Esti Budapest, 1955. április (4. évfolyam, 77-101. szám)
1955-04-09 / 83. szám
Gereblyés László 1927-ben, ha jól emlékszem, a Japán-kávéházban ismerkedtünk meg. Ettől kezdve egy egész évtizeden át, hol sűrűbben, hol meg ritkábban találkoztunk egymással, s e találkozásaink közül most, ötvenedik születésnapja idején a három legjellemzőbbről, — a három legközérdekűbbről emlékezem meg. A budai hegyekben 1930. nyara. A Forrás című baloldali irodalmi folyóirat negyedik száma jelenik meg a szerkesztésemben, ezidőtájt. A lap körül ekkoriban, míg hamarosan ez is nem jut a 100 %* sorsára, — ugyanis betiltják! — Nagy Lajos, Illyés Gyula, Pákozdy Ferenc, Haraszti Sándor, Ember Ervin, Kodolányi János, Dési-Huber István, stb. tömörülnek. Csatlakozik hozzánk rövidesen József Attila is, aki eleinte látni akarta, mivé fejlődik a folyóirat. Nem értük be a lap írásával. „Forrás-kört“ is szerveztünk, sőt tömegkirándulásokat is, a budai hegyekbe. Ezeken főleg a diákság meg az ifjúmunkásság velünk rokonszenvező csoportjai vettek részt. A negyedik szám megjelenését követő vasárnapi túránkra Attila is velünk jött. Többet tett ennél. Amikor — már nem is tudom, ezúttal a Gémeskútnál voltunk-e, vagy a Csillebércen, — a párok és csoportok meglelték helyüket a bokrok árnyékában, Illyéssel, Pákozdyval együtt, Attila is felkerekedett és a Forrást ekként kínálta megvételre: „Itt a Forrás, friss a Forrás! Szomjatoltó a Forrás!“ Aztán bokorról, bokorra, le-leguggolva, vagy ha kellett, leheveredve, az utolsó szálig eladta a magára vállalt, harminc példányt. Együtt a Tattersallban Néhány héttel a „feledhetetlen“ 1930. szeptember elseje után Peyerék nagygyűlést hívtak egybe a Tattersallba. Mivel szeptember elseje bizonyság volt az egész ország színe előtt, a tömegek forradalmasodására, s az illegális kommunista párt tüntetésbeli vezető szerepére. Peyerék célja nyilvánvalóan csak a munkásság leszerelése és lecsillapítása lehetett; ezzel szemben viszont az illegális párt november elsejére országos „éhségfelvonulást“ hirdetett — Budapestre. Ezt a jelszót igyekeztünk is népszerűsíteni, így történt aztán, hogy Peyer szónoklatának már legelső mondatai belevesztek a terem mind a négy oldaláról kórusban s ütemesen felhangzó jelszavakba: „Éljen november elseje! Le az árulókkal! Éljen a világforradalom!“ Peyer csak állt, csak állt, dermedten és fakó arccal, odafönt a szónoki emelvényen. Attila meg én, ott szorongtunk egymás mellett a sötétlő, komor tömegben, ugyanegy láztól emésztve, ugyanegy akarattól megszállottan ... Most is látom magam előtt vékony alakját, sovány, halvány arcát, föllobbanó tekintetét, most is hallom, amint csontos kezeiből tölcsért formálva odakiáltja Peyernek: „Éljen november elseje!“ De ebben a pillanatban, nem is nagyon messze tőlünk, egy felénk induló, bőrsapkás rendezőgárdistát vettem észre, éppen jókor láttam meg, mert csak annyi időm maradt, hogy megrántsam Attila kopott felöltőjét, s intsek neki: gyerünk arrább, baj van! A kijáratnál a rendőrség politikai osztálya teljes létszámban várt a rendezőgárdisták szolgálataira. Utoljára... 1937. júniusában láttam utoljára, milyen különös is, hogy éppen a mai József Attila utcában, feleségemmel a gróf Tisza István utcában igyekeztünk a Lánchíd irányába, amikor, ha jól emlékszem, a Teleki Pál utca sarkán, Attila tűnt elibénk, rossz bőrben, borús hangulatban, sietősen. — Hogy vagy, Attila? — kérdezem, s erre ő kitérően csak a szokásos „köszönöm“-mel felel. Aztán nyomban maga kérdez: — Hát te? Min dolgozol? Olvasom tanulmányaidat a Válaszban az ipari munkásság életviszonyairól... Hasznosak... Könyvet csinálsz belőlük? — De aztán, feleletet sem várva, hirtelen kezet nyújt, s látom, könny borítja el a szemét. — Szervusztok! — kiáltja meg, s azzal gyors léptekkel befordul egy közeli kapualjba. Meghökkenve nézek a feleségemre: mi történhetett? Csak nem bántottam meg akaratlanul? Ugyan, dehogy, ez lehetetlen — gondolja feleségem is — dehát akkor?__Ennyire rossz állapotban volna? És aggodalmunkban utána eredünk. Ott zokog a kapu mélyén, akár egy kisgyerek, semmi semmi —, mondja, és igyekszik eltakarni földúlt, meggyötört arcát a kezével. — Ne haragudjatok rám, de szégyelltem gyöngeségemet... sírhatnékom támadt ... Szörnyű állapotban vagyok. Lesújtva, szótlanul léptünk ki a sötét kapualjból a nyári ragyogásba. ★ Meg kell emlékeznem még egy másik találkozásunkról is. Igaz, ez immár a szoborba öntött Attilával, Beck András műtermében történt. Ekkor vetettem papírra ezeket a sorokat: Szoborrá nőttél. Okos mozdulattal Attila, inted szabad népedet, mint agitátor!... S bölcs és szép szavaddal szétosztod egyre verses életed. * A KMP folyóirata. Három találkozás József Attilával XTzen a napon az eső rövid megszakításokkal, szünet nélkül Tamás Aladár: EMLÉKEZÉS A FORRADALOM előtt. Vannak, akiket az eső mélabúsakká és érzelmesekké tesz és ennek úgy adják tanújelét, hogy természetükkel ellentétes, össze nem egyeztethető magatartást tanúsítanak, megmagyarázhatatlan cselekedeteket követnek el. Úgy vélik, ily módon kipusztíthatják magukból az érzelmek okozta fájdalmakat. Valószínűleg így tívik lehettünk mi is, avval a különbséggel, hogy a szívünkbe szökött őszi hangulat hiába birkózott forradalmi optimizmusunkkal. De hát ki tartotta ezt számon, ki emlékezhetik minderre, annyi év után; kit érdekelnek az évszakok okozta fájdalmak, ki is törődik valamikori fiatalemberek értelmetlen és múlandó szomorúságával? Ott álltunk egy elhagyatott, esőcsapdosta utcasarkon a költővel és szidtunk mindent és mindenkit. Fáztunk és dühösek voltunk. Elhatároztuk, hogy nem megyünk haza ez éjszaka, a mai világban úgy sincs értelme az alvásnak. — Pedig már itt a tavasz, — mondta lemondóan a költő. — Igaz, hogy esik és nem havazik — válaszoltam —, de ne felejtsd el: szökőévben vagyunk és így ma csak 1932 február 29-e van és még nem március. Tehát: tél. — Konzervatív lettél már te is, — jegyezte meg elkeseredetten a költő. — A naptárt is a kapitalisták találták ki. Menjünk egy kávéházba. Lassan, gondolkodás nélkül indultunk útnak a „Japán“ kávéház irányába. Az idő már éjfélre járt. A kávéház zajos volt, de a mellékbejáraton léptünk be és nem vett bennünket észre senki. Hátul, közel a kasszához ültünk le egy fülkében. A költő megkönnyebbülten sóhajtott fel. — Ezt a rettentő butaságot már igazán nem lehet kibírni, — mondta egy perc múlva. — Hadd, — válaszoltam és igyekeztem eltéríteni kedvenc témájától. — Az embereknek nem az eszejárását kell megváltoztatni. Nem is lehet. Hisz tudod ... De ezúttal nem filozófiáról volt szó, saját ügyeiről beszélt. — Vagy két héttel ezelőtt ott vagyok a bárónál. Tudod, minden héten egyszer ott ebédelek nála. Hát ebéd után félrevon és azt mondja: „Kedves barátom, azt hiszem tisztában vagy vele, mennyire becsülöm és értékelem munkásságodat, de az eddig neked folyósított havi 100 pengőt be kell szüntetnem“. Itt megállt, rámnézett, várta, mit fogok szólni. Én nem szóltam egy szót sem. Erre kis szünet után tovább folytatta: „Tudod, elvtársaid dumpingje olyan gazdasági helyzetet teremtett nálunk, hogy nem engedhetem meg magamnak ezt többé“. Megint elhallgatott és megint várt. De én úgy hallgattam, mint a csuka. Ha valaki olyan fafejű, hogy velem szemben a nemlétező orosz dumpingre mer hivatkozni, úgy annak én nem válaszolok. Utána átnyújtott hatszáz pengőt azzal, hogy igyekezzek vele valami egzisztenciát teremteni magamnak. „Végkielégítés“ — vezettem oda és eljöttem. — Mi mást várhattál volna? — csillapítottam. — Az is csoda volt, hogy eddig... Azt vártam, hogy okosabb és őszintébb legyen — csattant fel a költő. — Nem szégyell az oroszokra hivatkozni, ahelyett, hogy nyiltan megmondta volna, hogy a legutolsó verseskötetem ellen van kifogása. Politikai kifogása. Kiitta a fekete mellé adott likőrjét és a köztünk lévő hallgatólagos megállapodás alapján, az enyémet is megitta. A mellettünk levő fülkében két estélyiruhás nő ült és egy kövér, kopaszodó férfival beszélgettek. — Az a bestia, az a bestia, — kiáltott fel egyik nő olyan hangosan, hogy a szomszédból mindenki odafigyelt. — Mindenki látta tegnap este, hogy kikezdett a férjemmel. És ma mégis volt bátorsága felhívni telefonon. A költő lassan benyúlt a zsebébe és egy marék pénzt vett ki belőle. — Háromszázhuszonnyolc pengő, — mondta, — ennyi van még a hatszázból, így készül az egzisztenciám. Fogalmam sincs róla, hova tettem két hét alatt a többit. Egy őszhajú, testes férfi jött az asztalunkhoz. Nem ült le, a fakorláthoz támaszkodott, és úgy beszélt a költőhöz. A hangja szomorú volt, nem keltett fel bizalmat. — Mi lesz a versekkel? — kérdezte. — Olvastam a legújabb kötetedet, de nekem versek kellenek, amelyek mellé zenét lehet teremteni. Majd legyintett a kezével és elment anélkül, hogy válaszra várt volna. A költő kétségbeesetten nézett rám. — Rettentő ez a világ —mondta. — És én valamikor azt hittem, az őrültek kellemes, szimpatikus emberek, de ma, amikor látom, mindenki őrült, más véleményen vagyok. — Nem őrültség ez, barátom — mondtam — csak más rendszer szerint élnek. — Mondd csak, — kérdezte a költő váratlanul, — hány éves is vagy te? — Harminckettő — feleltem meglehetősen meglepődve a szokatlan képzelettársításon. — Miért? — Istenem, — sóhajtotta — harminckettő, milyen rettentően öreg is vagy. Sose hittem volna rólad. Én öt év múlva leszek ennyi. De hát hol van az még. Harminckettő. Talán nem is volna szabad ennyire senkinek megöregedni. — Bolondokat beszélsz, — mondtam mérgesen. Ady negyvenkét éves korában halt meg és ő volt a legfiatalabb költőnk. — Igaz, igaz, — válaszolta elmélázva. — De hát végeredményben mit ért el vele? Hol leszek én harminckétéves koromban. — Itt, vagy valamelyik másik kávéházban, — válaszoltam nevetve. 1 e gy darabig nem szólt semmit. 1 . Lekönyökölt a márványasztalra és úgy nézett a semmibe. Homlokát erősen összeráncolta, szeme fénylett. — Ezt a nyugodt józanságot szeretem benned, — mondta végül. — Azelőtt gyakran gondolkoztam rajta, miért is szeretlek tulajdonképpen. Most már tudom. Úgy érzem, te talán nem árulnál el. Pedig milyen dühös voltam rád valamikor. Meg tudtalak volna ölni. Emlékezni fogsz még rá, van már vagy négy esztendeje is, amikor egy egész hajnalon át sétáltunk. Az Abbáziától elkísértelek a lakásodig, és onnan te vissza. Akkoriban anarchista voltam és meg akartam neked magyarázni, hogy miért. És minél többet beszéltünk, annál kevésbé tudtam. Te nem akartál megérteni és én úgy éreztem, lenézőleg beszélsz velem. Ha a dunaparton lettünk volna, bedobtalak volna a vízbe. — No, de utána megbántad volna? — kérdeztem tréfásan, kissé erőltetve is a jókedvet, mert valami mély szomorúságot éreztem hangjából kicsendülni. — Azóta rájöttem, hogy nem lenézés volt ez nálad, csak biztonság. Rám is sokan mondják, hogy fensőbbséges vagyok. Ilyenkor gyakran jut eszembe a mi különös régi hajnali sétánk. Talán azért is szeretek veled így üldögélni. Csak én nem vagyok olyan türelmes, mint te voltál. Az emberi aljasság és butaság — ami végeredményben egy — egyre jobban fáj, kínoz és türelmetlenné tesz. A kávéház lassan csendesebb lett. Néhány lámpát itt-ott eloltottak. Gyors léptekkel sietett végig a kávéházon közös ismerősünk, a nyurga költő, vagy ahogy sokan hívták a „vadzseni“. — Na, összeesküdtök? — kérdezte kissé gúnyosan, — vagy csak hajnalhasadásra vártok? — És megállt mellettünk. — Hogy beszélhet így maga, mint KÖLTŐJÉRE költő, — kérdeztem dühösen és naivan. — Nem akartam megbántani — válaszolta — csak őt — és a költőre mutatott — fölrázni, magához téríteni. — A költő haragosan robbant ki. — Meg vagy te őrülve. Pedig ha már verseket írsz legalább messzebb láthatnál az orrodnál. A nyurga fiú ismét gúnyosabb lett. — Látok is. És téged is látlak. Bebeszélsz magadnak valamit, amit te sem hihetsz, és most mégis mindenkit meg akarsz téríteni. — És te tulajdonképpen mit akarsz? — kérdezte a költő. — Mondd meg egyszerre, ne kertelj. — Semmit — vont vállat a vadzseni. — Csak meg akarlak menteni amíg nem késő. Ki akarlak rántani a kollektivizmusból, amelyben különben te sem hiszel. — Szóval, azt hiszed színlelek? — kérdezte a költő. — Hát az még sohasem jutott eszedbe, hogy az egyének gondolatai mennyire függenek környezetüktől, az emberektől, koruktól, a társadalomtól, stb. Mindezek nélkül sohasem teremne meg az egyénekben semmi, de semmi. — Ismerem ezt. De mégis egyénekre és egyéniségre van szükség és semmi másra. Enélkül a társadalom nem ér egy fabatkát sem. — Megint kevered a fogalmakat, — mondta a költő. — Tudod mit, vegyünk elő egy ceruzát, és írjunk le mindent, amit mondunk. De aztán ragaszkodjunk hozzá. De a másik válasz helyett elindult. — Szervusztok, — szólt vissza. — Tudtam, hogy nincs értelme az egésznek. A ceruzát majd máskorra hagyjuk. Nemsokára indul a vonatom, vidéken lakom. És kisietett a kávéházból. — Hát mit szólsz ehhez az állathoz — kérdezte magából kikelve a költő. — Nem jut odáig, hogy megértsen egy eszmét és így azt hiszi, igaza van. — Hagyd, nem érdemes, — csillapítottam. Jó darabig szótlanul ültünk egymással szemben. — Tudod nem is ez a baj, — kezdte újra a költő. — Erre csakugyan nem érdemes szót vesztegetni. Ebben igazad van. De az a baj, hogy minden, az egész élet, ilyen körülöttünk. Buta, tudatlan és fensőbbséges. És amíg mi megdönthetetlen igazságokban hiszünk, ezek mind jönnek, mennek, élnek és lenéznek bennünket. És végül azzal a tudattal halnak meg, hogy igazuk volt. Rettenetes. — No meghalnak ezek még másképpen is, — vigasztaltam. — De mikor, mikor? Nem akarok akkorára száz esztendős lenni. A kávéházban rajtunk kívül már csak egy nagy társaság maradt. A kávéház bejárata felé ültek: férfiak, nők, hangosak és jókedvűek voltak. Hátul már takarítani, rendezni kezdtek. — Készülnek a reggelre, — szólalt meg a költő. — Nemsokára mehetünk, — mondtam. — Igen, igen, — válaszolta hevesen a költő. — Nekünk is készülődni kell. Mindenre. Nem engedhetjük, hogy azért, mert valaki tudatlan és konok, lenézhessen bennünket. Olyan példát kell mutatnunk, hogy meghökkentse őket. Akkor nem baj, ha nem is értik meg. Majd félni fognak, és a félelem sokat használ ott, ahová az értelem nem tud eljutni. Szedelkezni kezdtünk. Reggel hat óra volt. Kint azonban még egészen sötét volt. — Ó, azért még sokat tehetünk, — folytatta a költő. És egyszerre eleven, bizakodó lett. — Most nem is olvasom fel neked a legújabb versemet. Elmúlt az éjszaka és a viták elvitték a hozzávaló hangulatot. Egy cipéssztrájkról szól. Biztosan tetszene neked. Talán egy gyufaszál az emberi agyak sötétségében. Csak az a baj, — tette hozzá sóhajtva —, hogy ezt se jelentethetem meg itt és a saját nevem alatt. Úgy, mint a múltkorit, melyet a börtönbezártakról, és a börtönbezártaknak írtam. lassan mentünk ki a kávéházból. A forgóajtóban hirtelen megállított és fájdalmas arckifejezéssel mondta. — És tudod, még a barátaink között is akadt, aki kicsúfolt, mert azt mondtam ebben a versben, hogy küldjenek a börtönben lévőknek könyvet, „bármily ostobát“. Az utcán minden nedves volt. Hideg szél fújt. Oszladozó árnyékok feküdtek a házakon. Karonfogva mentünk, a sarkon megálltunk. — Mi van ma? Kedd? — kérdezte a költő. — Reggelfelé sose tudom, hogy tulajdonképpen milyen nap is van. Pénteken újra látjuk egymást, és amit ma kissé szomorúan beszéltünk meg, vígabban fogjuk folytatni. Kezet fogtunk. A költő elindult a Liget felé, én egy darabig néztem utána, aztán befordultam a mellékutcába és a Király utcának vettem utamat. ★ Akkor láttam utoljára a költőt, ** József Attilát. Soha nem találkoztunk többé. A magyar élet akkori tragédiája nekem néhány óra múlva újból a börtönt hozta ezúttal hoszszú időre. Neki néhány év múlva a korai halált. Éppen harminckét esztendős volt. Keszthelyi Zoltán: ,,Az igazat írd.. József Attila emléke Ügy kellett néki valóság varázsa, Mint gyermeknek a tej és a kenyér; S az igaz szó vezette új csapásra, Amely a sejtett jövendőbe tér. Ügy énekelt szép szóval, tiszta szívvel. Mint mesebéli énekes legény, Amerre járt, hallotta, hogy süvít fel A félelembe dermedő remény, — Mert félelem virága nyílt a tájon, Hol költő-ajkán dallá vált az álom: A szorgalomból sarjadó jövő. Okos szeméből, terhes éjszakákon, Bátor mosolyt villangatott az álom, Mely reménységet s létet egybe sző. Ismeretlen fénykép József Attiláról A fenti fénykép 1933 nyarán készült Balatonlellén, ahol a költő két hetet töltött a MABI üdülőjében. (Az álló sorban középen).