Esti Hírlap, 1971. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-15 / 217. szám

A VÁRNEGYEDBEN K­incses Országház uten­ i. Újabb középkori emlékeket tártak fel Újabb fontos középkori emlékeket tártak fel a bu­dai Várban a lakónegyed helyreállítói — jelentették be a Városházán. Egyebek között a Dísz tér 4—5. szám alatt XIII. századból való ülőfülke-sort találtak. A lelet jelentőségét meghatá­rozza, hogy a vári építkezé­sek legkorábbi korszakából maradt ránk. Ülőfülkék A várnegyed az ország legfontosabb összefüggő középkori építészeti együt­tese. Nem egy-egy palota, hanem a régi házak összes­sége adja máshoz nem ha­sonlítható értékét. Ezért a tanács nagy gondot fordít itt az építkezésre, hogy megőrizzék 700 év hagyaté­kát. A múltban a sok-sok át­alakítás megváltoztatta a gótikus külsőt. Korunk nemcsak helyreállítja a há­borúban súlyosan megron­gálódott sok kis ódon há­zat, hanem a kutatások eredményeként a homlok­zaton bemutatja a közép­kori maradványokat is. A vári lakónegyed jel­legzetes vonása a díszes ülőfülkék gyakorisága. A háború előtt legtöbbet el­rejtette a befalazás. Most több mint 30 kapualjban tekinthetők meg a változa­tos faragású sok száz éves emlékek. Az Országház ut­ca 2. szám és az Úri utca 38. szám alatt rég elfelej­tett palota árkádívét bon­tották ki. Másutt gazdag színezésű festett homlokza­tok részleteit tárták fel. A kutatások lehetővé tették azt is, hogy megismerjék a középkori utcák, terek ki­alakulását, meg a Magdolna templom romkertje. A Hess András térre kerülő Hotel Buda­pest Hilton tervét módosí­tásokkal elfogadták. Úgy számítják, hogy itt az épít­kezés 1976-ra fejeződik be. 1972-ben kezdődhet meg a Táncsics Mihály utca 7. számú épület helyreállítá­sa. Itt lesz a Zenetudomá­nyi Intézet és Múzeum ott­hona. Rom­kert Még az idén elkészül a várfalak nyugati szakasza. Ezután már csak a Halász­­bástya és az Erdélyi bás­tya közti várfal felújítása, marad hátra. A volt királyi palota déli részén átadott Budapesti Történeti Múzeum kiállítá­sait és a háború után fel­tárt középkori erődítmé­nyek között megnyílt rom­­kertet már sokan látogat­ják. A helyreállítás leg­közelebbi eseménye vár­hatóan 1973-ban a Duna felé néző szárnyak átadása lesz. Itt kap helyet a Nem­zeti Galéria és a Munkás­­mozgalmi Múzeum. Későb­bi feladat a Várszínház, a Sándor palota megújítása, majd a Magyar Nemzeti Könyvtár megnyitása ... Aczél Megújulnak az ősi utcák a Várban. Megújuló utcák A feltárások még nem­ fejeződtek be, s bár egész utcák­ megújultak, a hely­reállító munkák sem ké­szültek mind el. Legutóbb az Országház utca több megújított épületét adták át. Legnevezetesebb az Or­szágház utca 28. számú épület. Az egykori ország­házi üléstermet kongresz­­szusi teremnek használja majd fel a Magyar Tudo­mányos Akadémia. A Várban több szobrot és emléktáblát állítottak fel. Az Artemis kútszobor, a Magdolna-torony mellett kapott helyet. Táncsics Mi­hály szobra a Bécsi kapu mellett, a várfal tövében áll. Az Országház utca 21. számú ház elé került Lend­­vay Márton mellszobra. Az egyik legérdekesebb munka a Mátyás templom belső restaurálása volt. A különféle szerkezeti mun­kákon kívül felújították a teljes díszfestést,­ Székely Bertalan és Lotz Károly falképeit. A következő feladatok közül az építészeti és vá­rosrendezési főosztály vé­leménye szerint legfonto­sabb a foghíjak beépítése. Több helyen tanácsi lakó­házat emelnek. A Kapiszt­­rán teret délről az Akadé­mia új épülete zárja majd le, átadása után nyílhat­ AZ ŐRSÉG GYŰRŰFŰI (2.) Búcsúzkodók faluja Keresik a jövőjüket ♦ Aki mégis marad Őrség fogyó népe ... Üre­sedő falvak... A hírek, amelyek évek óta érkeznek Vas megye­ délnyugati csücskéből, a kis patakok, áttöretlen bozótosok, föld­hátakra hajló keskeny szántóföldek változatos vi­dékéről, a hírek, a vészjel­zések nem túloznak." Őrség huszonkét falvából, igaz, vannak erősebbek, jó fek­­vésűek, betonúttal, közle­kedéssel, az iparosodás né­mi kezdeti jeleivel; ezek megélnek, maradnak, hi­szen még szívó hatásuk is érzékelhető az utóbbi idő­ben. De mi vár hat-hét ki­csi településre, hány évet élnek még, meddig bírják? A magyarszombatfai ta­nácson a legutóbbi nép­­számlálás adatait nézege­tem. Tekintetem meg-meg­­akad egy-egy feltűnően ki­csinek látszó számon. Szaknyér: 140 lakos,­Szóf­ia 167, Kerkáskápolna 203, Ispánk 150, Velemér 200. Nagy Jenő, három község tanácsának­­ elnöke meg­jegyzi: „Velemér egykor Őrség fővárosa volt. Vásá­ros, hely, jó forgalom, szép lakosság.’’ Magyarszom­­batfát, a fazekasok faluját, még mentegeti a kerámia­gyár, hanem Velemérnek már sok jövője nem lehet. Óvatosan, tartózkodással fogalmaznak a tanácsi em­berek, de ez a beszélgeté­sek lényege. — Amit lehet, persze, megpróbálunk. Januártól beléptünk a téeszbe, közö­sen a három falu. Magyarszombatfa, Gö­dörháza, Velemér csatla­kozott a Bajánsenyéhez, megpróbálván így véget vetni a szomorú statiszti­kának, amely kíméletlenül kimutatta, hogy évenként 150—1300 holddal növekszik a megműveletlen szántók területe. — A gépek jöttek, az emberek idén nyáron már a keskeny ablakból nézték, mint aratnak a kombáj­nok. Az egyedül maradt öregek mentesültek a ne­héz fizikai munkától. Ez igaz. Meg az is, hogy fiatal egyetlen sem jött vissza. A föld nem hozta vissza őket. Varga, Orbán, Sebő, Si­mon, Vass — évszázados őrségi nevek, s így egyben velemériek is. Velemér kü­lönben a Vassok faluja, három házat nem találni egymás mellett, hogy Vass ne lakná valamelyiket. Én Vass János bácsinál üldögélek: hűs veranda, zsalugáterrel, a konyhá­ban halványpiros terítővel takart ágy, a kemence mel­lett gáztűzhely, s a bután­­palack süveges vasfeje. A belső renden — hosz­­szú, néma utca, többen itt­hagyták, mint ahányan lakják — ismerkedtünk meg; éppen az öreg üsző­borját mérlegelték az út közepén, aztán teherkocsi­ra rakták az átvevők, s el­indultak vele a városba. Vass János­ 15 esztende­je él kettesben a feleségé­vel. „Három évem van a nyugdíjig, a feleségemnek öt. Ha betöltjük, megkap­juk a havi 347 forintot.’’ Januárban léptek be a tsz­­be tizenhárom és fél hold­dal. „Most már ideje volt, nem lehetett másképp, nem bírtunk a földdel.” Egyetlen fiuk 15 éves korában elment a faluból. Nem tartóztatták. — Ajánlani mást, mint a földet, nem tudtunk. Hajnali kelést, éjszakai fekvést, sárt, munkát, ne­héz életet. Az öreg ingatja a fejét, s­­hunyorít kicsit, ahogy a fájdalmát titkolja az em­ber. Érti ő, jól érti, hogy a föld, a paraszti munka, a szórakozás hiánya meg nem tartja a fiatalo­kat; persze, hogy előnyben részesül náluk a napi sza­bott munkaidő, a tiszta munkahely, a divatos öltö­­zés lehetősége, az össz­komfortos lakás. A fia buszsofőr lett, a szentgotthárd—szombat­­helyi vonalon jár. Évente egyszer látogat haza, bú­csúra. Ilyenkor hozza a két unokát. De már ők is na­gyok, az egyik ipari tanu­ló, jövőre lakatos lesz. Egy kézsimítás a hom­lokon, egy sóhaj: — A belsőséget, itt a ház mögött, rájuk írattam. Az unokákra. A hangjából érezni, maga is sejti, hogy elvesztette ér­telmét ez a hagyományo­zás; az unokák kaszát, vil­lát soha nem markolnak. De mégis, így megnyugta­tóbb. Kis szünet után csönde­sen: — Mostanában éjszakán­ként keveset alszom. Csak forgolódom, nem jön az álom sehogyan. Mert én a földön is gondolkodom még, nem tehetek róla. Mert a föld a legcsodála­tosabb valami, az termi a búzát, kukoricát, krumplit, az eteti az állatot. Ez volt nekünk, az­ aranyunk, de most már, öregeknek, ez lesz a halálunk. Bízni nem bírhatunk vele, a fiatalok meg itthagynak miatta. De az öregek közül sem állta mindenki végig. Már sorolja is, kik költöztek el. „Most hirtelenében elment Simon Károly, Vass Ká­roly, Vass Pál, Vida Kál­mán, Jankó Kálmán, a Malasis család. 15 évet adok, nem lesz ebben a faluban élő ember.” Egyszer majd ő is laka­tot vet a kapura, s megy a fiához Szentgotthárdra? — Azt én nem hiszem. Itt születtünk, ebben va­gyunk, ebben maradunk. A következő mozdulattal az asztalfiókba nyúl, s elő­veszi a bizonyítványát. 62 éves volt, amikor kijárta a nyolcadik osztályt. — Négyes voltam —mu­tatja. Tűnődhetnék: miért, hát miért ment ez az öregem­ber az iskolába ötven év után, hogy befejezze, amit félbeszakítottnak érzett, miért, ha úgy­­is halálra szántnak érzi a faluját? De aki az arcára néz most, az embersorsot látja rajta, az akaratot és a reményt, s megáll a kérdést formáló szó. Kósa Csaba Magyar autóbusz Bagdadban Október 1—21-e között nyolcadszor rendezik meg a bagdadi nemzetközi vá­sárt, amely a közel-keleti kereskedelem egyik fontos fóruma. A Hungexpo ren­dezésében a magyar kiállí­tók ezúttal másodszor mu­tatják be az ipar és a me­zőgazdaság termékeit a vá­sáron : 550 négyzetméteres fedett és a magyar pavilon melletti 250 négyzetméteres nyitott területen 13 külke­reskedelmi vállalat népsze­rűsíti a különféle árukat. Igen színvonalasnak ígér­kezik a magyar járműipari részleg bemutatója: itt au­tóbuszok és tehergépkocsik láthatók majd a nagytelje­sítményű magyar szerviz­­berendezések mellett. Nyolc féle televíziós készüléket is­ láthatnak majd a bagdadi vásár magyar pavilonjának vendégei. A Chemolimpex egyebek között fotócikkeket küld a bagdadi kiállításra. MEGJEGYEZZÜK Nem csatatér Tegnapi cikkünkben­­meg­írtuk: két év, nyolc hónapi börtönbüntetésre ítéltek egy meggondolatlan gép­kocsivezetőt, aki elgázolt egy hetvenöt éves embert. Az idős férfi belehalt sé­rüléseibe. Vígasz-e vajon, hogy gázolóját elítélték, börtönbe zárták? A tárgyaláson kiderült, hogy nemcsak a gépkocsi­­vezető volt a hibás. Az ál­dozat fia tanúvallomásában nagyon reális volt: elmon­dotta, hogy édesapja, saj­nos, figyelmetlenül, körül­tekintés nélkül közlekedett. Ez alkalommal sem a gya­logátkelőhelyen ment át, ráadásul megtorpant, této­vázott, bizonytalankodott. Ez okozta halálát. A KRESZ előírja, hogy a gépkocsivezetőknek kü­lönösen kell vigyázniuk az idős emberekre. Az élet­ösztönön kívül semmiféle szabály nem írja azonban elő, hogy az időseknek is — és kevésbé időseknek —vi­gyázniuk kell önmagukra. Egyre inkább divat lesz „kitolni” a gépkocsiveze­tőkkel, mosolyogva ugrálni az orruk előtt, megmutatni, hogy a zebrán mi vagyunk előnyben, hogy azért is mi leszünk a győztesek. Fék­­csikorgások, szitkozódások, félrerántott kormányok jel­zik, hogy valaki megint ar­tistaprodukciót mutat be a gyalogátkelőhelyen, vagy az utca közepén. Valaki, aki részt vesz a gyalogosok és gépkocsivezetők csatájá­ban és nem gondol arra, hogy esetleg ő lesz az áldo­zat. Fehér fejű asszonyok bukkannak fel váratlanul teherautó mögül, aggastyá­nok vágtatnak különösebb ok nélkül, és ha megtörté­nik a baj, nem enyhíti a fájdalmat, hogy a gépkocsi­­vezető ellen eljárás indul. Persze, hogy vigyázzanak a gépkocsivezetők. De ahogy gyermekeinket köte­lesek vagyunk oktatni a helyes közlekedésre, úgy kell figyelmeztetnünk idős szüleinket is arra, hogy le­gyenek óvatosabbak, ne te­gyék kockára életüket. És ne legyünk restek figyel­meztetni őket az utcán, akadályozzuk meg, ha le­het, hogy vesztükbe rohan­janak. Büszkék vagyunk, hogy az emberi életkor határa kitolódott. Akadályozzuk meg hát az ostoba halált. Jöjjünk rá végre, hogy az utca nem csatatér, hogy presztízsünket nem óvjuk azzal, ha testi épségünk árán bizonyítjuk be, hogy nekünk van előnyünk, mi­énk a jog. Szomorú statisztika ta­núskodik arról, hogy hány idős ember leli halálát az utakon. A balesetet oko­zók felelősségre vonása nem marad el. A szélvész­ként száguldó gépkocsive­zetőket, az utcák cézárjait előbb-utóbb utoléri méltó büntetésük. De ha lehet, ne a mi éle­tünk árán veszítsék el gép­­járművezetői jogosítványu­kat. Bende Ibolya " Móri napok Mór községben október 1—3. között tartják az ezerjó hazájának hagyományos ünnepét, a móri napokat. Az ünnepségsorozat fénypontjaként ismét megrendezik a jelmezes szüreti felvonulást. A mulatságos maskarákba öltözött „szőlőszemek” sorát — a hagyományoknak meg­felelően — díszes, szőlőfürtökkel ékes hintán a „bíró” és a „bíróné” nyitja meg, őket követi majd testőreitől körülvéve, a rezesorrú „borkirály”. A menetet a tréfá­san öltözött, nagyhangú, lármás maskarák zárják. Még kényelmesebben, még­­ gyorsabban, még korszerűbb körülmények között vásárolhat a Divat­csarnok újjáalakított, megszépített divatáru­osztályain Minden eddiginél bőségesebb választékkal várjuk kedves vásárlóinkat!

Next