Esti Budapest, 1952. július (1. évfolyam, 75-101. szám)
1952-07-12 / 85. szám
Reméljük, hogy dolgozótársaink örömüket lelik a Munkácsy-albumban Amikor vállalatunk igazgatója közölte, hogy megtisztelő megbízást kaptunk a Munkácsy-album elkészítésére, elmondotta azt is, hogy az albumnak egészen kiváló minőségben kell elkészülnie, nemcsak nyomdatechnikai, hanem művészi szempontból is. Mi a kitüntető feladathoz méltó lelkesedéssel láttunk neki a munkának. A műszaki előkészítés nem volt könnyű feladat. Az első két legfontosabb műveletet, a fényképezést és a nyomóforma kidolgozását házon kívül a helyszínen kellett elvégezni, mert nem tehettük ki esetleges veszélynek a pótolhatatlan értékű képeket. Az első, sokszorosításra elkészítendő képnek a „Tépéscsinálók"-zt jelölték. A színbontó fényképezést Horvai József sztahanovista elvtársunk végezte, akinek vezetése alatt készült a többi 23 festmény fényképezése is. A színes lemezek sárga, vörös, kék, fekete kidolgozását, ugyancsak a helyszínen, én végeztem. A Szépművészeti Múzeum vezetősége és személyzete, élén Oltványi igazgató elvtárssal, minden segítséget megadtak, hogy a munka sikerüljön. Kákai-Szabó főrestaurátor értékes szakszerű tanácsaival nagyban segítette munkánkat. A próbák elkészültek. Közben egy ötletem támadt, hogy a reprodukciókban miként lehetne minél jobban megközelíteni a festményszerűséget. Bejelentettem az újítást, amit a nyomda vezetősége azonnal elfogadott , és később jutalmazott is. Az újítást 48 órán belül végrehajtottuk és az eredmény teljes mértékben igazolta várakozásainkat Még nagyobb lendülettel folytattuk a munkát. Működésünk színterét áthelyeztük a Fővárosi Képtárba és ott elkészítettük húsz képnek a nyomólemezeit. A többi hármat a Szépművészeti Múzeumban. Most már Jámbor József színesmarató sztahanovista elvtárssal együtt készítettük el a nyomóformák lemezeit. A feladat nagysága megsokszorozta erőinket. A sikerült próbák után, most már mindenáron meg akartunk felelni annak a nagymértékű bizalomnak és anyagi áldozatnak, amit kormányzatunk nekünk előlegezett. Minden egyes kép külön, tanulmányt igényel. Külön kellett mindegyiknek a helyes megvilágítást megkeresni. Igen gyakran a természetes megvilágítás elégtelennek bizonyult, úgyhogy még nappali világításnál is fényszórókat kellett alkalmaznunk. Minden lehetőt elkövettünk, hogy sikerüljenek az album képei. De még így is megakadtunk volna, ha nem jön segítségünkre Végvári Lajos elvtárs, a Fővárosi Képtár igazgatója, aki elmagyarázta minden egyes képnél Munkácsy sajátos festékkeverését és ecsettechnikáját és felhívta figyelmünket a Munkácsy-irodalom bennünket is közelről érintő adataira. Ily módon való tanulmányozása alkalmával egész különleges részletgazdagságokra leltünk, a képen, amelyek a kiállítási helyen általában fel sem tűnnek. (Például a „Tépéscsinálók" és a „Búcsúzkodás’‘-sal kapcsolatban.) A különleges ecsetkezelés („Kukoricatörés", vagy az „Ásító inas") újabb és újabb próba elé állított bennünket. De megoldottuk ezeket is, mert fűtött bennünket a gondolat, hogy az albumot időre elkészítsük. Egymást segítő közös munka nélkül ez lehetetlen volna. Nagy örömünkre szolgál, hogy a vállalatunk vezetősége által kitűzött határidőre befejeztük a nagy munkát és reméljük, hogy dolgozótársaink örömüket lelik e Munkácsy-albumban, amelyet mi nagy szeretettel készítettünk. Karnuti József, a Szikra-nyomda sztahanovista színes muratója Egyes képek Tanulmány az „Ásító inas”-hoz A „Siralomháztól“ a „Sztrájkig“ TV agy, ünnepi eseménye volt r’ ma kulturális életünknek a Munkácsy Mihály-emlékkiállítás megnyitása a Műcsarnokban. A legnagyobb magyar realista festő kétszáz remekművében gyönyörködhetnek a dolgozók ezen a kiállításon, amely A Munkácsy halála óta az első emlékkiállítás, ahol méltó keretek között idézzük fel a nagy magyar mester emlékét és büszkén, a legnagyobbaknak kijáró megbecsüléssel állítjuk oda életművét szabaddá lett népünk elé. Azért, hogy gyönyörű festményeiből megtanulhassa még jobban ismerni a dolgozó nép múltját, az elnyomatások idejét, s hogy erőt meríthessen belőlük a ragyogó szocialista jövőt építő hősi küzdelmeinkhez. Bemutatjuk népünk nagy fiának alkotásait azért is, mert azok szuggesztív művészi, valóságtükröző erejükkel az ember s a világ magasrendű megismeréséhez segítenek. Munkácsy Mihály nagy festő volt, hiszen a múlt század második felének európai festészete legjobb alkotásai közé sorolható számos műve, de számunkra az teszi különösen becsessé, hogy remekművein a magyar nép életét ábrázolta festészetünkben eddig még utat nem ért, sokrétűen gazdag, valósághű ábrázolókészséggel, drámai meggyőző erővel és csodálatosan megkapó festőiséggel. Munkácsy Mihály (1814— 1900) szegény kishivatal nok gyermeke volt. Hatéves korában árva lett. A kisgyermek szivébe mélyen belevésődtek a szabadságharc viharos élményei. Balsorsa egy ügyvédnagybátyjához sodorta, aki nem nagyon viselte szívén a kisfiú sorsát. Tízéves korában asztalosinasnak adta s ettől kezdve embertelenül megalázó évek következtek. Ezekben a szörnyű években tanulta meg, hogy az emberek két ellenséges táborra, a kizsákmányolok és kizsákmányoltakér a szakadva élnek. De edző kohó is volt ez a szenvedésteli élet az ifjú Munkácsy számára, azonkívül alkalom arra, hogy megismerje és megszeresse a népet. A tizenötéves asztalossegédet jószerencsére összehozta egy, Szamosi Elek nevű vándorfestővel, aki a kedvteléssel és tehetséggel rajzolgató ifjút pártfogásába vette és tanítani kezdte. Két évig kóborolt Szamosival és közben sokat tanult, művelődött. Megismerte és nagyon megszerette Petőfi verseit is és a nagy népi, forradalmár-költő verseinek hatása nagyban hozzájárult Munkácsy világnézetének kialakításához. Példát mutatott neki a haza és a nép szeretetére és elmélyítette benne ifjúkori élményeit, amelyek később remekművű képekké sűrűsödtek benne. A nép iránti szenvedélyes szeretet irányította alkotó tevékenységét és ezért került ellentétbe később az akadémiák tanáraival. Munkácsy szenvedélyes természete és tehetségének lendülete áttörte a burzsoá akadémiák képalkotó sémáit, mert az akkoriban Európaszerte divatos semmitmondó, édeskés „életképekkel" szemben mélyen jellemzett emberek társadalmi kapcsolatának drámai kifejezésére törekedett. Így született meg a magyar festészet egyik legnagyszerűbb alkotása, a Siralomház (1869), amelynek hősében, a halálra ítélt paraszt dacos, elszánt alakjában az elnyomó „rend" ellen lázadó népet jelképezi, s a körülötte állókban pedig nagy jellemző erővel mutatja meg a különböző társadalmi osztályhoz, réteghez tartozó emberek viszonyát az eseményhez. A jellemeknek és a típusoknak a gazdag sokféleségével éri el Munkácsy képein a jellemzés sokoldalúságát, ebből következik képeinek egyértelműen elhitető meggyőző ereje, realista hitelessége Mindezt az alakok elrendezésének természetességével és a drámai ellentétekre felépített színezéssel éri el. A Siralomház egyszerre világhírű festővé tette Munkácsyt, aki ezután az európai festés.-t akkori képmájában, Párizsban telepedett le. Itt festette a szabadságharc emlékét idéző Tépéscsinálószal, amelyen egy sebesült honvéd elbeszélését feszült figyelemmel hallgatják a tépéscsináló asszonyok. Majd az Éjjeli csavargók következett, ahol félreérthetetlenül állást foglal a társadalom elesettjei mellett. Párizsban is állandóan kapcsolatot keresett az elnyomott és kizsákmányolt emberekkel, részvéttel figyelte életüket. Ilyen élmények alapján festette a Zálogház című képét is, amely éles bírálat az emberiséget elnyomorító, rothadó kapitalizmusról. Munkácsyt elsősorban az ember érdekelte és csak mellékesen festett tájképeket. Ha ezeknek száma kevés is, Munkácsy az európai tájfestészet legnagyobb realista mesterei közé tartozik., Néhány alkonyi tájában és erdőrészletében, azonkívül csendéletében a természet szépségét lenyűgöző nagyvonalúsággal és mélyen átélt lírai hangulattal jeleníti meg. A népből, asztalosinasként elindult Munkácsy úgynevezett „fényes pályát” futott be és a kapitalista műkereskedelem haszonéhségének hálójába került. Ezért egy időre eltántorodott az eredeti céljaitól, de végülis újra visszatalált a néphez 19. századi festészetünk legforradalmibb képével, a Sztrájkkal. Tehát első nagy, forradalmi erejű népi életképétől, a Siralomháztól a Sztrájkig nem lehetett egyenes az út. Hogy az elnyomott, kizsákmányolt dolgozó emberek iránti elkötelezettségét tartotta azonban legfomisabbnak, azt éppen a Sztrájkkal kapcsolatos, a burzsoáziától ért támadásokra adott válaszában bizonyította be: „Ez a kép számomra személyes elégtétel. — mondotta — mert ebben látom művészi törekvéseimet a lehető legjobban kiteljesedve és megvalósítva. ■ Valóban, Munkácsy ösztönös, kritikai realizmusa ebben a képében, — élete egyik utolsó alkotásában — tetőződik be, mert míg fiatalkori nép-életképeiben még csak az elnyomottak — főkép a parasztság — szenvedésteljes életét látta és mutatta meg félreérthetetlenül leleplező remekművekben, addig a Sztrájkkal már az osztályharcban önmagát felszabadítani készülő munkásosztály hősi küzdelméről számol be. • ]Nem véletlen, hogy az el•* ’ múlt ötven évben az egyre jobban rothadó imperialista kultúra esztétái és mindenféle ügynökei nagy igyekezettel azon voltak, hogy ennek a kiváló művésznek az egész emberiség számára értékes alkotásait kicsinyítsék, jelentőségüket kétségbevonják. Az sem véletlen, hogy Munkácsy igazi nagyságára szovjet barátaink irányították rá figyelmünket, amikor harcot indítottunk a burzsoá kozmopolitizmus és formalizmus ellen. Szovjet elvtársainktól tanultuk meg igazán becsülni Munkácsy Mihályt, mint nemzeti festészetünk legnagyobb mesterét. Munkácsy Mihály neve és életműve zászló a kezünkben, amelyre büszkén tekintünk a szocialista realista festészetért folytatott küzdelmeink közben. Művészete most már népünk millióinak drága kincse. Székely Zoltán r. - Munkácsy önarcképe. SZTRÁJK A „Honfoglalás“ története Munkácsy Mihály ménye, a „Honfoglalás”, Magyarországon most először — a július 12-én megnyíló Munkácsy-emlékkiállításon — kerül a művet megillető méltó helyen bemutatásra. A hatalmas méretű kompozíció története, a kép tematikai felfogása megmagyarázza, miért csak ötvenkilenc esztendő elmúltával került a magyar nép elé. 1882-ben egy Munkácsy tiszteletére rendezett banketten vetette fel Jókai Mór az ötletet: festessen a világszerte ünnepelt mesterrel a magyar állam az országház nagy tanácskozó termében elhelyezésre kerülő monumentális képet. A gondolat, — amint ahogy az a kor bürokratikus államgépezetére■ jellemző volt —, ügyirat formájában kerek nyolc esztendeig járta útját a Magyar Tudományos Akadémiától más kulturális intézményekig, levéltártól levéltárig, íróasztaltól íróasztalig. Végre 1890. telén Munkácsy megbízást kapott a „Honfoglalás” egy jelenetének megfestésére, igen szabálytalan, szinte lehetetlen méretek betartására kötelezve. Munkácsy Mihály műtermében megcsináltatta a kép ötletes állványzatának szerkezetét, mely a pincébe süllyeszthető volt, elkerülve így azt, hogy a hatalmas képsíkon létrán kelljen dolgoznia Számos vázlattal kísérletezett, míg a témák megfelelő jelenetet, a kompozíció szakmai felépítését, a formát megtalálta. Bejárta az egész országot vázlatkönyvével, hogy tanulmányozza a magyar és a különböző nemzetiségek jellegzetes vonásait, típusokat keresett, régészeti kutatásokat végzett, az ősmagyarok életének, öltözködésének, szokásainak megismerésére.Esztendők munkáját jelzza festménynek s mikor a mű elkészült és a hivatalos személyeknek bemutatta, elterjedt a hír, hogy a képet nem a parlamentben fogják elhelyezni, mert a kompozíció nem elégítette ki a megrendelők igényét Munkácsynak a nemzetiségi problémában elfoglalt demokratikus álláspontját tükrözi a festmény szelleme: az Árpád és vezéreivel szemben álló szlávok nem leigázottakként, mint ahogy a megbízás követelte, hanem egyenrangú, szinte tárgyaló félként szerepelnek a képen. Ez a szemlélet a milleniumi esztendőben, amikor a Habsburghoz és az uralkodó osztályok által szított nemzetiségellenes hangulat a tetőpontján állott, igen haladó volt. Tény, hogy Munkácsy festménye nem került a parlament tanácskozó termébe. A képet a Műcsarnokban rendezett milleneumi kiállításon akarták bemutatni, de ebbe a mester nem egyezett bele, mert a helyiség világítását nem tartotta megfelelőnek. Remélte, hogy a Szépművészeti Múzeumban találnak a festménynek megfelelő helyet, de ott sem akadt. Az emeleti folyosó falára akasztották, ahol viszont nem lehetett látni. Később elvitték az országházba és Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatójának tiltakozása ellenére az elnöki szobába akasztották. Ott csak oly közelről volt látható a kép, hogy hatását vesztette. Az ostrom alatt a német fasiszták pusztító dühükben géppisztolyig és összelőtték a nagyértékű festményt. A felszabadulás után igen szépen restaurálták és most,az alkotó halála után ötvenkét évvel, Magyarországon fellelhető műveinek együttesében, a megvilágítási problémákat kiküszöbölve, az újjáépített Műcsarnok egyik legszebb termében, a hozzá készített vázlatokkkal együtt kerül először a magyar dolgozó nép elé: azok elé, akik haladó pikturális hagyományaink legjelesebb képviselőjének alkotását méltóképpen értékelni tudják. Noszlopi György RENDEZIK A KIÁLLÍTÁST Megnyitották a Munkácsy-kiállítást Szombaton délben a Műcsarnokban ünnepélyes keretek között nyitották meg a Munkácsykiállítást. Az ünnepségen megjelentek: Rónai Sándor elvtárs, az Elnöki Tanács elnöke, Révai József elvtárs, népművelési miniszter, Harustyák József elvtárs, a SZOT elnöke, az MDP Politikai Bizottságának tagjai, Szabó Piroska elvtársnő, az Elnöki Tanács titkára, továbbá a magyar irodalmi, művészeti és tudományos élet számos kiváló képviselője, valamint több baráti állam budapesti diplomáciai képviselője. Az ünnepélyes megnyitón részt vett Nazim Hikmet, a török nép Nemzetközi Béke-díjjal kitüntetett nagy költője és ott voltak a kiállításra érkezett külföldi vendégek. Az ünnepi megnyitó beszédet Bernáth Aurél Kossuth-díjas festőművész, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének elnöke mondotta A kiállítás mindennap nyitva — vasárnap is — reggel 9 órától este 8 óráig.