„Érted Vagyok”, 2017 (28. évfolyam, 1-6. szám)
2017-02-01 / 1. szám
itled vagy#* Archívum 4 • 2017. február elégségesek, és azok dolgoznak az emberiség javáért, akik ma megmutatják a hibát, és szembeszegülnek a rosszal. Nem azok, akik karhatalommal merevítik meg a fejlődést, hallgattatják el a bírálatot. Ezt meg kell mondanom, nagyon határozottan meg kell mondanom. Nem gúnyolódom. Tőlem nem hallotok rendőrvicceket, nem gúnyolom egyházi elöljáróimat. A politikai viccek lelkes mesélése a tehetetlen, vagy eleve semmit sem csinálni akaró emberek perverz önkielégítése. Tudom, mennyire magányos az ember, hogy diktátoroknak mondott példányai is mekkora erőfeszítéseket tettek azért, hogy megteremtsék az Ember országát. Mint ember, profán tisztelettel tekintek a balul sikerült kísérletek sorára. A bajt és halált okozó küzdelmek mindig tartalmaznak valami fenséges elemet a Hamu küzdelméből az Örökkévalóság rendjéért. Ennek elismerése azonban nem azt jelenti, hogy kritikátlanul azonosulok egy emberi berendezés összes elemével. Nem akarok torony tetején vagy sivatagban élni, elismerem, hogy viszonoznom kell a társadalom gondoskodását. Sőt, nemcsak elismerem, hanem eleve akarom is viszonozni, sőt kezdeményezni is szeretnék. A társadalmi kapcsolatom tartalmát, formáját azonban egyértelműen megszabja, hogy „heaven is my destination” - sorsom az ég. A FÖLDGOLYÓ LAKÓJA vagyok. Kellő képzelőerő híján egy nagy nemzetközi repülőtéren tapasztalja az ember, hogy Földünk immár egyetlen nagy lakóterület. Percenként mozdulnak meg a tájékoztató táblák lapjai, és pörgetik előre az úti célnak szánt városneveket. A betonról egymás után szállnak fel a repülők, az utasfolyosók ontják a legkülönfélébb színű, öltözékű, alkatú embereket. Ezernyi ember, ezernyi probléma. Örömök, gondok, sőt tragédiák áramlanak velük. Ne érezné magát felelősnek az ember, amikor ráébred: része egy nagyon nagy, változatos közösségnek? A másik gondja holnap az enyém is lehet, a másikon segíteni ma vagy holnap kötelességem. Az egészséges Egyház mindig internacionalista. A szentek egységében elénk tárja az egész Föld gondját-baját, és arra biztat, hogy keressük meg a magunk eszközeit nemcsak a keresztények, hanem minden embertársunk megsegítésére. A jó információ nagy erő. Az elnyomó rendszerek ezért vadásznak mindig Bibliákra, újságokra, könyvekre és sokszorosító eszközökre. Mert a hír szolidaritást hoz létre, a szolidaritás cselekvésre ösztönöz, még ha erőszakmentesre is. A hír leleplez, felkelti a figyelmet, kinyitja a pénztárcákat, anyagi erővé válik, elkötelez életeket. Teréz anyák - és hány ezer ugyanolyan becsületes, csak éppen névtelen misszionárius van, mint ő - indulnak útra. Albert Schweitzerek, Léger bíborosok vállalnak sorsközösséget „értéktelen” feketékkel. Püspökök adják el palotáikat, mondanak le ékszerekről, vállalják halálbrigádok fenyegetéseit, mert egy a Föld, egy az emberiség és egy az Isten, aki a Földet is, meg az embert is teremtette. Ne látnám ezt, amikor naponta elfészkelődöm, és felütöm újságom lapjait? Ha nem kifejezetten, akkor a sorok között. Ne vennék példát a romlatlan marxizmustól, amely természeténél fogva szintén nemzetközi? Mit kívánok tenni, hogy megérdemeljem a keresztény nevet az ötmilliárdos világban? Emberi család tagja vagyok. Szándékosan csaptam át hirtelen a legkisebb közösséghez. Nem sokat ér az emberiség megváltásáról gondolkodni, és közben kudarcot vallani házunk falai között. Buzgó prófétaként szaladgálni a világban, de elhanyagolni élettársunkat, gyermekeinket. Na, nem szándékosan, csak úgy, menet közben. Míg más mezején dolgozunk, gyorsan elszaladhat az idő, és elkésünk saját kertünk esedékes munkáinak elvégzésével. Költői, ugy-e? Az úiviszont nem költői, hanem gyomorremegtető, szívet összeszorító, amikor rájövájövünk: valaminek az ideje elmúlt, jóvátehetetlenül elmúlt, és már csak a vissza nem fordítható tényeket nézhetjük. Valamiben reménykedhetünk, bizonyos helyzetekből nagy-nagy erőfeszítésekkel ki lehet jutni - talán a semlegesség szintjére. Ki lehet elég okos a minden és az egy dialektikájában? Ki tud úgy dúdolni kisfiának, hogy közben elnyomott emberekre gondol? Lehet úgy szeretni életre szóló kötelékkel egy férfit vagy egy nőt, hogy érte félretoljuk éhező, éhenhaló gyerekek, nők, férfiak gondját? Lehet magára hagyni élettársat azért, mert mások is jogot formálnak szeretetem egy darabjára? Csak a cölibátus a megoldás, minden más csak szívfájdalom? Nélkülözhetetlen-e a feszültségek fájdalma az egészséges élethez? Ahol nincs fájdalom, ott ideget öltek, amputáltak valamit, testrész vált élettelenné. Igaz-e a széles mosoly, a Bolond Istókok estéinek idillikus tűzpattogása, vagy inkább Illyésnek van igaza, aki azt állította, hogy aki közösséget vállal, az szenvedést és fájdalmat vállal? Életet élni annyi, mint kikerülhetetlen fájdalmat élni? Tapasztalati teológiára van szükségünk a házasságról meg az apostolságról, de nem a fizetett apostolok tapasztalataiból, nem is a főfoglalkozású pszichológusok élete-