„Érted Vagyok”, 2007 (18. évfolyam, 1-6. szám)

2007-02-01 / 1. szám

Bálványimádás________________ v­agy­ok” Lactantius kevésbé tartózkodó, ami­kor honfitársai viselkedéséről ír: „A római adóbehajtók mindenhol megje­lentek, és mindent forrongásba hoz­tak. A szántóföldeken minden egyes rögöt fölmértek, minden szőlőtőkét és gyümölcsfát megszámoltak, minden egyes állatot regisztráltak, és pontosan feljegyezték az emberek létszámát. A városokban összeterelték a városiakat és a falusiakat; a piacterek bedugultak a nyájszerűen felvonuló családoktól; mindenki megjelent rokonainak és gyerekeinek egész seregével; minde­nütt hallani lehetett azoknak az ordítá­sát, akiket kínzással és botütésekkel hallgattak ki. Kijátszották a fiúkat ap­jukkal szemben, az asszonyokat fér­jükkel szemben... Miután minden ki­próbáltak, addig kínozták az adóköte­leseket, amíg önmaguk ellen nem vallottak, és ha győzött a fájdalom, ak­kor olyan adóköteles vagyont jegyez­tek fel, amely nem is létezett. Nem voltak tekintettel sem életkorra, sem egészségi állapotra” (De mortibus per­secutorum, 23,1 skk). Tehát így kell elképzelnünk azt a „csendes éjt, szentséges éjt”, amelyen Jézus Mária fiaként megpillantotta a napvilágot. Pánikkal, terrorral és fé­lelemmel teli, komor világ volt az, amit Lactantius ama descriptio pri­­ma-ként ábrázol, amaz első adókive­tésként, amelyet évről évre hasonló módon végrehajtottak. E kor zsidó irodalmában lakonikus tömörséggel úgy mondták: „az ország kiszipolyo­zása”. Nos, erről van szó abban az álnok „fogós kérdésben”, amelynek ab­szurd iróniája szemet szúr: „Megen­gedett-e számunkra [zsidók számá­ra], hogy adót fizessünk a császárnak, vagy sem?” A kérdés sokkal kevésbé lesz ab­szurd, ha visszafordítjuk az eredetijé­re. Hiszen a „megengedett” szócská­nak - amely a héberben egyértelműen a vallási törvényt idézi fel - az a célja, hogy Jézus negatív válaszát provo­kálja ki. Annál is inkább, mivel Lu­kács „sarc”-nak nevezi ezt az adót, s ebben ott cseng az a megszállás-poli­tikai hangzás, amelyet ez a szó a ró­mai és zsidó fülekben keltett. „Sarc­­tributum) - ez a galád római biroda­lomra utal, amely adókat vet ki a vi­lág minden népére”, ahogyan ez gyakran olvasható a rabbinikus iroda­lomban. Ezt a kérdést tették fel a Szent Városban a Szent Templom előtt­­ a pászka ünnepének idején, ab­ban a vészterhes és megváltást szom­jazó légkörben, amely formálisan lá­zadásért kiáltott. „Elpártolásra szólította fel honfitár­sait, és szemrehányást tett nekik, ha türelmesen megfizették a rómaiaknak a sarcot, és Isten mellett halandó em­bereket is elviseltek uraikként” - je­gyezték fel Galileai Júdásról, aki né­hány évvel korábban Rómával szem­beni ellenállásra szólított fel Isten nevében. Izrael központi istenháza előtt állva igent mondhatott-e, vagy jóváhagyhatta-e most Jézus az isten­káromló alávetettséget? Igen, istenkáromló, mert eltérően a galileai heródiánusoktól, akik - a ké­pekkel szembeni bibliai tartózkodás­nak megfelelően - semmiféle kép­mást nem verettek pénzérméikre, Pontius Pilatus többek között azzal is kifejezte a zsidó hit iránti megvetését, hogy Júdeában, amely római provin­ciaként közvetlenül „a császárnak” adózott, provokatív érméket veretett, amelyek a császár képe révén ellent­­mondtak a Második Parancsolatnak. Mint ismeretes, a mózesi törvény tilt­ja emberek bármiféle képi ábrázolá­sát, ahogyan efféle képmások birtok­lását is. Hogy teljes legyen a háttér, még egy történelmi lábjegyzetre van itt szükség: a makkabeusoktól a zsidó függetlenség végéig (Bar Kochba lá­zadás) tartó 300 év során a zsidók nem kevesebb, mint 62 háborút, fel­kelést és lázadást robbantottak ki a görögök és a rómaiak fennhatósága ellen. Ezek közül 61 Galileából, Jé­zus és tanítványai hazájából indult ki­­ és valamennyi a nyilvános adómeg­tagadás szervezett kampányával kez­dődött. Azt a csapdát tehát, amelyet a templom urainak kémei állítottak, nem lehetett megkerülni. Ha Jézus igent mond, akkor ez gyá­va kollaboránsként leplezi le népe előtt, amely körös-körül az ajkán csüng-és ezzel vége a tekintélyének. Mert az a zsidó, aki a Törvény ellen­ségeivel szövetkezik, a nép árulója. Ha Jézus nemet mond, akkor a ró­maiak szemében frissen tetten ért lá­zadónak számít, aki törvényszegésre lázít —s ezzel jogi­lag és politikailag is vége van. Lukács minden kétséget el­oszlat a kérdezők szándékát illetően: „...hogy saját szavaival fogják meg, és átadhassák a hatóságnak, és a hely­tartó hatalmának" (Lk 20,20). A kémek azonban nem számítottak Jézus talpraesettségével, ő ugyanis „felismerte álnokságukat, és így szólt hozzájuk: Mutassatok nekem egy dé­nárt” (Mk 20,23), avagy kicsit körül­ményesebben, de még világosabban Mk 12,15 szerint: „Hozzatok nekem egy dénárt, hogy megnézzem!” A bálványpénz elvetése A legutóbb idézett szavak egyértel­műen feltételezik, hogy Jézus addig nem látott császári dénárt. Ugyanezt mondja a Talmud dicsérőleg Mena­­chem ben Simai rabbiról, akit „a Szent fiának” neveztek, mivel sosem nézte meg a képet a dénáron, attól fél­ve, hogy azzal megszegi a Második Parancsolatot. Természetesen a Tiberius-féle dé­nárról volt szó - a császári birodalom országszerte ismert kultikus jelképé­ről, illetve a római hatalomgyakorlók istenítésének legegyetemesebb is­mertetőjeléről. Ez a dénár a császár mellképét ábrázolta olimpiai mezte­lenségben, babérkoszorúval díszítve, ami isteni méltóságát jellemezte, és a hátoldalon ráadásul ez állt: Pontifex Maximus: [a bálványimádók] fő­papija]. Mindez háromszoros táma­dás volt a Biblia erkölcse ellen. A vájt fülűek számára ezzel már adott is volt a válasz, hiszen Jézus ké­rése nyomatékosan hangsúlyozza, hogy magának a galileai tanítónak nem volt dénárja, tehát nem mocskol­ta be magát a bálvány pénzzel, és „előbb meg kellett néznie”, mielőtt a vallási törvénnyel összefüggő döntést hozhatott volna. Hippolütosz, 2. szá­zadi keresztény szerző így számol be az ország vallásos embereinek e ma­gatartásáról: „Ennek az iskolának a követői akkora súlyt helyeznek a pa­rancsokra, hogy sosem érintenek pénzérmét, azzal az indoklással, hogy az ember ne hordjon magánál kép­mást, ne nézzen rá, és ne is érintse.” De nem mindenkinek volt olyan éles a hallása, hogy már most megért­se: Jézus elvetette a dénár birtoklását mint a bibliai törvény áthágását. Ezért kérdezte meg kérdezőit minden hallgató számára nyilvánvaló iróniá­val: „Kinek a képmása és felirata ez?” A „képmás” a Második Parancsolat kulcsszava: „Ne csinálj magadnak képmást­­ sem arról, ami fenn van az égben, sem arról, ami fenn van a föl­dön, sem arról, ami a föld alatt a víz­ben van” (2 Móz 20,4)! A „képmás” a kulcsszava a terem­téstörténetnek is: „És megteremtette Isten az embert a maga képmására; I­sten képmására teremtette őt” (1 Móz 1,27). Az ezzel kapcsolatos rabbini­kus kommentár, amelyet Jézus bizto­san ismert, azt mondja: „Aki Isten képmására teremtetett, az ne készít­sen képet bálványokról, és ne legyen alattvalója Isten más képmásainak sem,­­mert az én szolgáim vagytok, mondja az Úr, ne legyetek halandó

Next