Esti Hírlap, 1971. november (16. évfolyam, 257-282. szám)
1971-11-01 / 257. szám
Bolgár vendégművész, Borisz Christoff mutatkozott be nagy sikerrel az Erkel Színház szombat esti Don Carlos-előadásán. A világhírű énekes Fülöp király szerepét alakította. nt úgy tűnt szombat este: a fesztivál nagydíjas, Fák, virágok, fény beillenek akár sanremói győztes számnak is. A kedves Kudlik Juli Nicola di Bari énekes-komponistát — A szívem egy vándorcigány szerzőjét — így konferálta be: ..Következik az est sztárja”, s az olasz világcsillag valóban kitűnő volt, bár ne hallgassuk el, hogy Zelatnay nála magasabbra tudta felvinni a hangot a Schöck-szám előadásában. Nekem mégis a jugoszláv Ripszej Kirov volt a táncdalfesztivál nemzetközi gálaestjének sztárja. • Nem ötperces köztünk maradjon-nal, hanem negyvenperces tévéjátékkal jelentkezett Tabi László szombat este. Tetszett ez az abszurd groteszk, a Hajrá, magyarok!, mert jó volt. Poénja ugyan vékony hajszálon függött, de ezt olyan hatásos színész-egyéniségek sodorták biztonságosan erősre, mint Inke László és a mindig kitűnő Garas Dezső, Körmendi János tehetséges színész, ezúttal azonban nem tetszett a szerepfelfogása, mégha ezt esetleg Szirtes Tamás rendező találta is ki. E játék humorát, groteszkségét Inke és Garas természetes játékstílusa adta meg, amelyből kirítt Körmendi sablonos karikírozása. • Hétről hétre excellál A hét világpolitikai rovata. Tegnap is milyen kitűnő volt a Marie Rose utcában, a francia főváros Lenin múzeumában indított „visszhang”-riport Brezsnyev párizsi útjáról. Tetszett a Czinege Lajossal készített interjú, s izgalmas volt találkozni két olyan méltán világhírű aszszonnyal, mint Indira Gandhi és Madame Tabouis. Megrázó élményben részesített az Indiába menekült pakisztániakat ábrázoló dokumentumfilm. • • A Kicsoda-micsoda? fejtörő játékot többnyire akkor méltatjuk írásbeli említésre, amikor kirívó hibái miatt felszökken a vérnyomásunk tőle. A bámulatosan éleseszű játékosok s a kitűnő Kéz—Zolnay— Lator trió azonban megérdemli, hogy megemlítsék:Ó ez a műsor. (haradás) FRANKFURTI NOTESZ (3.) Nem robbant a bomba A szolgálat kudarca ♦ Telőtt kacsa A frankfurti könyvvásár szakértői szerint 1971 legnagyobb üzleti és politikai kudarca: Reinhard Gehlen emlékirata. A világsikerűnek kikiáltott memoár iránt érdeklődő angol, olasz, francia és Skandináv kiadók sorban visszaléptek. Az amerikai cég, amely 1972-ben megjelenteti a könyvet, a Brandt-kormány elleni kirohanások törlését követeli, és sok részletet átdolgoztat a szerzővel. A nagy bevétel márkában is elmaradt, a nyugatnémet könyvpiacon gyér az érdeklődés. Mi történt Gehlen: A szolgálat című kötetével ? A szemtanúk tiltakoznak 1971. szeptember 9- én a Die Welt fantasztikus hírt röpített világgá: Bormann — Hitler kedvence és kiszemelt utóda — szovjet kém volt, aki néhány évvel ezelőtt halt meg a Szovjetunióban. A hamburgi Springer-lap Reinhardt Gehlen, nyugállományú kémfőnök A szolgálat című memoárjának részletét közölte, s bejelentette, hogy néhány napon belül Bormann árulásának bizonyítékait is megjelenteti. A világsajtó Moszkvától New Yorkig egységesen kacsának minősítette Gehlen bejelentését. Nyugat-Németországban a Süddeutsche Zeitungtól Adolf Thadden újnáci lapjának hasábjaiig mindenütt egykori szemtanúk, bennfentesek és nyomozó szakemberek tiltakoztak. Senki nem hitt Gehlennek, a Bormann-bomba nem robbant. A Die Welt szerkesztősége ekkor kinyomatta Gertrud von Heimerdinger tanúvallomását. Az egykori tábornok lánya a berlini Moabit-börtönben szovjet katonák társaságában látta volna Martin Bormannt. A soha meg nem történt találkozás napja Gertrud von Heimerdinger szerint: 1945. június 13. Ez bizony elnézett dátum. A berlini rádió ugyanis 1945. június 14-én, jelentette, hogy Bormann fogságba esett.. Néhány nap alatt kiderült ezután, hogy a fogoly nem Bormann. A Die Welt ezúttal is bakot lőtt. Ettől kezdve óvatosabban jártak el. Az olvasó az ígért tények helyett újabb cikket kapott; a Die Welt szerkesztője ebben kénytelenkelletlen elismerte, hogy Bormann nem a Szovjetunióban, hanem Berlinben halt meg. Közben azért továbbra is hirdették Gehlen könyvét: Bormann szovjet ügynök! Két nap múlva pedig kiadták Rudolf Ströbinger — álnevén Pavel Havelka — cseh újságíró cikkét. Eszerint — Gehlen gyanúját is lepipálva — Bormann már 1920 óta kémkedett a Szovjetunió javára. Szabadcsapatban szolgált, a Baltikumban harcolt a Vörös Hadsereg ellen. Fogságba esett, majd átállt a „másik oldalra". Csakhogy nyomban kiderült: Bormann 1922-ben állt be a megnevezett különítménybe, s abban az időben, de később sem járt a balti országokban. Aki azt hiszi, hogy ezután a Die Welt elhallgatott — téved. Springert ugyanis a tények nem érdeklik. Célja kettős. Az egyik: visszavágni a Der Spiegelnek, amely a Pullach, Intern című nagysikerű könyvet kiadta. Ebben a lap két munkatársa, Hermann Zolling és Heinz Höhne leplezte le Gehlen szervezetének mesterkedéseit és baklövéseit. Springer biztatására kereste fel az egyik mainzi kiadó vezetője a nyugdíjas tábornokot, majd színre lépett Herbert Kremp. A Die Welt főszerkesztője 450 ezer márkát fizetett ki Gehlennek a Bormann-leleplezésért, s megszervezte a Gehlen-memoár nagyhangú, hazug reklámját. Az üzleti érdeknél és a konkurrens vállalkozás boszszantásánál is fontosabb Springereknek a Gehlenkönyv, mint politikai akna, mint a Brandt-kormány elleni hadjárat egyik eszköze. Olyan megnyilatkozás, amely ürügyül szolgál a lap publicistáinak, hogy Brandtot és Wehnert titkos szovjet ügynöknek nevezzék, és rágalomhadjáratot szervezzenek szovjet diplomaták ellen. Időnként választ is kapnak. A Gestapo tudta volna Megszólalt a Gehlen-ügyben a nyugatnémet kémszervezetről és alapító főnökéről talán legtöbbet tudó Hermann Zolling is. Szerinte Gehlen fontoskodó bajkeverő, aki mindig csak politikai célokat követ, sosem az igazságot. Ami a Bormann-nal kapcsolatban felrepített kacsát illeti, Zolling az eddigi cáfolatokhoz a következő megjegyzést fűzi: képtelen naivitás feltételezni, hogy a Gestapo ne tudott volna Bormann üzelmeiről, s hogy például a rádiófigyelő szolgálat ne leplezte volna le a Hitler közvetlen közelében működő titkos kémadót. Az is elfogadhatatlan állítás, hogy Gehlen — amint memoárjában írja — kapcsolatban állt a Hitler elleni 1944 júliusi összeesküvés szervezőivel. Ki hiheti el, hogy a Gestapo figyelmét elkerülte a katonai elhárítás vezetőjének „árulása”. Gehlen — folytatta a nyilatkozatot Hermann Zolling — új hivatalában, a Német Szövetségi Köztársaság kémfőnökeként is szívesen együtt dolgozott a náci szakemberekkel. Hivatala a könyvvásárol nak munkatársai között ,az alapítás után 23, később 25, nyugdíjba vonulásakor pedig 30 százaléknyi volt az egykori Gestapo- vagy SS- tiszt. Ezek a szélsőjobboldali vezetők és beosztottak nem utolsósorban a nyugatnémet ellenzéki politikusok megfigyelésében szereztek újabb érdemeket. Mindenki kém... Gehlen erről természetesen egyetlen sort sem ír, mit ahogyan a különböző CDU-CSU kormányok is mindig cáfoltak és tiltakoztak, ha a Gehlen-szervezet „belpolitikai hírszerző tevékenységéről” esett szó. A valóságban — egyebek között — a következők történtek: amikor Gustav Heinemann, az NSZK jelenlegi államfője, a nyugatnémet újrafelfegyverzés elleni tiltakozásul kilépett Adenauer kormányából, majd pártjából, s új páriát alapított, Gehlen hónapokon át figyeltette. Olyan jelentéseket is helyben hagyott és továbbított, amelyek szerint Heinemann „szovjet ügynök”, aki a bécsi szovjet nagykövettől bőröndnyi pénzt és utasításokat fogad el. Figyeltette Gehlen az SPD akkori elnökét, Erich■ Ollenhauert is. A koreai háború idején feketelistát állított össze: tízezer ellenzéki politikus, nem kis részben szociáldemokrata funkcionárius letartóztatását tervezte. „Ébersége” akkora volt, hogy Adenauer moszkvai tárgyalásainak hivatalos német tolmácsát is százszázalékos kommunistasággal gyanúsította. Ilyen és hasonló esetek teszik érthetővé, hogy nemcsak a szociáldemokraták, hanem a polgári sajtó mérsékeltebb orgánumai is csalásnak bélyegzik Springer és Gehlen közös vállalkozását. Dersi Tamás Hajmnalban kelt a „hangszóró” írója, hogy azon melegében számoljon be egy új rádiósműsor születéséről, a maratoni Reggeli Krónikáról. Az ismert szignál — mint azt koránkelő olvasóink is hallhatták — ma öt órakor csendült fel, s utána rögtön egy szokatlan zene: a Francia Rádió hangjele. A Francia Rádió hajnali műsorának bemondója üdvözölte — az ugyancsak korán kelő Róbert László jóvoltából — a magyar hallgatókat. A reggeli műsorok világszerte a legfontosabb, legkoncentráltabb tájékoztató adások közé tartoznak. Ezeknek a tanulmányozása, s néhány kísérlet után kezdődött el ma nálunk is egy olyan „egykézbe” összefutó, egy műsorvezető által tolmácsolt sokrétű rádiósprogram, amely frissen tájékoztat az eseményekről, s ugyanakkor személyes barátokká teszi a hallgatót, s a rádiót. Az öt órakor kezdődő műsorban rövidre fogott, tömör tájékoztatást hallhattunk a tiszai gáterősítési munkálatokról, a tegnapi asztalitenisz-versenyről, a 106-os busz megindulásáról, a hatórai Krónikában már részletesebb külpolitikai összefoglalást kaptunk a New Yorkból jelentkező Scheel Gyulától és a stúdióban ülő Ipper Páltól. És visszatért egy-két olyan, téma, ugyancsak kibontakoztatva, vagy a helyszínről közvetítve, amelyről az előző adásiban összefoglalva már hallottunk. A hétórai adás szokott apparátusával vonult fel. Úgy érezzük, sikerült az új rádiósprogram; eleven, friss volt, folyamatosságot érzékeltetett. A szerkesztőműsorvezető Mester Ákos és riportertársai nehéz munkát vállaltak. Reméljük, hosszú távon is bírják majd ötlettel, energiával. (harangozó) Figaro házassága BEMUTATÓ A JÓZSEF ATTILA SZÍNHÁZBAN „Ez borzasztó! Ezt sohasem szabad előadni! Inkább a Bastille szakadjon le!” — mondta a legenda szerint XVI. Lajos, a Figaro házassága olvastán, amikor az utolsó felvonás nagy monológjához ért. A közismerten nem túl szerencsés király mindkét aggálya beteljesedett. Többszöri betiltás ellenére a darabot bemutatták, s rá öt évre a Bastille leomlott. Idestova kétszáz éve nevet a közönség Beaumarchais komédiáján. Vajon miért? Hol van már egykori pikantériája? Mondják, az ősbemutató botrányosan sikeres volt, az arisztokrata közönség lelkesen tapsolt saját megcsúfoltatásán. S ahogy mondani szokás, a forradalom szele érződött Figaro egyegy szavából, de ezt ma már nehéz kihallani a darabból. Álruhás szerelmi cselvetésekkel ékes vígjátéki helyzetekhez hasonlókat is százával írtak már előtte-utána, s ezek mind eltűntek a feledés homályában. Titka talán leginkább hőseiben és dialógjainak szellemességében rejlik. A hősök közül elsőül Figaróban. Nemcsak talpraesett, okos és ravasz, de mindenekelőtt szellemes, érdekes egyéniség, sok belső eleganciával és gazdag lélekkel, amely ki-kibukkan a ravasz csibész-bohócálarc alól. Az álarcra épp azért van szüksége, hogy önérzetét megtartva, képes legyen szolgálni is, kijátszani is a fölötte levő ostobákat. A József Attila Színház tiszteletre méltó szokása, hogy az újonnan szerződtetett fiatal tagokat, régi jó színházi hagyományokhoz híven, minél előbb nagyobb szerepekben mutatja be a közönségnek. Ezúttal nyilván ismét az „engedjétek szóhoz a fiatalokat” jelszó jegyében, nem a társulat papírforma szerinti Figarónak való sztárjára, hanem az ifjú Márton Andrásra osztották a címszerepet. Márton András tehetséges, jó mozgású és 15 humorú színész, ha egyéniségének nincs is ma még akkora súlya, hogy megtelne vele a színpad. ő is, akárcsak a szereplők többsége, áldozatául esik annak a rendezői elvnek, amely szerint a vígjáték előadásának legfőbb és egyetlen követelményei a tempó. Igaz, nincs busább élmény egy ólomlábú vígjátéknál. Ezt a Berényi Gábor diktálta tempót azonban a szereplők alig bírják szusszal — a szó szoros értelmében —, a hajszolt szótagok néha öszszetorlódva bukfenceznek át egymáson, a publikum füléhez pedig néhol töredékesen érkeznek a szerző és a fordító, Illyés Gyula jóvoltából oly szellemes párbeszédek. Márton Andrásnak épp ott fogy ki végképp a szufléja, amikor a legnagyobb szükség lenne rá: az utolsó felvonásbeli nagy monológnál, amely pedig a darab kulcsa. A rendező egyébként se igen döntötte el, mennyire stilizálja a játékot és hasonlóképpen következetlen Csányi Miklós színpadképe is, amely hol szorongatóan szűk, hol kihasználhatatlanul mély játékteret ad. Vágó Nelli jelmezei kifejezőek, szépek. Voith Ági nagyszerű Zsuzsi: a túl sikeres pályakezdést követő, kissé félvállról vett évek után, mintha most találná meg igazán színészi önmagát, lénye lágyabb lett, megőrizve fűszeres karakterét.Horváth Gyula ezúttal is az előadás egyik legjobbja Bartolo doktor buffószerepében. Örkényi Éva új szerepkörrel, s egy hálátlan szereppel viaskodik. Pálos Zsuzsa, Planchette nyúlfarknyi szerepében is vonzó és érdekes. Gyöngyössy Katalin és Fülöp Zsigmond dekoratív grófi pár. A premier egyetlen nyíltszíni tapsát Ujréti László aratta, néhány mondatos szerepével. Fencsik Flóra VI. FUTAM, 1/2 12 óra KORDA GYÖRGY TÁTRAI MARIANN HAVASI VIKTOR TEMESVÁRI ISTVÁN KURUCZMARIENKO ÉVA POLÁK LACI ZENE: BON BON TRIO REGGEL 4 óráig ZENE TáNC Ja SKAGERBERRY a közönség játszik - a közönség nyeréBEN NÍGNT EkUB* l,SffNAT£R? TU 3SS 1M,«3-etJ.1 . ... II. FUTAM, 1bílj||!| ARADSZKY LÁSZLÓ Y PÁLFFY ZSUZSA MÁTRAI ZSUZSA * TEMESVÁRI ISTVÁN MAGGIE MAY HOTEL SM.VANVSW W A A JBTFkI SZÁj LÓDAUTAU AN VOKAI S'ÖRSÖtiw ki ^ mumm» : ÖGEQZJ .-r