„Érted Vagyok”, 2013 (24. évfolyam, 1-6. szám)

2013-02-01 / 1. szám

Interjú r­érsen vagyok” 2013. február • 3 Mindezek után egyáltalán reformálhatónak tartja-e még a római katolikus egyházat? Én történelmi dimenziókban gondolkodom, ezért nem zárom ki a reményt. Mindenesetre a párbeszéd és a reform megtagadása miatt az egyház legsúlyosabb válságát éljük át a francia forradalom óta. De magában az egyházban van ellenállás is a restaurá­cióval szemben: osztrák plébánosok százai küzdenek az XXL méretű egyházközségek létrehozása és a klerikaliz­­mus ellen. Freiburgban több mint 150 pap nyilatkozott úgy, hogy nem fogják megtagadni az áldozást az újraháza­sodott elváltaktól, ahogyan ezt az egyházjog megköveteli. A tiltakozás minőségi ugrását látja-e ebben? Igen, végre határozottan és világosan beszélnek. Hiszen régóta nem sikerült aktivizálni a papságot. Annak fő oka, hogy a püspökök nem tanúsítanak ellenállást Rómával szemben, mindenekelőtt abban az engedelmességi esküben van, amelyet le kell tenniük a pápára. Ez oly feltétlen mó­don van megfogalmazva, mint az az eskü, amelyet annak idején a Führerre kellett tenni; egyik sem engedélyez sem­miféle ellenállást. Az az akadály, hogy az evangélium iránti engedelmességből túltegyék magukat ezen az eskün, nyil­vánvalóan olyan magas, hogy egyikük sem meri átugrani. De a plébánosok körében változott valami. Mindig azt mondtam: egy plébános egyedül elveszett, öt plébánost ko­molyan kell venni, ötven legyőzhetetlen. Gondolja csak meg, hogy az ellenállás - s ez már több, mint tiltakozás - nem korlátozódik a német nyelvterületre: például Francia­­országban, Belgiumban, Írországban, az USA-ban és Ausztráliában nyílt akciók folynak a római restauráció el­len. Amit Rómában nagy válságfolyamatnak tekintenek, az alapjában véve a gyógyulás és a megújulás kezdete. De sikeres lehet-e ez a gyógyulás, ha Róma újból és új­ból fölszakítja a sebet? A pápa 2011 szeptemberi németországi útja világosan megmutatta: XVI. Benedek nem akar reformokat, nem kí­ván valódi ökumenikus közeledést a reformáció egyházai­hoz, és nyitást sem a „világias’­ világ felé. Úgy véli, ér­vényre tudja juttatni álláspontját, mivel olyan szervezetek állnak mögötte, mint az Opus Dei, és rajongó katolikusok ezrei lelkesednek érte és fellépéseiért. És ön a gyógyulás kezdetéről beszél? Nem vezet-e min­den reformkezdeményezés kényszerűen az egyházból kife­lé, mivel az egyház megtagadja ezeket? És mivel a pápa azt gondolja: Ha ennyien ünnepelnek engem, minek vál­toztassak bármit is? Nem az egész egyház van válságban, hanem mindenek­előtt a hierarchia, amelynek föl kell tennie magának a kér­dést: Életben maradhat-e az a világszervezet, amely vissza­utasít minden reform- és demokratizálási törekvést? Ezt ki­zártnak tartom. Ön talán még megéri, hogy valami döntő dolog történik - én talán már nem. A Vatileaks-ügy talán már valami robbanásszerű folyamat jele. Mert sok mindent, amit el lehet mondani a vatikáni rendszerről, el lehetett mondani a szovjet rendszerről is, mielőtt összeomlott. Kinek kell előmozdítania az egyház elavult megjelenési formáinak összeomlását? Az én nézőpontomból mindig az a döntő kritérium: Mit tesz a középmezőny? Milyen irányban halad? A reakció­sokat nem tudjuk megtéríteni, az az azonban döntő, hogy „az egyház népe” mindenben együttműködik-e, vagy sem. Időközben konzervatív katolikusok is arra a meggyőző­désre jutottak, hogy így nem mehetnek tovább a dolgok. Ez reménnyel tölt el. Az egyházi válság mellett hitválság és Isten-válság is van. Tud-e a zsinat lendületet adni ezekben a vonatkozá­sokban is? Maga Isten nincsen válságban. A katolikus egyház van válságban, és ez az egyik fő oka annak, hogy ma sokan nem hisznek már Istenben. Ez a válság azonban annyiban viszonylagos, hogy sok ember alakított ki egyház nélküli vallásosságot. Ez persze nem jó az egyházközségeink szempontjából, amelyek ettől még jobban érzik az elvilá­­giasodás folyamatát. Előre sejtette-e a zsinat ezt a fajta válságot? A zsinati atyák nem reagáltak igazán az istenkérdésre, mindazonáltal a zsinat új, eleven igehirdetést kívánt meg. Hogyan tud, hogyan kell az egyháznak reagálnia a mai hitválságra? Például a történeti-kritikai bibliakutatásnak vagy a val­lásszociológiának köszönhetően rengeteg értékes belátás­sal rendelkezünk, de Róma még mindig azt kívánja, hogy a katolikusok ragaszkodjanak a csodákba vetett hithez. Rómát nem érdekli, hogy a teológia milyen fölismerések­kel tud szolgálni. Ön tehát azt gondolja, hogy a hit válságához felvilágosí­tással kell közeledni? Legalábbis ez az első, alapvető lépés, nem utolsósorban a Bibliának és magának Jézusnak a megértésében. De Joseph Ratzinger sajnos csak a szólamok szintjén foglal állást a történeti-kritikai bibliakutatás mellett, amikor an­nak eredményei kényelmetlenné válnak a dogmatika szá­mára, akkor elfordul tőle. Ennek felel meg az a vonakodá­sa, hogy egyáltalán tudomásul vegye teljes terjedelmében a hit válságát. Az egyház szívesebben hirdeti továbbra is megingathatatlanul a Kalkhedóni zsinat dogmáját, hogy Jézusnak egy személyben két tem­észete van, és egy ke­reszténynek ezt hinnie kell; de ma már aligha ért meg bár­ki is egy effajta dogmát. A negyven év alattiakat többségükben egyáltalán nem érdekli az egyház reformja. Sokaknak nincs is semmiféle kapcsolatuk az egyházzal, mások azt mondják: Olyannak fogadom el a katolikus egyházat, amilyen - és ajánlataiból kiválasztom azt, ami személyesen jelent számomra vala­mit. Ez új helyzet. Az egyház reformja iránti érdeklődés már csak azért is csökken, mert a fiatalabb nemzedék már egyáltalán nem az egyházban szocializálódott. Ha elképzelnek egy hagyo­mányos vasárnapi misét, és összevetik más kínálatokkal, akkor sokak számára fölvetődik a kérdés: Minek menjek oda? Ennyiben döntő kérdés az egyház számára, hogyan juthat el egyáltalán az emberekhez. És hogyan? Tudni kell válaszolni az élet elemi kérdéseire. Minden ember keresi az élet értelmét, valami fogódzót, mindenki keres bizonyos normákat az egyre inkább normák nélküli életben. Az egyháznak utána kell mennie azoknak, akik elmentek, újból keresnie kell a kapcsolatot velük. Ha is- ELŐFIZETÉS Tisztelettel kérjük Olvasóinkat, hogy legkésőbb 2013. február végéig újítsák meg előfizetésüket. Az egyes számok ára 250,- Ft lesz, tehát az éves előfizetés 1500,- Ft, illetve annak, aki postán kéri, a postaköltséggel együtt 2600,- Ft. Többletbefizetéseket vagy adományokat ezután is szívesen elfogadunk. Kérjük, hogy az utalvány címzésében az „Érted vagyok” és Kovács László nevét egyaránt tüntessék föl.

Next