függetlenség végéig (Bar Kochba lázadás) tartó 300 év során a zsidók nem kevesebb, mint 62 háborút, felkelést és lázadást robbantottak ki a görögök és a rómaiak fennhatósága ellen. Ezek közül 61 Galileából, Jézus és tanítványai hazájából indult ki és valamennyi a nyilvános adómegtagadás szervezett kampányával kezdődött. Azt a csapdát tehát, amelyet a templom urainak kémei állítottak, nem lehetett megkerülni. Ha Jézus igent mond, akkor ez gyáva kollaboránsként leplezi le népe előtt, amely körös-körül az ajkán csüng-és ezzel vége a tekintélyének. Mert az a zsidó, aki a Törvény ellenségeivel szövetkezik, a nép árulója. Ha Jézus nemet mond, akkor a rómaiak szemében frissen tetten ért lázadónak számít, aki törvényszegésre lázít —s ezzel jogilag és politikailag is vége van. Lukács minden kétséget eloszlat a kérdezők szándékát illetően: „...hogy saját szavaival fogják meg, és átadhassák a hatóságnak, és a helytartó hatalmának" (Lk 20,20). A kémek azonban nem számítottak Jézus talpraesettségével, ő ugyanis „felismerte álnokságukat, és így szólt hozzájuk: Mutassatok nekem egy dénárt” (Mk 20,23), avagy kicsit körülményesebben, de még világosabban Mk 12,15 szerint: „Hozzatok nekem egy dénárt, hogy megnézzem!” A bálványpénz elvetése A legutóbb idézett szavak egyértelműen feltételezik, hogy Jézus addig nem látott császári dénárt. Ugyanezt mondja a Talmud dicsérőleg Menachem ben Simai rabbiról, akit „a Szent fiának” neveztek, mivel sosem nézte meg a képet a dénáron, attól félve, hogy azzal megszegi a Második Parancsolatot. Természetesen a Tiberius-féle dénárról volt szó - a császári birodalom országszerte ismert kultikus jelképéről, illetve a római hatalomgyakorlók istenítésének legegyetemesebb ismertetőjeléről. Ez a dénár a császár mellképét ábrázolta olimpiai meztelenségben, babérkoszorúval díszítve, ami isteni méltóságát jellemezte, és a hátoldalon ráadásul ez állt: Pontifex Maximus: [a bálványimádók] főpapija]. Mindez háromszoros támadás volt a Biblia erkölcse ellen. A vájt fülűek számára ezzel már adott is volt a válasz, hiszen Jézus kérése nyomatékosan hangsúlyozza, hogy magának a galileai tanítónak nem volt dénárja, tehát nem mocskolta be magát a bálvány pénzzel, és „előbb meg kellett néznie”, mielőtt a vallási törvénnyel összefüggő döntést hozhatott volna. Hippolütosz, 2. századi keresztény szerző így számol be az ország vallásos embereinek e magatartásáról: „Ennek az iskolának a követői akkora súlyt helyeznek a parancsokra, hogy sosem érintenek pénzérmét, azzal az indoklással, hogy az ember ne hordjon magánál képmást, ne nézzen rá, és ne is érintse.” De nem mindenkinek volt olyan éles a hallása, hogy már most megértse: Jézus elvetette a dénár birtoklását mint a bibliai törvény áthágását. Ezért kérdezte meg kérdezőit minden hallgató számára nyilvánvaló iróniával: „Kinek a képmása és felirata ez?” A „képmás” a Második Parancsolat kulcsszava: „Ne csinálj magadnak képmást sem arról, ami fenn van az égben, sem arról, ami fenn van a földön, sem arról, ami a föld alatt a vízben van” (2 Móz 20,4)! A „képmás” a kulcsszava a teremtéstörténetnek is: „És megteremtette Isten az embert a maga képmására; Isten képmására teremtette őt” (1 Móz 1,27). Az ezzel kapcsolatos rabbinikus kommentár, amelyet Jézus biztosan ismert, azt mondja: „Aki Isten képmására teremtetett, az ne készítsen képet bálványokról, és ne legyen alattvalója Isten más képmásainak sem,mert az én szolgáim vagytok, mondja az Úr, ne legyetek halandó