Esti Hírlap, 1972. április (17. évfolyam, 78-100. szám)
1972-04-29 / 100. szám
• Illés Béla legendás mesélő. Anekdoták keringenek anekdotádé kedvéről. Tegnap a televízió nézője is belekóstolhatott anekdotáinak ízeibe. Dévényi Róbert feldolgozásában Hajdufy Miklós Pofonok címmel három történetet rendezett képernyőre. Az anekdota akkor igazi, ha szép komótosan, a mellékszálakra kd-kitérve mesélik, késleltetve ezzel az elmaradhatatlan csattanót, megkétszerezve így a várakozás izgalmát. De, jól tudjuk, más a szavak és más a képek realitása. Hajdufy átvette Illés Béla kedvesen anekdotázó modorát, nem számolva azzal a különbséggel, hogy amit a szavaknak szó szószerint elhiszünk, megjelenítve kételyeket ébreszthet. A Magyar rapszódiában például az ő lassú, késleltető tolmácsolásában minduntalan nyitva maradt a kérdés: a szerencsétlen kis gigerli házasságszédelgő miért nem tisztázza magát a veszedelmes vád alól? Hiszen vétke jelentéktelen kis játék ahhoz képest, amivel a csendőrfőnök vádolja. S csupán azért támadhatott kételyünk, mert a rendező a lassú mesélő modorával a képek realitása szerint jócskán hagyott időt szereplőinek a dolgok könnyű tisztázására. Sőt, még arra is, hogy a néző a szereplőknél már jóval előbb kitalálhassa a csattanót. A Gödény Dénes esetében a kép és a szó egyensúlyának helyrebillentését a tévétolmácsolás a szituáció túljátszásával igyekezett elérni. Ez különösen Haumannn Péter játékát billentette már-már a burleszk felé. A legkiegyensúlyozottabb, legjobban sikerült történet Az első pofonok volt. Bálint Andrást dicséret illeti a megalázott, de magának igazságot szerző diák figurájáért. • A Jogi esetek ezúttal némileg eltért korábbi formájától egy hosszú riport beiktatásával. Tartalmában azonban hű maradt önmagához, ismét méhkasba nyúlt. Azaz olyan jogi eseteket vetett fel, amelyek várhatóan nagy visszhangot váltanak ki. A társbérletekről és albérletekről esett szó. Azt hiszem, annál nagyobb dicséretet nem tudnánk mondani erről a műsorról, mint amit egyik levélírója így fejezett ki: a Jogi esetek olyan széles körű reagálást váltott ki, mint egy táncdalfesztivál. Különösen rokonszenves az adásban, hogy az a bizonyos fiatal anyag idős férj lakáskonfliktus, amely óriási visszhangot váltott ki, nem került le a napirendről. A műsor vezetői és szakértői vették maguknak a fáradságot, hogy akár harmadszor is visszatérjenek rá és meggyőzően tisztázzák. Ez a módszer a jogi esetek becsét növeli. (bársony) □ A KÖZKEDVELT RÁDIÓKABARÉ májusi műsorában új szóvivőt avat, Antal Imre személyében. Kodály Zoltán nyomában A zeneszerző életművével kapcsolatos új kutatások Már eddig is gazdag a Kodály Zoltánról szóló irodalom. A Kodály-emlékév pedig lappangó, felderítésre váró adatok további kutatására ösztönzi a zenetudósokat. Breuer Jánost az a kapcsolat foglalkoztatja, amely Kodály és a bécsi iskola között állt fenn. A tragikus sorsú Anton Webern (1945-ben Bécsben lelőtte egy amerikai katona) nagy tisztelője volt Bartóknak és Kodálynak. Az osztrák fővárosban ő egyengette a Psalmus Hungaricus bemutatóját. A Munkásdalegylet karnagyaként Webern maga dirigálta a művet. (Ugyanezen a koncerten Bartók is zongorázott.) Annak ellenére, hogy Kodály Zoltán hagyatékában hataly más sajtóanyag maradt fenn, az emlékezetes Webern-féle hangversenynek nincs nyoma. A Psalmus bécsi visszhangját keresi most Breuer. A bécsi Universal Edition (Kodály kiadója) archívumában, vagy pedig a Webernhagyatékban lehet fellelni. Breuer most készült el a Die Musik című nagy hírű német zenei folyóirat Kodályról szóló cikkeinek összeállításával, s a gyűjtemény egész könyvnyi anyaggá nőtt. Nyilatkozat 1927-ből Hiányzik a Kodály-cikkek bibliográfiájából e sorok írójának interjúja is, amelyet a Háry János bemutatója előtt írt egy hetilapba. „— A múlt nyár elején — mondta Kodály 1926- ban — betoppant hozzám Harsányi Zsolt és Paulini Béla. Szövegkönyvet hoztak, a Háry János szövegkönyvét. Elolvastam, megtetszett, s örömmel vállalkoztam zenei illusztrálására. Az újságok akkor sok mindent összeírtak. Például, hogy a Háry Jánost vígoperának írom, de ez nem igaz, mert daljáték, ami a Nemzeti Színházban éppen úgy színre kerülhetett volna, mint az Operaházban. Háry alakjáta két szövegíró egészen elmélyítette, emberibb embert formált belőle, moliére-ibb alakot alkottak, mint tán Moliére tette volna. Nem vagyok optimista, de nagy sikert jósolok a darabnak. Még sohase voltam így; magam sem tudom felfogni, hogyan lehet egy darab egységes, mint ez, s mégis mozaikszerű. A Háry János a mozifilmhez hasonlít a legjobban. Az obsitos mindegyik kalandja más és más színen játszódik le... Azt hiszem, a darab érdekes, eredetiségével lépést tart a zene is.” Arra a kérdésre, hogy a Háry János után melyik művén dolgozik, így válaszolt: „Móricz Zsigmond szövegére írandó nagyoperámat, az Odüsszeuszt készítem elő. Gyakran reggeltől késő éjjelig dolgozom.” Harminc évvel később, amikor a Móricz— Kodály-opera iránt érdeklődtem, elmondta, miért nem született maga végleges színpadi mű. Ám nem szerette, ha az újságíró erről faggatta, szerzője: Kodály. (Liszt Ferencnek is sok baja volt a neve kinyomtatásával, legtöbbször Litznek szedték.) Az angol nyelvű napilapok a vesszőt éppen úgy elhagyják a nevéből, mint Bartókéból is. De ez a legkevesebb, hiszen ma már szerte a világon ismerik Kodály Zoltán nevét és muzsikáját. Kristóf Károly Amerikai portré Kodály Zoltánról. (Hackett Gábor felvétele.) Fényképek Kodály Zoltánról sokkal több fénykép készült, mint Bartók Béláról, hiszen tovább élt. A felszabadult Magyarország fotóriportereinek vele kapcsolatosan bőven akadt munkájuk, már társadalmi tevékenysége miatt is. De sok olyan felvétel van, amelyet még nem publikáltak. Régi képek és későbbiek egyaránt. Amerikai utazásain főleg a magyar származású Hackett Gábor fotografálta a leggyakrabban. Hackett elküldte nekünk közlésre a kitűnően sikerült portrék egyikét, amelyet oldalunkon láthat az olvasó. Nem adták még közre Bartók—Kodály— Balázs Béla a század elejéről való „napozó” fotográfiáját sem. A kutatás munkájában mindenkit segít a mester hitvese, Kodály Zoltán özvegye. A nehéz név Sajtótörténeti szempontból nem érdektelen, hogy pályája elején sokszor tévesen írták le Kodály Zoltán nevét. A Pesti Napló például nemegyszer „Kedélynek” nevezte el, így olvasható ez az 1909-es évfolyam egyik decemberi lapjában, amikor már zeneakadémiai tanárként, a Magyar Nők Karegyesülete által hirdetett dalpályázat zsűritagjai között sorolják fel. A Musikblätter des Anbruch Bartók-különszámában az egyik cikk PLOVDIV11IRADAS Kiállítás a Bolgár Kulturális Központban Három sötét ruhás, törékeny alak összekötözött kézzel áll a szürkésfehér kőfal előtt. Nem sugárzik belőlük semmi heroizmus, legalábbis a szó megszokott értelmében. Összerogyással küszködő alakjuk inkább valamiféle megrendítő szívósságot-eltökéltséget juttat a szemlélő eszébe. S a kőfalon az irkafirkák, a mártírok utódai ... Hriszto Sztefanov festménye egyike a Bolgár Kulturális Központban kiállított kilenc plovdivi művész huszonhét képének. Kitűnő alkotás: a múlt és a jelen kibékíthetetlenségét, a történelem óramutatójának megállíthatatlanságát érzékelteti. Némi önkényességgel azt is lehetne mondani, hogy tulajdonképpen azt fogalmazza meg tömören, ami a Bulgária második legnagyobb városában a századforduló óta kialakult festőiskola talán legjellemzőbb vonása. Plovdiv a legkülönfélébb érdeklődési körű és művészi hajlandóságú alkotókat vonzza. Az idestova századunkkal egyidős Zlatju Bojadzsiev három képe például a népmesék naiv tisztaságát idézi. Kolju Vitkovszki a zöld különféle árnyalatait variáló érdekes tájképe a várost övező trák síkság történelmi levegőjét, Dimitar Kirov Triptichonja és Gótikája pedig a mai ember sajátos szemléletmódját, amely új színeket és formákat társít a régmúlt épületeiheztárgyaihoz. A fiatal Joan Levievet — Protestsong című festményének tanúsága szerint — az a nemzedék foglalkoztatja, amelynek számára a napjainkban divatos beatzene nem csupán szórakoztató időtöltést, hanem az agresszió és az öldöklés elleni tiltakozást is jelent. Mindez elsősorban a művészi sokrétűségről tanúskodik. Nehezebb fölfedezni a festői látásmód, a szellemi alapállás rokonvonásait. Aki azonban alaposabban szemügyre veszi a szóban forgó képeket, a különbözőségek mélyén észreveszi a szavakkal alig kifejezhető közösséget, amiről a plovdivi festők tárlata ad hírt számunkra. V. M. Helytörténeti termek Állandó kiállítással nyitott Hajdú-Bihar megye új büszkesége, a Hajdúsági Múzeum. Hajdúböszörmény régészetét, helytörténetét és néprajzát mutatják be. Különösen érdekes a hajdúkort, a hajdú szabadságküzdelmeket, a 48-as szabadságharcot és az 1919-es év eseményeit bemutató helytörténeti termek anyaga. ÜZEMEK IS JELÖLTEK Kétszázezer szavazat Tegnap adták át a SZOT- díjakat. Immár tizenötödik esztendeje tünteti ki a Szakszervezetek Országos Tanácsa azokat a művészeket, akik munkásságukkal és személyes magatartásukkal elősegítik a munkásosztály ízlésének formálását. Orosz Lászlótól, a SZOT kulturális osztályának vezetőjétől kérdezzük: változott-e valamit a tizenöt esztendő alatt a díjazás célja, változtak-e a módszerek a díjazottak kiválasztásában? Közvéleménykutatás — Annak idején kettős alapelvet állapítottak meg a díj feltételéül — mondta Orosz László. — Olyan művek alkotóit kell díjazni, akik mai életünket ábrázoló, szocialista eszmeiségű alkotásokkal lépnek a nyilvánosság elé, s a szerzők szocialista közéletünkben részes emberek legyenek. — A kiválasztás módja változott a múlt évek folyamán. Egyes esetekben brigádokkal folytattunk beszélgetést, máskor a szakszervezetek kulturális aktivistái mondták el véleményüket; arra is volt példa, hogy előzetes közvéleménykutatás alapján készült el egy lista, s ennek a listának a névsorára adhatták szavazataikat az üzemekben. Négy kategória — A most kiosztott díjak odaítélése előtt, a gyakorlatnak, a változó és bonyolult igényeknek megfelelően bővítettük azoknak az elveknek körét, amelyek alapján a díjak odaítélhetők. A módosítás négy kategóriáját jelöli meg. Az első szerint díjazható egy művész mai témájú, szocialista eszmeiségű, a dolgozó emberek életét tükröző, magas színvonalú alkotása, s díjazható az életmű. A második kategóriába tartoznak az előadóművészek, akik elismerésre méltó feladatot vállalnak a dolgozók világnézetének és szocialista tudatosságának formálásában, esztétikai élményeik gazdagításában. A harmadik kategória szerint azok díjazhatók, akik magasfokú tudományos és művészeti-elméleti munkássággal, a korszerű világképet alakító publikációs, közéleti tevékenységgel segítik elő a dolgozók művelődését. Végül a negyedik kategóriában alkotói, illetve előadói közösségek jöhetnek számításba. A négy kategóriának megfelelően, ebben az évben már személyek és kollektívák is javaslatokat tehettek, s erre vonatkozóan a Népszavában nyilvános felhívást tettünk közzé. — Milyen eredménnyel járt az új rendszerű válogatás? — Sokfélével, a legfontosabb talán az, hogy — nem túlzó becslések szerint — mintegy kétszázezer ember vett részt a díjazottak kiválasztásában. Ez, úgy gondoljuk, a díjak odaítélésének széles körű demokratizmusát jelzi. Az idei díjazottak közül például Szalay Ferenc festőművészt Hódmezővásárhelyről, illetve Csongrádból javasolták. Balogh Máriát, a tévé riporterét sok szakmai közösség javasolta, s az is érdekes tapasztalat, hogy a közönség milyen élénk figyelemmel kíséri a fiatal művészek munkásságát, s milyen örömmel látja őket a SZOT-díjasok között. Az idei díjazottak közül elég talán Huszti Péterre utalnom. Tekintély — Megítélésük szerint milyen a SZOT-díj tekintélye? — Úgy gondoljuk, azok, akik SZOT-díjat kapnak, a maguk művészi területén hitelesítették tevékenységüket, ott már nem kell bizonyítaniok. A SZOT-díj ezen felül valami többet is feltételez időben, fáradságban, elkötelezettségben. Úgy érezzük, az eddigi SZOT-díjasok megtették ezt, s a közvélemény becsüli őket ezért. Bernáth László