Esti Budapest, 1956. október (5. évfolyam, 231-250. szám)

1956-10-06 / 236. szám

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK!­­ AZ MDP BUDAPESTI PÁRTBIZOTTSÁGÁNAK ÉS BUDAPEST f­ŐVÁROS TANÁCSÁNAK LAPJA V.­­évfolyam 236. szám Ára 60 fillér. Szombat, 1956. október 6. Emlékük örök figyelmeztető A fájdalom paroxizmusában nehéz sza­vakat találni. Csak állunk döbbenten a sír mellett, amelybe hazánk, pártunk fiai, édes testvéreink tértek örök nyugovóra. Temetünk. Hullanak a rögök, fáj a lelki­­ismeret. Rajk László, Pálffy György, Dr. Szőnyi Tibor, Szalai András — népünk, pártunk mártírjai. Emlékük is tiszta, nem­csak életük. Hét esztendő után mostuk le róluk a gyalázatot, a testvérárulás vádját. Nem harcmezőn estek el, ellenséggel vívott csaták tüzében ... Csak állunk döbbenten, — hogyan tör­ténhetett ez? Micsoda átkos hatalom béní­totta eszünket, szívünket, hogy beleegyez­tünk a gyilkosságba, hogy megfeledkeztünk Lenin igazságáról, a marxizmus igazsá­gáról? Személyi kultusz bűvkörében kering­tünk az örvény felett. Éljent, hurrát kiál­toztunk, hajbókoltunk félistenek előtt, hit­tünk vakon, s nem gondolkoztunk, féltünk gondolkozni. Pedig felnőttünk már. Forra­dalmak edzették karunkat, szívünket. Tör­ténelmet írtunk, új világot teremtettünk, s­­ mégis. Temetünk. Temetjük elvtársainkat, baj­társainkat. Temessük saját, szívünket, lel­künket mardosó tévedéseinket is. Temes­sük némaságunkat, gyalázatos megalkuvá­sunkat. Temessünk el örökre minden sze­mélyi kultuszt. A fájdalom nemcsak szívünket hatja át, tudatunkat is megtisztítja. S a fájdalom paroxizmusában már kiáltunk: Soha többé! Soha többé nem tűrjük magunk közt a talpnyalókat, a hízelkedőket, a gyává­kat, a meghunyászkodókat, a törtetőket, a szektásokat, a hazugokat. Nem tűrünk el magunk felett semmiféle önkényt. A nép ereje és akarata, a párt ereje és akarata és mártíriumotok tanúsága záloga jövőnknek. Ezzel az erővel és akarattal in­dultunk csatába, s bármily nehéz lesz is ez a küzdelem, megvívjuk! Sírhantjukat milliók veszik körül, az egész magyar nép hinti rájuk az emléke­zés virágait. Nem esküszünk fennhangon, de álljuk ígéretünket. Fejünket már nem­csak bólogatásra használjuk, gondolko­zunk, vitázunk, s így dolgozunk. Nemcsak végrehajtók, tervezők is vagyunk. Jövőnk tiszta lesz, mint a hegyipatak vize. Igaz, mint a marxizmus tanítása. Ezzel áldozunk, mert ezzel tartozunk mártír­j­ainknak. . A ravatal előtt kötte a fekete drapériával be­vont Kossuth-mauzóleum áll őrt. Előttük tengernyi koszorú. Sebzett­ szívű anyák, hitveseik, könnyes szemű árvák virágait helyezik elsőként a ravatalra. A vérvörös rózsa-, szegfű-, örökzöld babérkoszorúkat egy nép gyásza, végső tiszteletadá­sa kötötte össze. A párt- és ál­lami szervek, a tömegszerve­zetek, a gyárak, a falvak kép­viselői kü­ldötték. A virágok felett, a koporsók lábánál bordó bársonypárnán fénylenek a hősi élet fémbe vé­sett dokumentumai. A kitünte­tések, a nép államának hálája, köszönete, elismerése. Pálffy György koporsóján két kardja, altábornagyi sapkája. Hideg szél rázza a fák rozs­davörös koronáját, zizzen az avar a lábak alatt. A ravatalt körülzáró kordonon túl nő, duzzad a gyászolók serege: öregek, fiatalok, civilek és ka­tonák. A ravatal előtt nőnek a virághegyek, zúg a Munkás­­gyászinduló, s az emberek sze­mében, gyászkönny ül. Milyen hosszúak, s milyen rövidek ilyenkor a percek, az órák... A fájdalom és a szi­lárd akarat érzése tölti meg a szívet, az agyat. A fájdalomé, amely nem múlik el soha, az akaraté, amely óráról órára erősödik bennünk: ezentúl nem ontunk testvérvért, soha! Már kora délelőtt megindult a gyászoló tömeg a Kerepesi úti temetőbe, hogy utolsó út­jára kísérje mártírjainkat. Szemerkél az eső, a hűvös Októberi szél fújja a vörös, a nemzetiszínű és a fekete lobo­gókat. Tizenegy óra. A Kossuth­­mauzóleum előtt már áll a ra­vatal. A négy koporsón fehér selyem, hímzett szemfedő. Me­ Megrendü­lten értesítjük a mélységes bánatunkban velünk együttérzőket, hogy az 1949-ben, 40. életévében mártírhalált halt RA­IK LÁSZLÓ exhumált földi maradványait a Kerepesi úti temetőben helyezzük örök nyugalomra. Soha el nem múló örök szeretettel kísérjük utolsó útjait. A GYÁSZOLÓ CSALÁD Özv. Pálffy Györgyné szül. Sármány Katalin és gyermeke, Pálffy Katalin tudatja, hogy a törvényt gyalázó önkény áldozataként 1949. október 24-én már­tírhalált szenvedett férje, illetve édesapja PÁLFFY GYÖRGY altáborn­agy, az MDP Központi Vezetőségének tagja, a honvédelmi miniszter helyettese, a magyar néphadsereg főfelügye­lője, országgyűlési képviselő, a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozatának, a Magyar Népköztársa­sági Érdemrend II. fokozatának, a Jugoszláv Zászló­­rend III. fokozatának, a Polonia Restituta középkereszt­jének, a Román Népköztársaság, a Bolgár Népköztár­saság érdemrendjének és más kitüntetések tulajdonosa földi maradványait 1956. október 6-án 15 órakor helye­zik örök nyugalomra Budapesten a Kerepesi úti temető­ben. Élete, halála örök emlékeztető legyen. PÁLFFY GYÖRGYNÉ és PÁLFFY KATALIN Tudatjuk, hogy az 1949. október 15-én ártatlanul kivégzett DR. SZÖVYI IBIKUS a magyar munkásmozgalom régi harcosa, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagja, ország­­gyűlési képviselő, a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozata, a Magyar Népköztársasági Érdemrend II. fokozata és más kitüntetések tulajdonosának földi maradványait 1956. október 6-án 15 órakor helyezzük örök nyugalomra Budapesten a Kerepesi úti temetőben. SZÖNYI TIBORNÉ, felesége,SZÖNYI PÉTER, fia, SZABADOS OLGA és SZÖNYI ISTVÁN, testvérei. Édesanyja, kisleánya és felesége soha el nem múló fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy SZALAI AN­DRÁST, a Magyar Dolgozók Pártja káderosztályának helyettes vezetőjét, a Magyar Szabadság Érdemrend, a Magyar Népköztársasági Érdemrend, Tiszti Érdemrend nagy­keresztje és más kitüntetések tulajdonosát, akit a nép­ellenes törvénysértések során fosztottak meg harcos fiatal életétől, folyó hó 6-án, du. 3 órakor kísérjük utolsó útjára a Kerepesi úti temetőben. ÖZV. SZALAI LÁSZLÓNÉ, édesanyja, ANNA, kisleánya, ZORA, felesége. Rádióközvetítés Ma délután 18:15-kor a Kossuth-rádió a munkás­­mozgalom ártatlanul elítélt és kivégzett harcosai: Rajk László, Pálffy György, Sző­nyi Tibor és Szalai András elvtársak temetéséről, a Ke­repesi-temet­őből közvetítést ad. (MTI) RAJK LÁSZLÓ PÁLFFI GYÖRGY SZALAI ANDRÁS SZŐNYI TIBOR RAJK LÁSZLÓ 1909—1949 A magyar nép, a párt és a kormány ma adja meg a vég­tisztességet Rajk L­ászló elv­­társnak, a magyar munkás­mozgalom kiemelkedő vezető­jének, a magyar függetlenség és szabadság nagy harcosá­nak. Rajk László hősi életére és tragikus halálára emléke­zik ezen a napon az egész dolgozó, küzdő magyar nép. Rajk László elvtárs 1909. március 8-án született Szé­kelyudvarhelyen. Apjának, az egyszerű székely csizmadia­mesternek rajta kívül 12 gyer­meke volt. A fiatal Rajk László sok nélkülözés közepet­te, nagyrészt saját erejére utalva, alkalmi munkákat vál­lalva végezte iskoláit. 1921-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem böl­csészeti karára, tagja lett a­ legtehetségesebb tanárjelölte­ket magábafogadó Eötvös-kol­­légiumnak. A kiváló diákot lángoló igaz­ságérzete, keserves élettapasz­talata és családjának nyomo­rúságos helyzete egyaránt a kommunista mozgalom felé vitte. 1930 végén került kap­csolatba a mozgalommal, s 1931-ben már tagja lett a kom­munista pártnak. Mint, ifjú kommunista, meggyőződéssel, vállalva minden üldöztetést harcolt a magyar népért a párt soraiban. Előbb Újpesten, majd Zugló­ban dolgozott, később a Kom­munista Ifjúmunkás Szövet­ség agitációs és propaganda­osztályának vezetője. 1933 feb­ruárjában már másodszor tar­tóztatta le Horthyék rendőrsé­ge, de akárhogy kínozták , nem tudták megtörni. A 23 éves fiatalember, aki­nek tanárai nagy jövőt, fényes tudományos pályafutást jósol­tak, akinek szeme előtt meg­csillogtatták az egyéni boldo­gulás útját — akkor már vég­érvényesen a harc, a dolgozó nép boldogulásáért vívói­­ harc útját választotta. Vasbeton­­szerelő lett, betanított mun­kásként dolgozott építkezése­ken. A szakszervezeti mozga­lomban küzdött tovább a párt céljainak megvalósításáért. Rövidesen nagy tekintélyre tett szert a munkások köré­ben. Megválasztották az építő­­munkás szakszervezet szervező bizottsága tagjává, s hamaro­san vezetője lett a szakszerve­zet kommunista frakciójának. Közvetlen szervezője, vezetője volt az 1935-ös nagy építőmun­kás sztrájknak. A harc idején a sztrájkbizottság tagja és a bizalmi testület elnöke volt. Rajk elvtárs azok közé az igaz kommunisták közé tarto­zott, akikben a hazafiság és a nemzetköziség tüze mindig egy lángként lobogott. Életét, biz­tonságát, személyes boldogsá­gát bármikor kockára tette azért, hogy a magyar munkás jobban, szabadabban élhessen. De ugyanolyan bátorsággal vetette magát a harcba, ami­kor a fasizmus a spanyol mun­kásokra tört. A spanyol sza­badságharc kitörése­­után sa­ját kérésére és a párt jóváha­gyásával Spanyolországba ment. A még kiképzés alatt álló magyar egység politikai biztosa lett. Az ő politikai ve­zetésével készültek harcra az Európa legkülönbözőbb részei­ből összegyűlt magyar kom­munisták. A zászlóalj először Estra-Madurában került beve­tésre, majd Aragonban küz­dött, később pedig részt vett a spanyol szabadságharc leg­véresebb, legnagyobb ütközeté­ben, a csaknem három hóna­pig tartó ebrói csatában. Rajk elvtárs — ekkor a zászlóalj párttitkára volt — 1938 szep­temberében súlyosan megse­besült. Katalóniában feküdt kórházban, majd 1939 február­jában, a katalóniai arcvonal összeomlása után, még gyó­gyulatlanul, a nemzetközi bri­gáddal együtt elhagyta Spa­nyolországot. Franciaországban azonnal letartóztatták és kon­centrációs táborba zárták. Végtelen a sora azoknak a szenvedéseknek és megpróbál­tatásoknak, amelyeket Rajk elvtárs kiállt. Több mint két esztendőt töltött koncentrációs táborokban. 1941-ben a párt utasítására illegálisan haza­tért. De itthon megint csak börtön várta. Hazaérkezése után néhány héttel internálták, majd börtönbüntetésre ítél­ték, s a rabságból csak 1944. szeptember 10-én szabadult. Közben két hónapig volt az Andrássy-laktanya poklában, ahol mindvégig ellenállt a fa­siszta vallatok minden kínzá­sának. Szabadulása után alig né­hány nap telt el, s máris meg­találta a kapcsolatot az ille­gális párt vezetőségével, s a Központi Vezetőség titkára lett. Csupán december hetedi­kéig volt szabadlábon, de ez a néhány hét is erőt nem kímé­lő, nehéz küzdelemben telt el. Fegyvert igyekezett szerezni a munkásoknak, hogy megaka­dályozhassák a nyilasok hata­lomra jutását, a szégyenletes október 15-ét. Szervezte a nemzeti ellenállást, a függet­lenségi harcot. Ebben az idő­ben kötött együttműködési megállapodást a kommunista párt az ugyancsak illegalitás­ba kényszerített szociáldemok­rata párttal. Rajk elvtárs Baj­­csy-Zsilinszky Endrével és Kiss Jánossal együtt részt vett az ellenállási mozgalom irá­nyításában. December hetedi­kén, elfogatása pillanatában is egy kiáltvány megszövegezé­sén dolgozott, amelyben ele­mezte az ország politikai hely­zetét, kimutatta a fegyveres harc elkerülhetetlenségét. Ez­(Folytatás a 2. oldalon)

Next