Esti Hírlap, 1970. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-01 / 230. szám

• Tegnap este a tele­vízióban láthattuk — önál­ló feldolgozásban — kap­ták táncjátékát. A fából faragott királyfi koreográ-­ fusa Seregi László, rende­zője Horváth Ádám. Bizo­nyára érdekes lehetne több­féle összevetés a színpadi előadás és a tv-változat kö­zött, de a nézők többsége feltehetően csak az utóbbit látta. S talán remény van arra, hogy nagyon sok olyan televíziónézőhöz kö­zelebb vitte Bartókot és a balettet, akik eddig idegen­kedve hallgatták, nézték. A rendező és a koreográfus legfőbb érdeme, hogy né­hány egésze­n egyszerű megoldással, például a me­seszerű indítással és zárás­sal, teljesen világossá tet­ték az események menetét és a szituációkat. Jól hasz­nálták ebből a szempontból a film adta különös lehe­tőségeket is, a felülről fényképezett, az áttűréses és egyéb megoldásokat. Seregi László koreográ­fiája kifejezetten a filmka­­merának szólt, s ez hozzá­segítette, hogy a klasszikus balett elemek mellett olyan pantomimikus, illetve egyéb mozgás elemeket is felvonultasson, amelyek nem külön-külön, hanem együttesen adják a kívánt hatást. Talán csak a dísz­let és a természet elemeit megszemélyesítő balettkar kosztümje, illetve a kar bi­zonyos mozgásai és a hide­gebb, elvontan stilizált hát­tér között mutatkozott né­mi ellentét, amit azonban valószínűleg az eredetileg színes film színhatásai ki­egyenlítettek. A táncosok közül egyforma lelkesen le­het csak említeni a három szólistát, a nagyszerű tech­nikájú Orosz Adélt, a kife­jező színészi készségű Róna Viktort és a hallatlan bra­vúrral eltáncolt fából fara­gott király® megtestesítő­jét, Forgách Józsefet. • A tévé tegnap este nagy­igényűnek mutatkozott. Nem­csak a Bartók-táncjátékot su­gározta, hanem szinte rögtön utána Thomas Mann fiatalkori remekének, a Tonio Kröger­­nek a filmváltozatát is. Nem kis vállalkozás, s hozzátehet­jük, hogy hitelességére töb­bek között az író lánya, Erika Mann is vigyázott. Minden gondosság ellenére a filmvál­tozat unalmas és főként siker­telen volt, s ezen még a ki­­tűnő színész, Jean-Claude Briary sem tudott változtat­ni. Nem is csoda, hiszen Tho­mas Mann ebben az írásában az élet, a társadalom és a mű­vész viszonyát szinte filozófiai síkon vizsgálja, a cselekmény­nek csak apropót adó jelentő­sége van. Ez a film pedig el­sősorban a cselekményre fi­gyel képi világában, a filozó­fia pedig szükségszerűen hát­térbe szorul. __ i.a1 __ Bábosokkal Bulgáriában A paraván előtt — és mögött Talpig fekete bársonyban — Milliomodszor csinál­juk, de nem tudok vele be­telni! — mondja Szakály Márta bábszínésznő a ku­lisszák mögött, míg a Pet­­ruska vásári forgataga be­­viharzik a színre. Szakmájuk szerelmesei valamennyien itt, a Báb­színházban. De lelkendezés helyett hadd írjuk le, ho­gyan is zajlik az viszonylag sokat utazó Bábszínház egy turnéja. Ezúttal a bulgá­riai. Amely — mint itt va­lamennyien hangoztatják — rendkívül kényelmes tur­né. Hiszen előfordult, hogy külföldön naponta más vá­rosban játszanak, utaznak, építenek, bontanak, kicso­­ma­golnak, becsomagolnak; előfordul, hogy késő este érkeznek meg valahová, és hajnalig építik a színpadot — valamennyien ... CSAK A SZÁLLODA ÉS A SZÍNHÁZ De maradjunk ezúttal a „kényelmes” bolgár turné­nál, amelynek során Szó­fián kívül csak Blagosv­­gradban lépnek fel. Kezdő­dik tehát a munka a szín­padépítéssel. Munkaruhát ölt mindenki, aki él és mo­zog, megkezdődik a kamio­non szállított ládák kibon­tása, s milliónyi alkatrész­ből a Márkim-színpad ösz­­szeszerelése, felállítása. Szerel és cipel mindenki, művész és műszaki egy­aránt. A társulat ugyanis takarékosságból kis műsza­ki személyzettel utazik, s így mindenki részt vesz a fizikai munkában. ■ Utána próba: az ezerszer lepró­bált darabokat az új kö­rülmények között újra vé­gig kell próbálni, hogy az ugyancsak magukkal ho­zott fény- és hangberende­zés alkalmazkodni tudjon a mindig változó színhely­hez. A társulat — egy-egy szabadnapot leszámítva — szinte mást sem lát a vá­rosból, mint a szállodát és a színházat, ebédjüket is az öltözőben kapják be, „köröm közül”. Mindezen senki sem pa­naszkodik. Leírhatnánk az ide kívánkozó közhelyet. ..a siker mindenért kárpó­tolja őket”. De ez sem ilyen egyszerű... A báb­színész sikere, művészi munkája közvetettebb, át­tételesebb minden más mű­vészeténél. Az átélést, kon­centrálást alaposan megne­hezíti, hogy a színészek kö­zött, alatt, felett átsurran a világosító, ott nyüzsög a kellékes, a bonyolultabb technikájú bábokat pedig néha többen is mozgatják. LÉLEK A BÁBUBA A bábszínésznek egy élettelen bábba kell bele­öntenie a saját lelkét. Ar­cán hiába vonul át mindaz a mimika, amely az átélést bizonyítja, annak mind a báb mozdulatában kell ki­fejeződnie. A kulisszák mö­gött leselkedőnek legmeg­­rendítőbb élménye: a báb­színész arca. Az arcok lát­hatatlanul és öntudatlanul szenvednek vagy­­ örülnek, szerepük szerint, s a feke­te bársony overallos szí­nész közben felnyújtott karral és hátraszegett nyakkal arra koncentrál, hogy a bábuba, lénye foly­tatásába továbbítsa az ér­zést. Akik gyakran és könnyedén írják le és mondják ki ezt a fogalmat: „művészi alázat”, azoknak ajánlom, kérezkedjenek be egyszer a bábszínházi pa­raván mögé. (fencsik) ÚJPESTIEK! A Tiszántúli Gázszolgáltató és Szerelő Vállalat budapesti kirendeltsége (V., Alpári Gyula u. 4.) értesíti az újpesti gázfogyasztókat, hogy OKTÓBER 7-TŐL MINDEN HÉTFŐN, szerdán és pénteken 13 ÓRA ÉS 17 ÓRA KÖZÖTT, TEHERGÉPKOCSIRÓL ÜRES GÁZPALACKJUKAT TÖLTÖTT PALACKRA CSERÉLI Újpesten, a Fóti út és a Tábor utca közötti területen (Úttörőtábor) TIGÁZ, HAJDÚSZOBOSZLÓ A GRÚZ KONYHA ÜNNEPE a Budapest Szálló éttermében október 3-tól 11-ig, esténként 19-től 24 óráig A grúz ételkülönlegességeket készítik A TBILISZI ARAGVI ÉTTEREM MESTERSZAKÁCSAI MŰSORT AD A GRÚZ NÉPI EGYÜTTES Asztalfoglalás: 153—230 Filmcsillag A szovjet—magyar szín­házi héten mutatja be a Déryné Színház a Film­csillag című operettet, amelynek zenéjét Duna­­jevszkij és Miljutyin sze­rezte. A darabot Csongrádi Mária rendezte, a főbb sze­repekben Révész Ilonát, Harmaczy Józsefet, Dom­bóvári Ferencet és Donáth Lilit látja majd a közön­ség. Feltárták Zsigmond és Mátyás palotáját Tatán Tatán a nagy-tó partján befejezték az idei várása­tásokat, amellyel teljesen feltárták az eredeti közép­kori várat. Jövőre már csak a várárkot kutatják to­vább. A 6 éve tartó ásatás­sal kirajzolódtak a vár kü­lönböző építési periódusai. Az első palota a XIV. szá­zad első felében épült. A korai gótikus stílusú „L” alakú, egytornyos épület Laczffy István nádor tulaj­dona volt. Később Zsig­­mond király birtokába ke­rült, aki egy zárt udvarral bővítette, majd egy nagy­szabású négy tornyú palotát építtetett. Mátyás korában még egy toronnyal, egy belső kerengővel és egy tóparti terasszal gazdago­dott a vár. Valamennyi épület alap­jai napvilágra kerültek, és az Országos Műemléki Fel­ügyelőség Aquincumihoz hasonló romkertet alakít ki. Simó Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes adta át a díjakat a Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny győzte­seinek. Képünkön a svájci A. Mori veszi át a klarinét­verseny első díját. Örömet a nézőnek SOMOGYI JÓZSEF A NAGY KIÁLLÍTÁSRÓL szes termeiben nyílik — az egyetlen, amelynek al­kotásai egy meghatározott gondolat köré csoportosul­nak. Úgy is mondhatnám: tematikus kiállításra ké­szülünk. Ám a tematikus­­ságon semmiképpen sem az ötvenes évek vidámra lakkozott életképeit ér­tem. A szót sokkal tágabb értelemben használom. Minden olyan művet bele­értek, amely humán elkö­telezettségével, magas szin­tű, sokrétű, differenciált esztétikai mondanivalójá­val gazdagítja a társada­lom művészeti szintjét, s a nézőnek is boldogságérzést, örömet szerez.­­ Úgy vélem, ezekből a gondolatokból is kitűnik, hogy nem stíluskérdéseket akarunk viták pergőtüzé­be állítani, vagy egyes stí­lusokat felmagasztalni. Csupán azzal a lehetőség­gel kívánunk élni, hogy felismerve azokat a kor­társainkat, akik, úgy vél­jük, hozzátettek már vala­mit a modern magyar kép­zőművészethez, most együt­tesen és közösen, mint egy oszthatatlan művelődési kör tagjaiként szerepelje­nek. A modern képzőmű­vészet egyik lényeges vo­nása: a képi és plasztikai kifejezés lehetőségein be­lül kitágította intellektuá­lis határait, így napjaink képzőművészete éppoly eszme- és gondolathordozó lehet, mint az előző korok művészeti törekvései­­ vol­tak. Reprezentatív kiál­lításunkon a különböző stílustörekvésektől füg­getlenül, minden olyan képzőművész részvételére számítunk, akik a magyar művészet progresszív vo­nulatához kapcsolódnak, örülnénk,­ ha minden kol­légánk az ügy szolgálata érdekében rangos alkotá­sokkal szerepelne, hiszen ez a tárlat képet ad a ma­gyar képzőművészet egé­széről, minden erényéről és hibájáról. — E bemutatón túl is célunk, hogy a szövetség évente rendezzen egy tár­latot. Hangsúlyozom, nem kontra állami kiállítások­ról van szó. Úgy gondol­juk, hogy a mai magyar képzőművészetben van egy sor olyan hasznos és lé­nyeges törekvés, amelyet nem árt születésének sok­szor ellentmondásos álla­potában is megismertetni. Meggyőződésünk, hogy — a tudományos kísérletekkel ellentétben — a szellemi élet kísérleteit a nagy nyilvánosság előtt is be kell mutatni. Mindenkép­pen gazdagítaná a közön­ség és a művészet kapcso­latát, s ez az akár éles vi­tákat keltő megismerés szellemi pezsgést is hozna. Képzőművészeti életünk kiemelkedő eseménye: ha­zánk felszabadulásának hu­szonötödik évfordulója tiszteletére első ízben ren­dez kiállítást a mintegy 2600 alkotó­művészt tömö­rítő társadalmi szervezet, a Magyar Képzőművészek Szövetsége. Ebből az alka­lomból kerestük fel Somo­gyi József Kossuth-díjas szobrászművészt, a szövet­ség elnökét. — A felszabadulásunk negyedszázados évfordu­lójára rendezett tárlatok között ez lesz — novem­ber 25-én a Műcsarnok ősz­ Sütő András: Anyám, könnyű álmot ígér Nyelvünk erdőzúgása A­ki magas hegyre érke­zik, annak elsőre be­lefájdul a feje a tisztább levegőbe. Aki Sütő András könyvét olvasni kezdi, azt az első soroknál megcsap­ja ilyen szédüléshez ha­sonló érzés. Azután elkezd mélyeket szívni abból az erős, kristálytiszta levegő­ből, ami ennek­­ a könyv­nek a nyelve. Egy helyütt, ifjúkori nagy és meghatározó élményét mondja el: találkozását a Toldival. „Nyelvünk erdő­zúgását hallottam benne” — írja —, „azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégí­tett kalandvágy, helyén egyre növekvő hiányérzete­met enyhítette, beszélni tanított”. És megvallja kis­iskoláskor­ nagy nekibuz­dulását és titkos fogadal­mát: „megmenteni a seny­vedő nyelvet”, hogy a sza­vak ne összevissza röpköd­jenek, mint­ a vak mada­rak. Erdélyi magyar író Sütő András. Pusztakamarás a mezőségi falu neve, ahol felnőtt, s ahová íróként vissza-visszatér. S ha köny­véről szólva először is nyel­vét, stílusának minden né­pieskedéstől mentes, őszin­te és természetes szépségét emeljük ki, az nem azért van, mintha pusztán ezért a szépséges erdőzúgásért szerettünk volna bele könyvébe. Amit ez az er­­dőzúgás elmond, és ahogy mondja: egy és ugyanaz. Van, aki a Húszórás ri­porthoz hasonlította Sütő könyvét, mások magához a Puszták népéhez mérik. Ám minden méricskélés és hasonlítás sántító dolog az irodalomban. Épp így ha­sonlíthatnánk a modern non-fieldon irodalomhoz, azaz a dokumentumregény remekeihez, hiszen akad benne pontosan kimásolt, valóságos kérvény is; az író édesanyjának egy 1952- es levele — amúgy helyes­írási hibástul, központozás nélkül áradó keservével — és szemináriumi brosúra­­szöveg ugyanazon időből; édesapja folyamodványa, melyben könyörög, hogy vegyék el tőle bajt hozó cséplőgépét — és részlet egy korabeli újságcikkből. De mindezek ellenére, vagy mindezekkel együtt, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv vol­taképp költészet­i prózá­ban. Balladás tömören, ke­délybe oltva a könnyet — mert hát mi mást is lehet­ne tenni a rossz múlttal — beszéli el emlékeit és mai élményeit abban a sor­rendben, ahogy­­egymás mögül felbukkannak. Az édesanya biztatására fog a könyvhöz az író. Ró­luk írjon már egyszer. És­pedig az igazat írja meg. S akkor az álma könnyű lesz — ígéri neki. S ő hűségesen az anyai intelemhez, valóban az iga­zat írja. Az igazat, bár­mennyi is abban a keserű­ség. Az igazat, a negyed­magyar, háromnegyed ro­mán ajkú faluról — a na­cionalizmus árnyéka nél­kül. Az igazat, ezermester apjáról, akit egy sok-sok éves gázülésben összeka­part, összebütykölt öreg cséplőszekrény juttatott egykor — örök szegényem­­ber-jobbágyivadék létére — a kuláklistára. Házából pedig az istállóba, amely­nek hidegét — meg a lelki sérülés emlékét — az édes­anya mai napig sajgó fej­fájása őrzi. Az igazat, a gyümölcsoltó, nagy tudású kertészgazdáról, akinek ter­mő gyümölcsöséből egy da­rabot f él éktelenül lskanya­­rít a hivatalnokszellem, hogy senki­ mindenkié, ku­kacok és tolvajok prédája legyen. Az igazat, a tudat­lanságból megesett falusi leányanyákról, az annyi szeretettel megénekelt „fél­szárnyú asszonyokról”. Az édesanya egy helyütt — véletlenül-e — versnek nevezi azt az egy­hangú névsort, az ükapa Sütő Mihály anyakönyvi krónikáját (benne semmi más, csak nevek, születési és halálozási dátumok, ti­zennégy gyermek születé­séé és közülük tíz kisgye­rek haláláé), amelyet az író ugyancsak­­ belemásol könyvébe. És így tűnődik: „Vajon minő gondolattár­sítás lökte anyám nyelvére a vers szót a tiszt­etes úr anyakönyvi krónikája lát­tán? Talán egy ősi é s érin­tetlen igény, amely érzései­nek mélyrétegeiben szuny­­nyad, életnek és költészet­nek az az egységes szemlé­lete, amelyet az Irodalom néhanapi csapodársága még nem kuszált össze benne. Vagy talán saját kötöttsé­ge — ha úgy tetszik: mű­vészi szemlélete —, job­bágy Sütő Mihály iránt, ki­­neke tizennégy tagú csapata tíz halottal s négy élő har­cossal mintegy önmaga út­iránya : a megsemmisülés ellen küzdve vágta keresz­tül magát egyetlen ringó bölcsővel a történelem drótakadályain.” Ilyen „vers” Sütő András krónikája is, az élet­erő hajdani kényszerpazar­lásáról és mai — kevésbé kényszerű, és lassan, de rit­kuló — pazarlásairól. Fencsik Flóra

Next