„Érted Vagyok”, 2010 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2010-02-01 / 1. szám
Istenkeresésünk nem erőszakolja rájuk magát. Nem is értették, hogy mit keres közöttük Hasonló „vakságról" és bizalmatlanságról beszél a gazdag ifjúról szóló történet, amely éppen azt mutatja, hogy mennyire nem egyértelmű a Jézussal való találkozás - hogy ne is beszéljünk a farizeusokról és az írástudókról, akik néztek ugyan, de nem láttak, hallgattak ugyan, de nem hallottak, pedig mind a történelmi Jézussal találkoztak, mégsem tudtak mit kezdeni vele. Valójában a történelmi Jézus igazoltatása közben elveszítenénk azt, akiben az Isten valóban megközelített minket. Az Istennel való azonosság csak akkor előny, ha tudom, hogy ki az, akit keresek, és nevén merem szólítani. Ahhoz, hogy erre a kérdésre biztonsággal felelni tudjunk, valami olyasmi kellene, ami megelőzi a történelmi Jézus értelmezését, és csak ezután következhet a történelmi Jézussal való találkozás. Lehet magyarázkodni, hogy a történelmi Jézus nem hasonlított az elvárásokra, és hogy a feltámadt Jézus nem hasonlított kellően az eredetire, meg hogy a Genezáret-tó partján túl sötét volt az azonosításhoz, azért néztek rá úgy, mint egy idegenre. Nem túl valószínű, hogy nem akarták felismerni azok, akiknek egyetlen reményük és kilátásuk éppen Jézus volt. Az sem túl életszerű, hogy azt, akivel éveket együtt töltöttek, nem ismerték volna fel a sötétben. De hát akkor mi a magyarázata ennek a vakságnak? Minden magyarázat legalább annyi bizonytalanságot rejt, mint maga az, hogy megtaláljam a történelmi, igazi Jézust. Bizonyosan nem az „vette el a szemük világát”, hogy filozófiailag nem tudták feldolgozni a végtelen és a véges találkozását ott az emmauszi úton vagy a tóparton. Sokkal inkább az a belső ablak, amely Istenre volt nyitva, ténylegesen nem Istenre, hanem emberi mására volt nyitva. Túl kicsi, túl emberi, „túl istentelen" volt ahhoz, hogy átférjen rajta az, aki képes volt teljesen fejre állítani a „gyanútlan” tanítványokat. És ez az a pont, ahol felmerül a kérdés, miért kellett Jézusnak az egész Ószövetséget végigmagyaráznia, hiszen a tanítványok legalább annyira „betéve tudták” azt, mint Jézus. Miért volt ismeretlen este, aki nappal anynyira ismerős volt, hogy készek lettek volna életüket áldozni érte? Talán pozitív előítéletnek nevezhetném azt a látásmódot, amely szükséges ahhoz, hogy a jézusi evangéliumot valóban úgy érthessem, ahogy Jézus maga értette. Szükséges egy vezérfonal, amire fel tudjuk fűzni mindazt, amit Jézusnak akarunk tulajdonítani. Ez a kiindulás nem véletlen, sőt elkerülhetetlen! Nemcsak azért, mert mi mindig „tudjuk”, hogy Jézus mit és miért fog lépni, ezt várja el tőlünk mindenféle egyház, de ha őszinték vagyunk, mi magunk is ezt teszszük, és ez így van jól, mert nekünk saját Jézusunk és Istenünk van, bármilyen botrány is ez. * Ha megállok a történelmi Jézusnál, szükségszerűen magam hiúsítom meg a tökéletes azonosulást vele, hiszen akkor ő aligha lesz több, mint egy a többi próféta közül, alig több, mint a 2000 évvel ezelőtt élt názáreti ács fia. Ahhoz, hogy több legyen, mint a történelem darabja, hogy megérthessük és magunkénak érezzük azokat a jelzéseket, mondatokat, tanításokat, amiket jól-rosszul ránk hagytak azok, akik vele valós vagy vélt személyes kapcsolatban voltak, olyan szemüveg szükséges, amelyet kezdettől fel kell tenni az orrunkra. Valljuk be, mindnyájan valamilyen apriori módon közeledünk a Jézus-eseményhez, jóllehet maximálisan törekszünk az igazit, a hiteleset és a valódit megérteni belőle. Vagyis: vagy kapott, tanult, talán ránk erőszakolt, kívülről meghatározott szemüvegen keresztül szemléljük mindazt, ami Jézussal és általa velünk történik, vagy megtesszük azt, amitől annyira viszolygunk és félünk, azaz megkíséreljük szabadon, külső kényszerek és félelmek nélkül, belülről megfogalmazni, hogy mit jelent nekünk Isten, és mit jelent Jézus, és aztán ezt keressük vissza a názáreti Jézusról szóló tudósításokban. Ez az egyéni út talán a legnagyobb csapás a megszokásra, konformizmusra épülő életünkre, mert kiszolgáltatottakká tesz bennünket, másrészről pedig az általános hovatartozást rendíti meg azzal, hogy a kezelhetetlenség látszatát kelti. Ennek az egyéni, „perszonális” útnak az a kockázata is megvan, hogy nincs kire hárítanunk a felelősséget, hiszen magunk választjuk, másrészről pedig állandóan ott lebeg annak a lehetősége, hogy fölébe helyezzük magunkat azoknak, akik nem ezt az utat választják - holott ez nem jelenthet semmiféle szellemi magaslatot, ahová másokkal szemben minket is csak „szédítő képességeink” emeltek, és ahová csak a választottak juthatnak el, ellenkezőleg, alázatot kíván, amelynek értelmében minden utat, amely Istenhez vezet, ugyanolyan mértékben tiszteletben tartunk, mint a magunkét. A megszokott szemüveg, a kaptafa nem azért nem jó, mert nincsen rá szükség, hanem azért, mert csak addig szükséges, amíg az igazi nem lép a helyébe. A kettő nem fér ugyan el egy helyen, de mindkettőre szükség van a maga helyén. A hitvallások akárhány ágazata sem pótolja soha a hitet, bármennyiszer ismételgetjük is őket. A hitnek mindig sokkal mélyebben - lelkünk belsejében - kell lennie, mint bármelyik hittételnek. Ha ezek után visszalépünk a történelmi, hiteles Jézushoz, vitathatatlan, hogy történelmi Jézusként utolérhetetlen. Emberi kötelességünk azonban tetszőleges közelébe férkőzni a valódi Jézusnak, hiszen csak ezáltal tudjuk kikerülni az egyénieskedés, a mindent mindenkinél jobban tudás kísértését. Jézust nem lehet hozzákötni a történelem adott helyéhez vagy idejéhez, mert különben megreked 2000 évvel ezelőttiségében, holott nekünk ennél nyilvánvalóan több kell, hogy legyen: az, aki ma képes bennünket belülről megmozdítani, és fejünkre tetejére állítani. Akkor és ott, kevesen, még a tanítványai is alig értették meg. Az evangélium csodáját. Isten szeretetét csak azok tudták és tudják megérteni, akik kibontják Jézust a történelem útvesztőiből. Ennek egyenes következménye, hogy az akkori emberek a saját kódjaikat keresték benne, ahogy mi is azt tesszük, remélhetőleg egyre több sikerrel találva meg benne Isten kódját. Évszázadoknak kellett eltelniük, hogy az igazi üzenet kellő tárgyilagossággal kiszabaduljon a hely és idő szabta korlátok közül, és elérje végre az embert, akihez küldetett. Sajnos az évszázadok legalább annyi fényt oltottak ki, mint amennyit meggyújtottak. Amíg nem fordítjuk ki a kereszténységet, a krisztusiságot a kényszerekből, a „szent fölényből”, amit éppen az évszázadok termeltek az evangélium köré és fölé, aminek következtében üdvözölni csak általunk, a mi hittételeink elfogadása, ismételgetése által lehetséges, addig lehetséges, hogy megértjük a történelmi Jézust, de a hit Jézusát, a nekünk valót, aki képes megtalálni minket —nekünk pedig Istent őbenne, semmiképpen. Ha az üdvösséget nem adjuk vissza Istennek, hanem mi magunk akarjuk kisajátítani annak lényegét, és sorsát hittételeink által meghatározni, lehet, hogy hűek leszünk hitünkhöz, hittételeinkhez, de Istenhez aligha. De ha ez így van, ki fog akkor itt rendet teremteni, hiszen ebben a „ká- hited vagyok” 2010. február 13