Esti Hírlap, 1972. április (17. évfolyam, 78-100. szám)

1972-04-29 / 100. szám

• Illés Béla legendás mesélő. Anekdoták kerin­genek anekdotádé kedvé­ről. Tegnap a televízió né­zője is belekóstolhatott anekdotáinak ízeibe. Dévé­nyi Róbert feldolgozásá­ban Hajdufy Miklós Pofo­nok címmel három törté­netet rendezett képernyő­re. Az anekdota akkor iga­zi, ha szép komótosan, a mellékszálakra kd-kitérve mesélik, késleltetve ezzel az elmaradhatatlan csat­tanót, megkétszerezve így a várakozás izgalmát. De, jól tudjuk, más a szavak és más a képek realitása. Hajdufy átvette Illés Bé­la kedvesen anekdotázó modorát, nem számolva azzal a különbséggel, hogy amit a szavaknak szó szó­­szerint elhiszünk, megjele­nítve kételyeket ébreszt­het. A Magyar­ rapszódiá­ban például az ő lassú, késleltető tolmácsolásá­ban minduntalan nyitva maradt a kérdés: a szeren­csétlen kis gigerli házas­ságszédelgő miért nem tisz­tázza magát a veszedelmes vád alól? Hiszen vétke jelentéktelen kis játék ah­hoz képest, amivel a csend­őrfőnök vádolja. S csupán azért támadhatott kéte­lyünk, mert a rendező a lassú mesélő modorával a képek realitása szerint jócskán hagyott időt sze­replőinek a dolgok könnyű tisztázására. Sőt, még ar­ra is, hogy a néző a sze­replőknél már jóval előbb kitalálhassa a csattanót. A Gödény Dénes esetében a kép és a szó egyensúlyá­nak helyrebi­l­lentését a tévétolmácsolás a szituá­ció túljátszásával igyeke­zett elérni. Ez különösen Haumannn Péter­ játékát billentette már-már a bur­­leszk felé. A legkiegyensú­lyozottabb, legjobban si­került történet Az első po­fonok volt. Bálint Andrást dicséret illeti a megalá­zott, de magának igazsá­got szerző diák figurá­jáért. • A Jogi esetek ezúttal némileg eltért korábbi for­májától egy hosszú riport beiktatásával. Tartalmában azonban hű maradt önmagá­hoz, ismét méhkasba nyúlt. Azaz olyan jogi eseteket ve­tett fel, amelyek várhatóan nagy visszhangot váltanak ki. A társbérletekről és albérle­tekről esett szó. Azt hiszem, annál nagyobb dicséretet nem tudnánk mondani erről a mű­sorról, mint amit egyik levél­írója így fejezett ki: a Jogi esetek olyan széles körű rea­gálást váltott ki, mint egy táncdalfesztivál. Különösen rokonszenves az adásban, hogy az a bizonyos fiatal anya­g idős férj lakáskonfliktus, amely óriási visszhangot vál­tott ki, nem került le a napi­rendről. A műsor vezetői és szakértői vették maguknak a fáradságot, hogy akár harmad­­szor is visszatérjenek rá és meggyőzően tisztázzák. Ez a módszer a jogi esetek becsét növeli. (bársony) □ A KÖZKEDVELT RÁDIÓKABARÉ májusi műsorában új szóvivőt avat, Antal Imre személyében. Kodály Zoltán nyomában A zeneszerző életművével kapcsolatos új kutatások Már eddig is gazdag a Kodály Zoltánról szóló iro­dalom. A Kodály-emlékév pedig lappangó, felderítésre váró adatok további kutatására ösztönzi a zenetudóso­kat. Breuer Jánost az a kap­csolat foglalkoztatja, amely Kodály és a bécsi iskola között állt fenn. A tra­gikus sorsú Anton Webern (1945-ben Bécsben lelőtte egy amerikai katona) nagy tisztelője volt Bar­tóknak és Kodálynak. Az osztrák fővárosban ő egyengette a Psalmus Hun­­garicus bemutatóját. A Munkásdalegylet karna­gyaként Webern maga di­rigálta a művet. (Ugyan­ezen a koncerten Bartók is zongorázott.) Annak el­lenére, hogy Kodály Zol­tán hagyatékában ha­tal­y más sajtóanyag maradt fenn, az emlékezetes We­­bern-féle hangversenynek nincs nyoma. A Psalmus bécsi visszhangját keresi most Breuer. A bécsi Universal Edition (Kodály kiadója) archívumában, vagy pedig a Webern­­hagyatékban lehet fellel­ni. Breuer most készült el a Die Musik című nagy hírű német zenei folyó­irat Kodályról szóló cik­keinek összeállításával, s a gyűjtemény egész könyv­­nyi anyaggá nőtt. Nyilatkozat 1927-ből Hiányzik a Kodály-cik­­kek bibliográfiájából e sorok írójának interjúja is, amelyet a Háry Já­nos bemutatója előtt írt egy hetilapba. „— A múlt nyár elején — mondta Kodály 1926- ban — betoppant hozzám Harsányi Zsolt és Paulini Béla. Szövegkönyvet hoz­tak, a Háry János szö­vegkönyvét. Elolvastam, megtetszett, s örömmel vál­lalkoztam zenei illusztrá­lására. Az újságok akkor sok mindent összeírtak. Például, hogy a Háry Já­nost vígoperának írom, de ez nem igaz, mert daljá­ték, ami a Nemzeti Szín­házban éppen úgy színre kerülhetett volna, mint az Operaházban. Háry alak­ját­­a két szövegíró egé­szen elmélyítette, embe­ribb embert formált be­lőle, moliére-ibb alakot alkottak, mint tán Moliére tette volna. Nem vagyok optimista, de nagy sikert jósolok a darabnak. Még sohase voltam így; ma­gam sem tudom felfogni, hogyan lehet egy darab egységes, mint ez, s mégis mozaikszerű. A Háry Já­nos a mozifilmhez hason­lít a legjobban. Az obsi­tos mindegyik kalandja más és más színen játszó­dik le... Azt hiszem, a da­rab érdekes, eredetiségével lépést tart a zene is.” Ar­ra a kérdésre, hogy a Háry János után melyik mű­vén dolgozik, így vála­szolt: „Móricz Zsigmond szövegére írandó nagy­operámat, az Odüsszeuszt készítem elő. Gyakran reg­geltől késő éjjelig dol­gozom.”­ Harminc évvel később, amikor a Móricz— Kodály-opera iránt érdek­lődtem, elmondta, miért nem született mag­a vég­leges színpadi mű. Ám nem szerette, ha az újság­író erről faggatta, szerzője: Kodály. (Liszt Ferencnek is sok baja volt a neve kinyomtatásával, legtöbbször Litznek szed­ték.) Az angol nyelvű na­pilapok a vesszőt éppen úgy elhagyják a nevéből, mint Bartókéból is. De ez a legkevesebb, hiszen ma már szerte a világon is­merik Kodály Zoltán ne­vét és muzsikáját. Kristóf Károly Amerikai portré Kodály Zoltánról. (Hackett Gábor felvétele.) Fényképek Kodály Zoltánról sokkal több fénykép készült, mint Bartók Béláról, hiszen tovább élt. A felszabadult Magyarország fotóriporte­reinek vele kapcsolatosan bőven akadt munkájuk, már társadalmi tevékeny­sége miatt is. De sok olyan felvétel van, amelyet még nem publikáltak. Régi ké­pek és későbbiek egyaránt. Amerikai utazásain főleg a magyar származású Hackett Gábor fotografál­­ta a leggyakrabban. Hackett elküldte nekünk közlésre a kitűnően sike­rült portrék egyikét, ame­lyet oldalunkon láthat az olvasó. Nem adták még közre Bartók—Kodály— Balázs Béla a század ele­jéről való „napozó” fotog­ráfiáját sem. A kutatás munkájában mindenkit se­gít a mester hitvese, Ko­dály Zoltán özvegye. A nehéz név Sajtótörténeti szem­pontból nem érdektelen, hogy pályája elején sok­szor tévesen írták le Ko­dály Zoltán nevét. A Pesti Napló például nemegy­szer „Kedélynek” nevez­te el, így olvasható ez az 1909-es évfolyam egyik decemberi lapjában, ami­kor már zeneakadémiai ta­nárként, a Magyar Nők Karegyesülete által hir­detett dalpályázat zsűri­tagjai között sorolják fel. A Musikblätter des An­bruch Bartók-különszá­­mában az egyik cikk PLOVDIV­11IRADAS Kiállítás a Bolgár Kulturális Központban Három sötét ruhás, töré­keny alak összekötözött kézzel áll a szürkésfehér kőfal előtt. Nem sugárzik belőlük semmi heroizmus, legalábbis a szó megszo­kott értelmében. Összero­­gyással küszködő alakjuk inkább valamiféle megren­dítő szívósságot-eltökéltsé­­get juttat a szemlélő eszé­be. S a kőfalon az irka­­firkák, a mártírok utó­dai ... Hriszto Sztefanov fest­ménye egyike a Bolgár Kulturális Központban ki­állított kilenc plovdivi művész huszonhét képé­nek. Kitűnő alkotás: a múlt és a jelen kibékíthe­­tetlenségét, a történelem óramutatójának megállít­­hatatlanságát érzékelteti. Némi önkényességgel azt is lehetne mondani, hogy tu­lajdonképpen azt fogal­mazza meg tömören, ami a Bulgária második legna­gyobb városában a század­­forduló óta kialakult festő­iskola talán legjellemzőbb vonása. Plovdiv a legkülönfélébb érdeklődési körű és művé­szi hajlandóságú alkotókat vonzza. Az idestova száza­dunkkal egyidős Zlatju Bo­­jadzsiev három képe pél­dául a népmesék naiv tisz­taságát idézi. Kolju Vit­­kovszki a zöld különféle árnyalatait variáló érde­kes tájképe a várost övező trák síkság történelmi le­vegőjét, Dimitar Kirov Triptichonja és Gótikája pedig a mai ember sajátos szemléletmódját, amely új színeket és formákat tár­sít a régmúlt épületeihez­tárgyaihoz. A fiatal Joan Levievet — Protestsong cí­mű festményének tanúsága szerint — az a nemzedék foglalkoztatja, amelynek számára a napjainkban di­vatos beatzene nem csupán szórakoztató időtöltést, ha­nem az agresszió és az öl­döklés elleni tiltakozást is jelent. Mindez elsősorban a mű­vészi sokrétűségről tanús­kodik. Nehezebb fölfedezni a festői látásmód, a szelle­mi alapállás rokonvonásait. Aki azonban alaposabban szemügyre veszi a szóban forgó képeket, a különbö­zőségek mélyén észreveszi a szavakkal alig kifejezhe­tő közösséget, amiről a plovdivi festők tárlata ad hírt számunkra. V. M. Helytörténeti termek Állandó kiállítással nyi­tott Hajdú-Bihar megye új büszkesége, a Hajdúsági Múzeum. Hajdúböször­mény régészetét, helytör­ténetét és néprajzát mu­tatják be. Különösen ér­dekes a hajdúkort, a haj­dú szabadságküzdelme­ket, a 48-as szabadsághar­cot és az 1919-­es év ese­ményeit bemutató hely­­történeti termek anyaga. ÜZEMEK IS JELÖLTEK Kétszázezer szavazat Tegnap adták át a SZOT- díjakat. Immár tizenötödik esztendeje tünteti ki a Szakszervezetek Országos Tanácsa azokat a művésze­ket, akik munkásságukkal és személyes magatartá­sukkal elősegítik a mun­kásosztály ízlésének for­málását. Orosz Lászlótól, a SZOT kulturális osztályának ve­zetőjétől kérdezzük: vál­tozott-e valamit a tizenöt esztendő alatt a díjazás célja, változtak-e a mód­szerek a díjazottak kivá­lasztásában? Közvélemény­kutatás — Annak idején kettős alapelvet állapítottak meg a díj feltételéül — mondta Orosz László. — Olyan művek alkotóit kell díjaz­ni, akik mai életünket áb­rázoló, szocialista eszmei­­ségű alkotásokkal lépnek a nyilvánosság elé, s a szer­zők szocialista közéletünk­ben részes emberek legye­nek. — A kiválasztás módja változott a múlt évek fo­lyamán. Egyes esetekben brigádokkal folytattunk beszélgetést, máskor a szakszervezetek kulturális aktivistái mondták el vé­leményüket; arra is volt példa, hogy előzetes köz­véleménykutatás alapján készült el egy lista, s en­nek a listának a névsorára adhatták szavazataikat az üzemekben. Négy kategória — A most kiosztott díjak odaítélése előtt, a gyakor­latnak, a változó és bonyo­lult igényeknek meg­felelően bővítettük azok­nak az elveknek kö­rét, amelyek alapján a díjak odaítélhetők. A mó­dosítás négy kategóriáját jelöli meg. Az első szerint díjazható egy művész mai témájú, szocialista eszmei­­ségű, a dolgozó emberek életét tükröző, magas szín­vonalú alkotása, s díjazha­tó az életmű. A második kategóriába tartoznak az előadóművészek, akik el­ismerésre méltó feladatot vállalnak a dolgozók vi­lágnézetének és szocialista tudatosságának formálá­sában, esztétikai élményeik gazdagításában. A harma­dik kategória szerint azok díjazhatók, akik magas­fokú tudományos és művé­szeti-elméleti munkásság­gal, a korszerű világképet alakító publikációs, köz­életi tevékenységgel segítik elő a dolgozók művelődé­sét. Végül a negyedik kate­góriában alkotói, illetve előadói közösségek jöhet­nek számításba. A négy kategóriának megfelelően, ebben az évben már sze­mélyek és kollektívák is javaslatokat tehettek, s er­re vonatkozóan a Népsza­vában nyilvános felhívást tettünk közzé. — Milyen eredménnyel járt az új rendszerű válo­gatás? — Sokfélével, a legfon­tosabb talán az, hogy — nem túlzó becslések szerint — mintegy kétszázezer ember vett részt a díjazot­tak kiválasztásában. Ez, úgy gondoljuk, a díjak odaítélésének széles körű demokratizmusát jelzi. Az idei díjazottak közül például Szalay Ferenc festőművészt Hódmező­vásárhelyről, illetve Csong­­rádból javasolták. Ba­logh Máriát, a tévé ri­porterét sok szakmai kö­zösség javasolta, s az is érdekes tapasztalat, hogy a közönség milyen élénk figyelemmel kíséri a fiatal művészek munkásságát, s milyen örömmel látja őket a SZOT-díjasok között. Az idei díjazottak közül elég talán Huszti Péterre utal­nom. Tekintély — Megítélésük szerint milyen a SZOT-díj tekinté­lye? — Úgy gondoljuk, azok, akik SZOT-díjat kapnak, a maguk művészi terüle­tén hitelesítették tevékeny­ségüket, ott már nem kell bizonyítaniok. A SZOT-díj ezen felül valami többet is feltételez időben, fáradság­ban, elkötelezettségben. Úgy érezzük, az eddigi SZOT-díjasok megtették ezt, s a közvélemény be­csüli őket ezért. Bernáth László

Next