„Érted Vagyok”, 2010 (21. évfolyam, 1-6. szám)

2010-02-01 / 1. szám

Istenkeresésünk nem erőszakolja rájuk magát. Nem is értették, hogy mit keres közöttük Hasonló „vakságról" és bizalmat­lanságról beszél a gazdag ifjúról szó­ló történet, amely éppen azt mutatja, hogy mennyire nem egyértelmű a Jé­zussal való találkozás - hogy ne is be­széljünk a farizeusokról és az írástu­dókról, akik néztek ugyan, de nem láttak, hallgattak ugyan, de nem hal­lottak, pedig mind a történelmi Jézus­sal találkoztak, mégsem tudtak mit kezdeni vele. Valójában a történelmi Jézus iga­zoltatása közben elveszítenénk azt, akiben az Isten valóban megközelített minket. Az Istennel való azonosság csak akkor előny, ha tudom, hogy ki az, akit keresek, és nevén merem szó­lítani. Ahhoz, hogy erre a kérdésre biztonsággal felelni tudjunk, valami olyasmi kellene, ami megelőzi a tör­ténelmi Jézus értelmezését, és csak ezután következhet a történelmi Jé­zussal való találkozás. Lehet magya­rázkodni, hogy a történelmi Jézus nem hasonlított az elvárásokra, és hogy a feltámadt Jézus nem hasonlí­tott kellően az eredetire, meg hogy a Genezáret-tó partján túl sötét volt az azonosításhoz, azért néztek rá úgy, mint egy idegenre. Nem túl valószí­nű, hogy nem akarták felismerni azok, akiknek egyetlen reményük és kilátásuk éppen Jézus volt. Az sem túl életszerű, hogy azt, akivel éveket együtt töltöttek, nem ismerték volna fel a sötétben. De hát akkor mi a ma­gyarázata ennek a vakságnak? Min­den magyarázat legalább annyi bi­zonytalanságot rejt, mint maga az, hogy megtaláljam a történelmi, igazi Jézust. Bizonyosan nem az „vette el a szemük világát”, hogy filozófiailag nem tudták feldolgozni a végtelen és a véges találkozását ott az emmauszi úton vagy a tóparton. Sokkal inkább az a belső ablak, amely Istenre volt nyitva, ténylegesen nem Istenre, ha­nem emberi mására volt nyitva. Túl kicsi, túl emberi, „túl istentelen" volt ahhoz, hogy átférjen rajta az, aki ké­pes volt teljesen fejre állítani a „gya­nútlan” tanítványokat. És ez az a pont, ahol felmerül a kér­dés, miért kellett Jézusnak az egész Ószövetséget végigmagyaráznia, hi­szen a tanítványok legalább annyira „betéve tudták” azt, mint Jézus. Miért volt ismeretlen este, aki nappal any­­nyira ismerős volt, hogy készek lettek volna életüket áldozni érte? Talán pozitív előítéletnek nevez­hetném azt a látásmódot, amely szük­séges ahhoz, hogy a jézusi evangéliu­mot valóban úgy érthessem, ahogy Jézus maga értette. Szükséges egy ve­zérfonal, amire fel tudjuk fűzni mind­azt, amit Jézusnak akarunk tulajdo­nítani. Ez a kiindulás nem véletlen, sőt elkerülhetetlen! Nemcsak azért, mert mi mindig „tudjuk”, hogy Jézus mit és miért fog lépni, ezt várja el tő­lünk mindenféle egyház, de ha őszin­ték vagyunk, mi magunk is ezt tesz­­szük, és ez így van jól, mert nekünk saját Jézusunk és Istenünk van, bár­milyen botrány is ez. * Ha megállok a történelmi Jézusnál, szükségszerűen magam hiúsítom meg a tökéletes azonosulást vele, hi­szen akkor ő aligha lesz több, mint egy a többi próféta közül, alig több, mint a 2000 évvel ezelőtt élt názáreti ács fia. Ahhoz, hogy több legyen, mint a történelem darabja, hogy meg­érthessük és magunkénak érezzük azokat a jelzéseket, mondatokat, taní­tásokat, amiket jól-rosszul ránk hagy­tak azok, akik vele valós vagy vélt személyes kapcsolatban voltak, olyan szemüveg szükséges, amelyet kez­dettől fel kell tenni az orrunkra. Vall­juk be, mindnyájan valamilyen aprio­­ri módon közeledünk a Jézus-ese­ményhez, jóllehet maximálisan törekszünk az igazit, a hiteleset és a valódit megérteni belőle. Vagyis: vagy kapott, tanult, talán ránk erősza­kolt, kívülről meghatározott szem­üvegen keresztül szemléljük mindazt, ami Jézussal és általa velünk történik, vagy megtesszük azt, amitől annyira viszolygunk és félünk, azaz megkísé­reljük szabadon, külső kényszerek és félelmek nélkül, belülről megfogal­mazni, hogy mit jelent nekünk Isten, és mit jelent Jézus, és aztán ezt keres­sük vissza a názáreti Jézusról szóló tudósításokban. Ez az egyéni út talán a legnagyobb csapás a megszokásra, konformizmusra épülő életünkre, mert kiszolgáltatottakká tesz bennün­ket, másrészről pedig az általános ho­vatartozást rendíti meg azzal, hogy a kezelhetetlenség látszatát kelti. En­nek az egyéni, „perszonális” útnak az a kockázata is megvan, hogy nincs ki­re hárítanunk a felelősséget, hiszen magunk választjuk, másrészről pedig állandóan ott lebeg annak a lehetősé­ge, hogy fölébe helyezzük magunkat azoknak, akik nem ezt az utat választ­ják - holott ez nem jelenthet semmi­féle szellemi magaslatot, ahová má­sokkal szemben minket is csak „szé­dítő képességeink” emeltek, és ahová csak a választottak juthatnak el, el­len­­kezőleg, alázatot kíván, amelynek ér­telmében minden utat, amely Isten­hez vezet, ugyanolyan mértékben tiszteletben tartunk, mint a magunkét. A megszokott szemüveg, a kaptafa nem azért nem jó, mert nincsen rá szükség, hanem azért, mert csak ad­dig szükséges, amíg az igazi nem lép a helyébe. A kettő nem fér ugyan el egy helyen, de mindkettőre szükség van a maga helyén. A hitvallások akárhány ágazata sem pótolja soha a hitet, bármennyiszer ismételgetjük is őket. A hitnek mindig sokkal mélyeb­ben - lelkünk belsejében - kell len­nie, mint bármelyik hittételnek. Ha ezek után visszalépünk a törté­nelmi, hiteles Jézushoz, vitathatatlan, hogy történelmi Jézusként utolérhe­tetlen. Emberi kötelességünk azon­ban tetszőleges közelébe férkőzni a valódi Jézusnak, hiszen csak ezáltal tudjuk kikerülni az egyénieskedés, a mindent mindenkinél jobban tudás kísértését. Jézust nem lehet hozzáköt­ni a történelem adott helyéhez vagy idejéhez, mert különben megreked 2000 évvel ezelőttiségében, holott nekünk ennél nyilvánvalóan több kell, hogy legyen: az, aki ma képes bennünket belülről megmozdítani, és fejünkre tetejére állítani. Akkor és ott, kevesen, még a tanít­ványai is alig értették meg. Az evan­gélium csodáját. Isten szeretetét csak azok tudták és tudják megérteni, akik kibontják Jézust a történelem útvesz­tőiből. Ennek egyenes következmé­nye, hogy az akkori emberek a saját kódjaikat keresték benne, ahogy mi is azt tesszük, remélhetőleg egyre több sikerrel találva meg benne Isten kód­ját. Évszázadoknak kellett eltelniük, hogy az igazi üzenet kellő tárgyila­gossággal kiszabaduljon a hely és idő szabta korlátok közül, és elérje végre az embert, akihez küldetett. Sajnos az évszázadok legalább annyi fényt ol­tottak ki, mint amennyit meggyújtot­tak. Amíg nem fordítjuk ki a keresz­ténységet, a krisztusiságot a kénysze­rekből, a „szent fölényből”, amit éppen az évszázadok termeltek az evangélium köré és fölé, aminek kö­vetkeztében üdvözölni csak általunk, a mi hittételeink elfogadása, ismétel­getése által lehetséges, addig lehetsé­ges, hogy megértjük a történelmi Jé­zust, de a hit Jézusát, a nekünk valót, aki képes megtalálni minket —nekünk pedig Istent őbenne­­, semmiképpen. Ha az üdvösséget nem adjuk vissza Istennek, hanem mi magunk akarjuk kisajátítani annak lényegét, és sorsát hittételeink által meghatározni, lehet, hogy hűek leszünk hitünkhöz, hittéte­leinkhez, de Istenhez aligha. De ha ez így van, ki fog akkor itt rendet teremteni, hiszen ebben a „ká- hited vagyok” 2010. február 1­3

Next