Esti Hírlap, 1962. november (7. évfolyam, 257-281. szám)
1962-11-24 / 276. szám
Rajzolás hajnalban, könyvespolcra MÉRNÖKÖK, TERVEK, KORINTOK Nyolcszáz megbízást kap évente a MÁV Vasúttervező. Az elkészült tervokmányokon a szereplő beruházás értéke egymilliárd forint. Amikor a kongresszusi irányelvek megjelentek, a tervezők arra gondoltak: jó lenne százmillió forintot megtakarítani a beruházások összegéből. Nem silányabb létesítményeket tervezve, hanem alkotva, célszerűbb megoldásokkal, esetleg még szebbet is. És most negyvennégy szocialista brigád jelenti: százmillió forint helyett 179 millió forintot takarítottak meg. Az eredmény jelentős: a 179 millió forint a szellemi munka gyümölcse. Műszaki emberek érték el. ... Sok töprengésben, tépelődésben született ez a 179 millió forint megtakarítás. A csonkavágány A nagy tevezőasztalon kiterített rajzlap, rajta egyenes, görbe vonalak pókhálója, sínpárok lesznek, vágányhálózat, Miskolcon, a korszerűsített Tiszai pályaudvar képe. A tervező azonban megakadt munkájában. Nem tud kigabalyodni az „ellenkező görbületű kitérő csonkavágány kijárójának” ésszerűbb megoldásából. Szeretné, ha a jelzőberendezést nem 250, hanem 150 méterre állítanák fel a Vágányoktól, mert akkor az eredeti elképzelésnél is jóval előnyösebb az építés. Kevesebb vezeték kell és könynyebb lesz javítása. De a megoldás nem sikerül. A tervező hazamegy, a villamoson gondolatban Miskolcon jár. Otthon szótlan, nyugtalanul alszik. Hajnalban felriad. Feje fölött a könyvespolc alja. Nézi. Ceruzáért indul. A polc aljára rajzol. Számol, rajzol órákon át. Kész! Milyen egyszerű. Három napig töprengtem rajta és most itt van a feje fölött. Felöltözik, „az ellenkező görbületű kitérő” műszaki megoldásával siet az intézetbe, fel az emeletre, a rajzasztal mellé, már csak tisztázni kell. Patakfalvi László a mérnök neve. Kevesebb pénz — több fény Legyen világosabb a mátészalkai pályaudvar. Csomópont, sok vonat, csatlakozás, átszállás, 900 méteres peron. — Újszerű megoldást kellene találni — mondja magában Mihalik Pál tervező s gondolatban máris a mátészalkai állomás sínei felett van, elhúz a 900 méter hoszszú peron felett, látja, hogy a nagy tér jó megvilágításához sok oszlop kellene, viszont ez költséges, balesetveszélyes — mit kellene tenni? Gondolkodik, számol: átfeszített sodronykötélre kell függeszteni a lámpákat. Ez nem rossz. De rögzíteni kell, mert különben hintázik majd a szélben. És milyen a drótkötél? Átmérője? A feszítőerő? Kevés oszlop lesz. Fent a levegőben V-alakban drótkötelek feszülnek. Minden csücsökben egy erős lámpa világít majd. Olyan fényes lesz a mátészalkai állomás, mint a Nagykörút. Az ország legvilágosabb pályaudvara lesz. Nagyobb fényesség, kevesebb pénzből. A megtakarítás 250 ezer forint. Szakma és szív Hatvan és Nagybátony között — a programjavaslat szerint — még egy sínpárt kellett volna építeni. A munka költsége 224 millió forint. A tervezők megállapították, hogy a vonatok átcsoportosításával, az állomások kisebb átalakításával a távolabbi forgalom egy vágányon is lebonyolítható. A javaslatot elfogadták. A tervezők 62 millió forintot megtakarítottak. ... És így tovább, egészen a 179 millió forintig. — Szakmai szeretetből is csinálják — mondják a tervezők. — Aztán: nem vakon, inkább gondolkodva hajtjuk végre az utasítást. — Jó. És azelőtt talán nem? — Azelőtt is, persze. Akkor csak az eszünket használtuk, most a szívünket is munkába adjuk. Békés Attila Otthon valami nincs rendben... Fiúk a gyermekvédelmi rendőrségen * Irány Ausztrália Az apa munkanélküli Kanadában — Miért festetted be a hajadat, kisfiú? — Köröztek ... Nem akartam, hogy felismerjenek. — Miért köröztek? — Megléptem otthonról. — Dacosan felnéz. — És nem is akarok visszamenni. — Hol festettek be? — Az Egyetem téri fodrászatban. Egy bácsi. — Nem kérdezte, miért kell egy ilyen kisfiúnak vörösre festeni a szép fekete haját? — Nem ... A bátyám adott neki egy százast. — És miért „léptél meg”? „...volt nálunk arany...“! A gyerek szemrehányóan néz ránk. Úgyis tudja a rendőr bácsi, miért faggat? — ezt fejezi ki pillantása. Kis szünet után azért felel: — Disszidálni akartunk. Ausztráliába. - - — — Tudod, hol van Ausztrália? — Hogyne! (Enyhe sértődöttséggel.) A déli féltekén. — És hogy akartatok olyan messzire eljutni? — Repülővel. Pár óra az egész! — Mondd, Lacika, tudod te, mennyibe kerül egy repülőjegy? — Nem. De a bátyám biztosan tudja. Volt nálunk arany. — Mihez akartál kezdeni Ausztráliában? Lacika lesüti szemét. Hallgat. Kis idő múlva. — Nem mondhatom meg. Kinevetnének. A felnőttek mindig kinevetik a gyerekeket. — Dolgozik édesanyád? — Virágárusstandja van a Tolbuhin körúti csarnokban. A mostohám is ott van. Segít neki árulni. Jó üzlet! — teszi hozzá szakértőén. Laci november 3-án szökött meg otthonról. Bátyjával és annak két barátjával külföldre indultak. Szeged körzetében akarták átlépni a határt. A Gyermekvédelmi Osztályon beszéltünk Lacival. A „kihallgatás” végén a gyerek megkérdezi: — Mikor jön az én előadóm? Fontos dologról kell beszélnem vele. A gyerek bátyja — akire, mint támaszra és világjárt vezetőre, néz fel a kisfiú — éppen 18 éves. Ő is vörös hajjal ékeskedik. Feri 1956-ban már disszidált, öt évig élt Svájcban, jól beszél németül. Segédmunkás volt, itthon is az. „...ennyit elvehettünk..." — Miért jött vissza? Megrántja a vállát. — Honvágyból. — Apjukhoz igyekeztek? — A, nem! Rosszul megy az öregnek. Munkanélküli. Jövőre hazajön. — Idősebb bátyjuk Nyugat-Németországban él. Talán ő hívta magukat? — Az? Dehogy! Törődik is az velünk! Különben is — teszi hozzá váratlan fordulattal — nem akartunk mi disszidálni. Csak egy kis vidéki kirándulás volt az egész ... — Honnan vették az aranyakat? (Mintegy tízezer forint értékű ékszert és egy fényképezőgépet találtak náluk.) — Anyánktól. Úgyse törődik velünk. Csak a pénzt gyűjti. — Hidegen folytatja. — Anyám jól keres. Autójuk van, nagy lakásuk a Vas utcában, ékszerük, televíziójuk. Ennyit elvehettünk tőle, nem igaz? Miért nem akar hazamenni A másik két fiú — B. N. A. és M. I. segédmunkások — is kitart amellett, hogy szó se volt disszidálásról. „Véletlenek” sorozata azonban cáfolja a fiúkat: néhány napja otthagyták állásukat, szüleiket „elfelejtették” értesíteni a „kis vidéki kirándulásról”, az aranyak, a bérelt autó stb. A fiúk kitűnően értik a rájuk vonatkozó jogi formulákat. Voltak már büntetve ... Csak azt nem értik, miért aggódik értük, az ő jövőjükért a rendőrség? Belemegyünk a játékba. — Tényleg, mi hasznunk van belőletek? Csavarogtok, aranyat loptok, nem dolgoztok. Ki tudja, milyen ember lesz belőletek? Nektek talán mindegy, de nekünk nem! Mihez kezdenétek szakma, pénz, rokonok nélkül a nagyvilágban? A fiúk hallgatnak. Egyikük elsírja magát. — Lacika, te hazamehetsz ... — Nem akarok hazamenni! ... — könyörög a kisfiú. — Ne küldjenek el... Hadd várjam meg a bátyámat. Lukács Teréz - Sok testvér — szanaszéjjel ! Bogárszemű, szép, nyílt arcú kisfiú a kis S. László. Bár az idén befejezte az általá nos iskolát, alig látszik tizen-két évesnek. Lángvörösre mázolt haja merev csomókban ágaskodik a fejebúbján, a Kertészinas Budaörsön. Apja hat éve disszidált, Kanadában él. Anyja ismét férjéhez ment, a kisfiút nem tűri, a mostohája. * — Tetszik tudni, mi sokan, vagyunk testvérek, de csak én és a nővérem lakunk ott,hon, a többiek szanaszéjjel vannak. A bátyámat például a nagymama nevelte. Anyukát nem izgatja, merre vagyunk. ‘ kívánság szerinti összeállításban megrendelhetők a XIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnál. Váci út 8. — Telefon: 121—286, 120—137 télapó csomagok Pesti Krónika Beszélgetés Írónak nem rossz módszer: kihallgatni, mit beszélnek az emberek. Habár sokszor az elcsépelt kifejezések, az agyonhasznált vagy éppen rossz hasonlatok elfedik a jó mondanivalókat. Gyerekkoromban, valahányszor hal volt, azt hallottam: olyan íze van, mint a mandulának. Pedig kitenném az ablakon azt a mandulát, amelyik hal ízű. Az őszi esős, sivár időre azt mondottuk sóhajjal: olyan, hogy a kutyánkat se kergetnénk ki ilyenkor. Pedig, sajnos, nem is volt kutyánk, mi magunk viszont jártunk a csúf időben is dolgaink után. Diákkoromban néha úgy beszekundáztam, mint a pinty. Azóta sokszor fellapoztam a nagy Brehmet, szerinte a pintyek azt sem tudják, mi az iskola, lecke, felelős, tehát nem szekundázhatnak be, mint a diák. Tudnék még több ilyent is, viszont egy kocsmában hallottam, amint valakiről beszéltek: nagyon szentes ember, szinte kicserzi száját az imádság. Tehát odahallgatni jó is — az illemet most tegyük félre egy pillanatra. A postán vagyok, sorban állunk. A francia a sorbanállásra azt mondja: farkat csinálni, mi sorakozunk, sorba állunk. Ez is érdekes. Pénzt küldünk, üzenetet. Valaki családot alapít, egy, most még ifjú házaspár nemzedék ősapja, ősanyja lesz, mi szerencsét kívánunk nekik. Mihez? Egyéni életükhöz, vagy a jövőhöz, amelynek ezzel a házassággal immár hordozói? Állunk az ablakoknál — ennyi és ennyi szó a részvét: valaki meghalt —, tíz szóig ennyit kell fizetni. Hány szóban fér el a bánat? A naptár tele van névnapokkal, egy sürgöny messzire, vidékre, Pestre, sokáig élj! — szalad a sürgöny. A szöveg virágillatú a Böskéknek, a szöveg borízű a Mártonnak — sorban állunk a postai ablakoknál, valaki meghalt, valaki született, valaki él — az élet szabályos menetét mindenütt felfedezheted, mert mi, emberek, elvisszük mindenhová. De ez vargabetűm — a helyszínt akarom megmutatni, a tömött postatermet, ahol sorban álltunk, leragasztott levelekkel, sürgönyblankettával, pénzesutalvánnyal és szerelmes episztolával is. Drága Mancika, kimondhatatlanul szeretem, kérem, szeressen Maga is engem ... Egy fiatalember áll mögöttem, lila tintával írta a borítékra a címzést. Topog a sorban, türelmetlen. Talán így várja Mancika is a levelet — mindig csodálkozom a furcsa mellékutakon, külső vágányokon, kígyózó ösvényeken, mikor egyenesen is el lehet jutni. — Szeretlek, Mancika. — Szeretlek, Pista — és kész. De ez is még mindig csak a helyszín, a Pistával. A hosszú sor legvégén állunk, közvetlen előttem, egymás mellett: néni és bácsi. Nyilvánvalóan együtt indultak el — most lakásukról, régen, hajdanában, az életük elejéről. El kell menni a postára, tehát elindulnak mind a ketten, egymást kísérik, ahogyan hosszú esztendők óta mindig. A bácsinak jóindulatú rókaképe van, a nénike kicsit hajlott hátú, egymáshoz öregedtek, szelíden, ez látszik rajtuk. Olcsó dolog lenne most a fiúra nézni, hosszú betűkkel, lila tintával megrajzolt borítékjára. Ó, fiam, olcsó jövendöléssel megjósolhatom, így jársz majd végül Mancikáddal, így jársz az életben és ha kell, a postára is. De most az öregeket figyelem, a beszélgetésüket, azt szeretném tudni, tisztáztak-e mindent az együtt töltött, nyilvánvalóan hosszú idő alatt, de azt is szeretném tudni: van-e még mondanivalójuk egymásnak? Persze, arra is gondoltam: nem kell így irodalmárkodni, két öregnek is mindig lehet beszélnivalója, rengeteg apró probléma adódik, barátok is vannak, szomszédok, pletykálkodni jó. Most aztán meglepetés várt. Beszélt a bácsi a sorban, beszélt a néni. Párhuzamosan beszéltek, mintha sohasem lettek volna szinkronban egymással. Nem közlöm beszédüket, hiszen tisztelni kell a beszédtitkot. Nem hozzám szóltak egymáshoz; nem tehetek róla, hogy előttem álltak, várakozva a zöld függönyös postaablakra. Csak azt írom le: szüntelenül folyt a szó belőlük, csillapíthatatlanul, de nem vágtak egymás szavába türelmetlenül, ellenkezőleg, szívesen tűrték, hogy a másik is beszéljen, párhuzamosan, mintha két vonat mindig egymás mellett robogna, s a mozdonyok egymás felé fújnák fehér gőzüket. A bácsi mondta a magáét, a néni a magáét, mintha két öreg madár csipogna egymás mellett. A csipogás a fontos, úgy látszik, nem a csipogás megértése, vagy pedig kívülről tudják már egymás csipogását, régóta. A bácsi sűrűn beszélt, zamattal, a nénike beszédének kottája cérnavékony hangokból állt, a bácsika köhentett közben, a nénike mag megállt néha a beszédben, fonnyadt kezét a mellére szorította. Sokáig hallgattam a két szólamot — furcsa kamarazene, öreg muzsika. A két beszéd egymás mellett haladt, szünetelt mind a kettőnél csak akkor, ha a bácsi köhentett, vagy ha a néni a mellére szorította öreg kezét. Talán ez volt a szinkron? Levelet adtak fel, ajánlva, üzenetet, szeretetek Elindultak aztán, a bácsi gumi végű botra támaszkodott, a néni a bácsira. Bodó Béla ÚJ TANÍTÓNÉNI tanító nénit a Megyeri utcai általános iskola IV/B osztályában. Sellei Klárira — tavaly végezte a felsőfokú tanítóképzőt — szívesen bízzák titkaikat a kislányok. (MTI Fotó : Molnár Edit ferv.) Szeretik a gyerekek az új Képességvizsgáló gép A Ganz-MÁVAG munkavédelmi osztályának dolgozói egyedülálló gépet készítettek, amely egyszerre tizennyolc ember képességeit — látás, hallás, érzékelés — rögzíti, állapítja meg. A veszélyes, nagy figyelmet, higgadtságot igénylő munkahelyek dolgozóinak képességeit, idegállapotát vizsgálják a gép segítségével. Ily módon fokozottabb mértékben megelőzhetik a baleseteket. Nyolcezer tranzisztoros táskarádió A második félévben 45 százalékkal több rádiókészüléket kapott a belkereskedelem, mint az elmúlt év azonos időszakában. Ezen a mennyiségen belül tranzisztoros táskarádióból 11 ezer darab kerül forgalomba, 8000 a negyedik negyedévben. Televízióból körülbelül 25 százalékkal több jut a boltokba, mint tavaly. Mosógépből: 32 ezer darab hengeres, hatezer darab szegletes és 2100 darab szovjet mosógép között válogathat a vásárlóközönség. Ötvenezer vagonnal több tüzelő A SZOT-tüzelőakció keretében 1 millió 100 ezer családnak szállítottak fát, szenet, brikettet és kokszot. Gondot okoz még azok tüzelővel való ellátása, akik nem igényeltek az év elején tüzelőt. Az idén 50 ezer vagonnal több tüzelőanyag kerül forgalomba, mint tavaly, vidéken mégis több helyen lehet majd fennakadás — mondják a szakemberek. A piackutatók évek óta kétszáz családon mérik le a főváros tüzelőigényét. Kiderült, hogy a múlt években átlag 6—8 mázsa tüzelője maradt egy családnak, tavalyról azonban semmi, ezért a tavalyi mennyiségnél 6,8 mázsával többet vásárolnak. Az országban 360 telep és 600 bolt foglalkozik fa és szén árusításával. A fővárosi telepekről házhoz szállítják a tüzelőt, vidéken eddig 20 városban szervezték meg a központosított szállítást. A többi helyen egyelőre még a vásárlóknak kell gondoskodni a hazaszállításról. DUNAKANYARJÁRAT HÉV sebesvonat — Vágánycsere Szentendrén A HÉV már a Margit-hídtól Békásmegyerig és Pomáztól a Szentendre—papírgyári elágazásig új rendszerű, vasbetonaljas síneken jár. A kora tavasszal befejezik Pomáz és Szentendre között a vágánycserét is. A jelenlegi 50 kilométeres sebességet három éven belül óránként 60 kilométerre emelhetik. A vonalon közlekedő motorkocsikba 150 NDK-gyártmányú hajtómotort szerelnek. 1963 első félévének végén a személyszállításra használt motorkocsik mind nagy teljesítményű hajtóművel járnak a szentendrei vonalon. A május végén érvénybe lépő új menetrend lehetővé teszi, hogy a szentendrei vonatok 30—40 százaléka már sebesvonat legyen, elsősorban a csúcsforgalmi időben. „Dunakanyar”-vonatokat is indítanak vasárnaponként. Ezek három-négy helyen állnak meg, s menetidejük 30 percre csökken.