Esti Budapest, 1955. április (4. évfolyam, 77-101. szám)

1955-04-09 / 83. szám

Gereblyés László 1927-ben, ha jól emlékszem, a Ja­­pán-kávéházban ismerkedtünk meg. Ettől kezdve egy egész évtizeden át, hol sűrűbben, hol meg ritkábban ta­lálkoztunk egymással, s e találkozá­saink közül most, ötvenedik születés­napja idején a három legjellem­zőbbről, — a három legközérdekűbb­­ről emlékezem meg. A budai hegyekben 1930. nyara. A Forrás című balol­dali irodalmi folyóirat negyedik szá­ma jelenik meg a szerkesztésemben, ezidőtájt. A lap körül ekkoriban, míg hamarosan ez is nem jut a 100 %* sorsára, — ugyanis betiltják! — Nagy Lajos, Illyés Gyula, Pákoz­­dy Ferenc, Haraszti Sándor, Ember Ervin, Kodolányi János, Dési-Huber István, stb. tömörülnek. Csatlakozik hozzánk rövidesen József Attila is, aki eleinte látni akarta, mivé fejlő­dik a folyóirat. Nem értük be a lap írásával. „For­rás-kört“ is szerveztünk, sőt tömeg­­kirándulásokat is, a budai hegyekbe. Ezeken főleg a diákság meg az ifjú­munkásság velünk rokonszenvező csoportjai vettek részt. A negyedik szám megjelenését követő vasárnapi túránkra Attila is velünk jött. Töb­bet tett ennél. Amikor — már nem is tudom, ezúttal a Gémeskútnál vol­tunk-e, vagy a Csillebércen, — a párok és csoportok meglelték helyü­ket a bokrok árnyékában, Illyéssel, Pákozdyval együtt, Attila is felke­rekedett és a Forrást ekként kínálta megvételre: „Itt a Forrás, friss a Forrás! Szomjatoltó a Forrás!“ Az­tán bokorról, bokorra, le-leguggolva, vagy ha kellett, leheveredve, az utol­só szálig eladta a magára vállalt, harminc példányt. Együtt a Tattersallban Néhány héttel a „feledhetetlen“ 1930. szeptember elseje után Peyerék nagygyűlést hívtak egybe a Tatter­sallba. Mivel szeptember elseje bi­zonyság volt az egész ország színe előtt, a tömegek forradalmasodására, s az illegális kommunista párt tün­tetésbeli vezető szerepére. Peyerék célja nyilvánvalóan csak a munkás­ság leszerelése és lecsillapítása lehe­tett; ezzel szemben viszont az ille­gális párt november elsejére orszá­gos „éhségfelvonulást“ hirdetett — Budapestre. Ezt a jelszót igyekeztünk is népszerűsíteni, így történt aztán, hogy Peyer szó­noklatának már legelső mondatai be­levesztek a terem mind a négy olda­láról kórusban s ütemesen felhangzó jelszavakba: „Éljen november else­je! Le az árulókkal! Éljen a világ­forradalom!“ Peyer csak állt, csak állt, dermed­­ten és fakó arccal, odafönt a szónoki emelvényen. Attila meg én, ott szorongtunk egymás mellett a sötétlő, komor tö­megben, ugyanegy láztól emésztve, ugyanegy akarattól megszállottan ... Most is látom magam előtt vékony alakját, sovány, halvány arcát, föl­lobbanó tekintetét, most is hallom, amint csontos kezeiből tölcsért for­málva odakiáltja Peyernek: „Éljen november elseje!“ De ebben a pillanatban, nem is na­gyon messze tőlünk, egy felénk in­duló, bőrsapkás rendezőgárdistát vet­tem észre, éppen jókor láttam meg, mert csak annyi időm maradt, hogy megrántsam Attila kopott felöltőjét, s intsek neki: gyerünk arrább, baj van! A kijáratnál a rendőrség politikai osztálya teljes létszámban várt a ren­dezőgárdisták szolgálataira. Utoljára... 1937. júniusában láttam utoljára, milyen különös is, hogy éppen a mai József Attila utcában, feleségem­mel a gróf Tisza István utcában igye­keztünk a Lánchíd irányába, amikor, ha jól emlékszem, a Teleki Pál utca sarkán, Attila tűnt elibénk, rossz bőrben, borús hangulatban, sietősen. — Hogy vagy, Attila? — kérde­zem, s erre ő kitérően csak a szoká­sos „köszönöm“-mel felel. Aztán nyomban maga kérdez: — Hát te? Min dolgozol? Olvasom tanulmányaidat a Válasz­ban az ipa­ri munkásság életviszonyairól... Hasznosak... Könyvet csinálsz belő­lük? — De aztán, feleletet sem várva, hirtelen kezet nyújt, s látom, könny borítja el a szemét. — Szervusztok! — kiáltja meg, s azzal gyors léptek­kel befordul egy közeli kapualjba. Meghökkenve nézek a feleségemre: mi történhetett? Csak nem bántottam meg akaratlanul? Ugyan, dehogy, ez lehetetlen — gondolja feleségem is — dehát akkor?__Ennyire rossz ál­lapotban volna? És aggodalmunkban utána eredünk. Ott zokog a kapu mélyén, akár egy kisgyerek, semmi semmi —, mondja, és igyekszik eltakarni föl­dúlt, meggyötört arcát a kezével. — Ne haragudjatok rám, de szégyelltem gyöngeségemet... sírhatnékom tá­madt ... Szörnyű állapotban vagyok. Lesújtva, szótlanul léptünk ki a sötét kapualjból a nyári ragyogásba. ★ Meg kell emlékeznem még egy másik találkozásunkról is. Igaz, ez immár a szoborba öntött Attilával, Beck András műtermében történt. Ekkor vetettem papírra ezeket a so­rokat: Szoborrá nőttél. Okos mozdulattal Attila, inted szabad népedet, mint agitátor!... S bölcs és szép szavaddal szétosztod egyre verses életed. * A KMP folyóirata. Három találkozás József Attilával XT­zen a napon az eső rövid meg­szakításokkal, szünet nélkül Tamás Aladár: EMLÉKEZÉS A FORRADALOM előtt. Vannak, akiket az eső mélabúsak­ká és érzelmesekké tesz és ennek úgy adják tanújelét, hogy természe­tükkel ellentétes, össze nem egyez­tethető magatartást tanúsítanak, megmagyarázhatatlan cselekedeteket követnek el. Úgy vélik, ily módon ki­pusztíthatják magukból az érzelmek okozta fájdalmakat. Valószínűleg így tívik­­­ lehettünk­ mi is, avval a különbség­gel, hogy a szívünkbe szökött őszi hangulat hiába birkózott forradalmi optimizmusunkkal. De hát ki tartot­ta ezt számon, ki emlékezhetik mind­erre, annyi év után; kit érdekelnek az évszakok okozta fájdalmak, ki is törődik valamikori fiatalemberek ér­telmetlen és múlandó szomorúságá­val? Ott álltunk egy elhagyatott, eső­­csapdosta utcasarkon a költővel és szidtunk mindent és mindenkit. Fáz­tunk és dühösek voltunk. Elhatároz­tuk, hogy nem megyünk haza ez éj­szaka, a mai világban úgy sincs ér­telme az alvásnak. — Pedig már itt a tavasz, — mond­ta lemondóan a költő. — Igaz, hogy esik és nem havazik — válaszoltam —, de ne felejtsd el: szökőévben vagyunk és így ma csak 1932 február 29-e van és még nem március. Tehát: tél. — Konzervatív lettél már te is, — jegyezte meg elkeseredetten a költő. — A naptárt is a kapitalisták talál­ták ki. Menjünk egy kávéházba. L­assan, gondolkodás nélkül in­­dultunk útnak a „Japán“ ká­véház irányába. Az idő már éjfélre járt. A kávéház zajos volt, de a mellékbejáraton léptünk be és nem vett bennünket észre senki. Hátul, közel a kasszához ültünk le egy fül­kében. A költő megkönnyebbülten sóhajtott fel. — Ezt a rettentő butaságot már igazán nem lehet kibírni, — mondta egy perc múlva. — Hadd, — válaszoltam és igye­keztem eltéríteni kedvenc témájától. — Az embereknek nem az eszejárá­­sát kell megváltoztatni. Nem is lehet. Hisz tudod ... De ezúttal nem filozófiáról volt szó, saját ügyeiről beszélt. — Vagy két héttel ezelőtt ott va­gyok a bárónál. Tudod, minden hé­ten egyszer ott ebédelek nála. Hát ebéd után félrevon és azt mondja: „Kedves barátom, azt hiszem tisztá­ban vagy vele, mennyire becsülöm és értékelem munkásságodat, de az eddig neked folyósított havi 100 pen­gőt be kell szüntetnem“. Itt megállt, rámnézett, várta, mit fogok szólni. Én nem szóltam egy szót sem. Erre kis szünet után tovább folytatta: „Tudod, elvtársaid dumpingje olyan gazdasági helyzetet teremtett nálunk, hogy nem engedhetem meg magam­nak ezt többé“. Megint elhallgatott és megint várt. De én úgy hallgattam, mint a csuka. Ha valaki olyan fafejű, hogy velem szemben a nemlétező orosz dumpingre mer hivatkozni, úgy annak én nem válaszolok. Utá­na átnyújtott hatszáz pengőt azzal, hogy igyekezzek vele valami egzisz­tenciát teremteni magamnak. „Vég­­kielégítés“ — vezettem oda és eljöt­tem. — Mi mást várhattál volna? — csillapítottam. — Az is csoda volt, hogy eddig... Azt vártam, hogy okosabb és őszintébb legyen — csattant fel a költő. — Nem szégyell az oroszokra hivatkozni, ahelyett, hogy nyiltan megmondta volna, hogy a legutolsó verseskötetem ellen van kifogása. Politikai kifogása. Kiitta a fekete mellé adott likőrjét és a köztünk lévő hallgatólagos meg­állapodás alapján, az enyémet is megitta. A mellettünk levő fülkében két estélyiruhás nő ült és egy kö­vér, kopaszodó férfival beszélgettek. — Az a bestia, az a bestia, — ki­áltott fel egyik nő olyan hangosan, hogy a szomszédból mindenki oda­figyelt. — Mindenki látta tegnap este, hogy kikezdett a férjemmel. És ma mégis volt bátorsága felhívni tele­fonon. A költő lassan benyúlt a zsebébe és egy marék pénzt vett ki belőle. — Háromszázhuszonnyolc pengő, — mondta, — ennyi van még a hat­százból, így készül az egzisztenciám. Fogalmam sincs róla, hova tettem két hét alatt a többit. Egy őszhajú, testes férfi jött az asztalunkhoz. Nem ült le, a fakor­láthoz támaszkodott, és úgy beszélt a költőhöz. A hangja szomorú volt, nem keltett fel bizalmat. — Mi lesz a versekkel? — kér­dezte. — Olvastam a legújabb köte­tedet, de nekem versek kellenek, amelyek mellé zenét lehet teremteni. Majd legyintett a kezével és el­ment anélkül, hogy válaszra várt volna. A költő kétségbeesetten nézett rám. — Rettentő ez a világ —mondta. — És én valamikor azt hittem, az őrültek kellemes, szimpatikus embe­rek, de ma, amikor látom, mindenki őrült, más véleményen vagyok. — Nem őrültség ez, barátom — mondtam — csak más rendszer sze­rint élnek. — Mondd csak, — kérdezte a költő váratlanul, — hány éves is vagy te? — Harminckettő — feleltem megle­hetősen meglepődve a szokatlan kép­­zelettársításon. — Miért? — Istenem, — sóhajtotta — har­minckettő, milyen rettentően öreg is vagy. Sose hittem volna rólad. Én öt év múlva leszek ennyi. De hát hol van az még. Harminckettő. Ta­lán nem is volna szabad ennyire sen­kinek megöregedni. — Bolondokat beszélsz, — mond­tam mérgesen. Ady negyvenkét éves korában halt meg és ő volt a legfia­talabb költőnk. — Igaz, igaz, — válaszolta elmé­lázva. — De hát végeredményben mit ért el vele? Hol leszek én harminc­kétéves koromban. — Itt, vagy valamelyik másik ká­véházban, — válaszoltam nevetve. 1 e gy darabig nem szólt semmit. 1 . Lekönyökölt a márványasztal­ra és úgy nézett a semmibe. Homlo­kát erősen összeráncolta, szeme fény­lett. — Ezt a nyugodt józanságot szere­tem benned, — mondta végül. — Az­előtt gyakran gondolkoztam rajta, miért is szeretlek tulajdonképpen. Most már tudom. Úgy érzem, te ta­lán nem árulnál el. Pedig milyen dü­hös voltam rád valamikor. Meg tud­talak volna ölni. Emlékezni fogsz még rá, van már vagy négy eszten­deje is, amikor egy egész hajnalon át sétáltunk. Az Abbáziától elkísér­telek a lakásodig, és onnan te vissza. Akkoriban anarchista voltam és meg akartam neked magyarázni, hogy miért. És minél többet beszéltünk, annál kevésbé tudtam. Te nem akar­tál megérteni és én úgy éreztem, le­­nézőleg beszélsz velem. Ha a duna­­parton lettünk volna, bedobtalak vol­na a vízbe. — No, de utána megbántad volna? — kérdeztem tréfásan, kissé erőltet­ve is a jókedvet, mert valami mély szomorúságot éreztem hangjából ki­csendülni. — Azóta rájöttem, hogy nem lené­zés volt ez nálad, csak biztonság. Rám is sokan mondják, hogy fen­­sőbbséges vagyok. Ilyenkor gyakran jut eszembe a mi különös régi haj­nali sétánk. Talán azért is szeretek veled így üldögélni. Csak én nem va­gyok olyan türelmes, mint te voltál. Az emberi aljasság és butaság — ami végeredményben egy — egyre job­ban fáj, kínoz és türelmetlenné tesz. A kávéház lassan csendesebb lett. Néhány lámpát itt-ott eloltottak. Gyors léptekkel sietett végig a ká­véházon közös ismerősünk, a nyurga költő, vagy ahogy sokan hívták a „vadzseni“. — Na, összeesküdtök? — kérdezte kissé gúnyosan, — vagy csak hajnal­hasadásra vártok? — És megállt mellettünk. — Hogy beszélhet így maga, mint KÖLTŐJÉRE költő, — kérdeztem dühösen és nai­van. — Nem akartam megbántani — válaszolta — csak őt — és a költőre mutatott — fölrázni, magához térí­teni. — A költő haragosan robbant ki. — Meg vagy te őrülve. Pedig ha már verseket írsz legalább messzebb láthatnál az orrodnál. A nyurga fiú ismét gúnyosabb lett. — Látok is. És téged is látlak. Be­beszélsz magadnak valamit, amit te sem hihetsz, és most mégis minden­kit meg akarsz téríteni. — És te tulajdonképpen mit akarsz? — kérdezte a költő. — Mondd meg egyszerre, ne kertelj. — Semmit — vont vállat a vad­zseni. — Csak meg akarlak menteni amíg nem késő. Ki akarlak rántani a kollektivizmusból, amelyben külön­ben te sem hiszel. — Szóval, azt hiszed színlelek? — kérdezte a költő. — Hát az még so­hasem jutott eszedbe, hogy az egyé­nek gondolatai mennyire függenek környezetüktől, az emberektől, ko­ruktól, a társadalomtól, stb. Mind­ezek nélkül sohasem teremne meg az egyénekben semmi, de semmi. — Ismerem ezt. De mégis egyé­nekre és egyéniségre van szükség és semmi másra. Enélkül a társadalom nem ér egy fabatkát sem. — Megint kevered a fogalmakat, — mondta a költő. — Tudod mit, ve­gyünk elő egy ceruzát, és írjunk le mindent, amit mondunk. De aztán ragaszkodjunk hozzá. De a másik válasz helyett elindult. — Szervusztok, — szólt vissza. — Tudtam, hogy nincs értelme az egész­nek. A ceruzát majd máskorra hagy­juk. Nemsokára indul a vonatom, vi­déken lakom. És kisietett a kávéházból. — Hát mit szólsz ehhez az állat­hoz — kérdezte magából kikelve a költő. — Nem jut odáig, hogy meg­értsen egy eszmét és így azt hiszi, igaza van. — Hagyd, nem érdemes, — csilla­pítottam. J­ó darabig szótlanul ültünk egy­mással szemben. — Tudod nem is ez a baj, — kezd­te újra a költő. — Erre csakugyan nem érdemes szót vesztegetni. Ebben igazad van. De az a baj, hogy min­den, az egész élet, ilyen körülöttünk. Buta, tudatlan és fensőbbséges. És amíg mi megdönthetetlen igazságok­ban hiszünk, ezek mind jönnek, men­nek, élnek és lenéznek bennünket. És végül azzal a tudattal halnak meg, hogy igazuk volt. Rettenetes. — No meghalnak ezek még más­képpen is, — vigasztaltam. — De mikor, mikor? Nem akarok akkorára száz esztendős lenni. A kávéházban rajtunk kívül már csak egy nagy társaság maradt. A kávéház bejárata felé ültek: férfiak, nők, hangosak és jókedvűek voltak. Hátul már takarítani, rendezni kezd­tek. — Készülnek a reggelre, — szólalt meg a költő. — Nemsokára mehetünk, — mond­tam. — Igen, igen, — válaszolta heve­sen a költő. — Nekünk is készülődni kell. Mindenre. Nem engedhetjük, hogy azért, mert valaki tudatlan és konok, lenézhessen bennünket. Olyan példát kell mutatnunk, hogy meghök­kentse őket. Akkor nem baj, ha nem is értik meg. Majd félni fognak, és a félelem sokat használ ott, ahová az értelem nem tud eljutni. Szedelkezni kezdtünk. Reggel hat óra volt. Kint azonban még egészen sötét volt. — Ó, azért még sokat tehetünk, — folytatta a költő. És egyszerre ele­ven, bizakodó lett. — Most nem is olvasom fel neked a legújabb verse­met. Elmúlt az éjszaka és a viták el­vitték a hozzávaló hangulatot. Egy cipés­­sztrájkról szól. Biztosan tet­szene neked. Talán egy gyufaszál az emberi agyak sötétségében. Csak az a baj, — tette hozzá sóhajtva —, hogy ezt se jelentethetem meg itt és a saját nevem alatt. Úgy, mint a múltkorit, melyet a börtönbezártak­­ról, és a börtönbezártaknak írtam. l­assan mentünk ki a kávéházból.­­ A forgóajtóban hirtelen megál­lított és fájdalmas arckifejezéssel mondta. — És tudod, még a barátaink kö­zött is akadt, aki kicsúfolt, mert azt mondtam ebben a versben, hogy küldjenek a börtönben lévőknek köny­vet, „bármily ostobát“. Az utcán minden nedves volt. Hi­deg szél fújt. Oszladozó árnyékok fe­küdtek a házakon. Karonfogva men­tünk, a sarkon megálltunk. — Mi van ma? Kedd? — kérdezte a költő. — Reggelfelé sose tudom, hogy tulajdonképpen milyen nap is van. Pénteken­­ újra látjuk egy­mást, és amit ma kissé szomorúan beszéltünk meg, vígabban fogjuk folytatni. Kezet fogtunk. A költő elindult a Liget felé, én egy darabig néztem utána, aztán befordultam a mellék­utcába és a Király utcának vettem utamat. ★ A­kkor láttam utoljára a költőt, ** József Attilát. Soha nem talál­koztunk többé. A magyar élet akko­ri tragédiája nekem néhány óra múl­va újból a börtönt hozta ezúttal hosz­­szú időre. Neki néhány év múlva a korai halált. Éppen harminckét esz­tendős volt. Keszthelyi Zoltán: ,,Az igazat írd.. József Attila emléke Ügy kellett néki valóság varázsa, Mint gyermeknek a tej és a kenyér; S az igaz szó vezette új csapásra, Amely a sejtett jövendőbe tér. Ügy énekelt szép szóval, tiszta szívvel. Mint mesebéli énekes legény, Amerre járt, hallotta, hogy­ süvít fel A félelembe dermedő remény, — Mert félelem virága nyílt a tájon, Hol költő-ajkán dallá vált az álom: A szorgalomból sarjadó jövő. Okos szeméből, terhes éjszakákon, Bátor mosolyt villangatott az álom, Mely reménységet s létet egybe sző. Ismeretlen fénykép József Attiláról A fenti fénykép 1933 nyarán készült Balatonlellén, ahol a költő két hetet töltött a MABI üdülőjében. (Az álló sorban középen).

Next