Esti Hírlap, 1973. április (18. évfolyam, 78-100. szám)

1973-04-02 / 78. szám

KITÜNTETETT MŰVÉSZEK ♦ KITÜNTETETT MŰVÉSZEK Juhász Ferenc Úgy emlékszem, nagy Dózsa-eposza, A tékozló ország megjelenése után kiáltott fel Hatvany Lajost­­„Boldog vagyok, hogy két országos jelentőségű költő életének, költészetének közvetlen tanúja, lehettem! Most boldog vagyok, hogy megismerhettem a harma­dikat!” Nagy szavak ezek, óriási szavak, bátor, vak­merő szavak, hiszen nem kevesebbet jelentenek, mint egy élő költőt oda ál­lítani a sorba, Ady Endre és József Attila után. De érthető a csodálat. Alig-alig szült olyan költőt ez a nép, aki akkora izgal­mat keltve robbant az iro­dalmi élet kellős közepébe, mint ő, szinte gyermekfej­jel. Huszonkét esztendős, amikor megírja — egészen friss élmények után, ám mégis szigorú hitelességgel — a földosztás mindmáig felülmúlhatatlan verses­krónikáját, a Sánta csalá­dot, majd ezzel egyidőben a Kossuth-díjjal méltán ju­talmazott Apámat. Páratlan tehetségéhez páratlan termékenység pá­rosult, immár negyedszá­zada, szinte a nyomdagé­pekkel versenyre kelve je­lennek meg az újabb és újabb Juhász Ferenc köte­tek. Hogy csak néhányat említsünk: az Új versek, az Óda a repüléshez, A té­kozló ország, A tenyészet országa, Virágzó világfa, a tízezer sora miatt is lenyű­göző Gyermekdalok, s az Apám nagy kései testvére, testvéreposza, az Anyám. S nem hiszem, hogy van még egy költő, aki a mű­vészi eszközöket tekintve is akkora utat járt volna be, mint ő. Pályája elején he­gyipatak tiszta, népdal egyszerű és népdal mély­ségű költészetét csodáltuk, s innen jutott el a bonyo­lultságnak arra a fokára, amely csak Bartók muzsi­kájához hasonlítható. És azért jutott el ide, mert Juhász Ferenc kezdettől fogva egyik legtudatosabb költőnk. Mert tudván tud­ja, hogy a bonyolult min­­denséget csak bonyo­lult művészi eszközökkel lehet megostromolni. Bá­mulatos a tudása. Bámu­latos a hite. A legnagyobb költők hitével hisz a vers mindenhatóságában. A vers emberformáló erejében, or­szágalakító erejében, vilá­got csiszoló erejében, min­den titkokat feltáró erejé­ben. Mert ő nem nyugszik bele, hogy a teremtésben léteznek csodák és léteznek titkok. Vulkán kitörésénél erősebb költészetével dön­geti, döngeti a titkok kapu­ját, hogy végül is bebo­csáttassák rajta. És ma sem lehet róla többet, nagyobbat, szebbet és merészebbet mondani, mint amit Hatvany Lajos mondott. Úgy érzem, nem vakmerőség leírni, hogy Juhász Ferenc nemcsak a titkok kapujában áll, ha­nem a klasszikusok kapu­ját is döngeti. A Kossuth-díj korunk egyik legnagyobb lírikusát koszorúzza. (hon) Amikor Fábrinak azon a felejthetetlen körhintáján 1955-ben berepült életünk­be, lobogó szőke copfjaival, tatáros arcocskájával, még nem sejtette senki, milyen nagy művész az a kis színi­növendék, aki boldog-sze­relmes parasztlányként ott kacag azon a mámorosan forgó filmbeli körhintán. Hogy nagyon tehetséges, azt mindenki látta. De hogy még hány új arcát ismerjük majd meg, az csak azóta de­rült ki, ahogy évre év, sze­repre szerep, tapasztalatra tapasztalat nagy művésszé érlelte hajlékony, érzékeny lényét. Nem, ingyen sem­mit nem kapott eddig a pá­lyán. Mindig újra bizonyíta­nia kellett. Hogy nemcsak sugárzó népi hősnő tud len­ni, hanem fáradt, enervált asszony is. Hogy nemcsak jellegzetesen magyar típu­sok bőrébe tud belebújni, hanem Arbuzov Tanyájáé­­ba, vagy a Varsói melódia főhősnőjének bravúrszere­­pébe épp úgy, mint Albee rejtetten romlott amerikai nőalakjába. Hogy nemcsak modern darabokban van ott­hon, hanem tud kristálytisz­ta Cordelia, vagy újszerű Jú­lia is lenni, hogy nemcsak fimszínésznőnek nagyszerű — ahogy ezt a róla szóló szakmai babona évekig vél­te —, hanem színpadi szí­nésznőként is a legnagyob­bak közül való. S hogy kész­séges és értő partner az olyan megújító rendezői tö­rekvésekhez, mint Majoré a színpadon, vagy Makk Ká­­rolyé a filmvásznon. Mindent mindig bizonyí­tania kellett, s ő, amióta a pályán van, bizonyít. Töré­keny alakjával, fanyar lé­nyével mindig újra meg új­ra meglep: hát ezt is tud­ja?, erre is futja erejéből?, ebben a világban is otthon van? Mindig meggyőz és legközelebb mégis újra meglep. Talán ezért olyan megunhatatlan és ezért olyan közszeretetben álló színésznő. És kivételesen álljon itt még egy privát mozzanat is; néhány nappal a díjkiosztás előtt kislánya született. (f. f.) san, fokozatosan magukra eszméltek. Szebben — árnyaltabban — egy generáció, egy ré­teg érzelmi-gondolati út­ját, egyéni és társadalmi felszabadulásának jelensé­gét kevesen ábrázolták filmművészetünkben, iro­dalmunkban vagy színház­­művészetünkben. Az így jöttem — és a legtöbb Jan­­csó-film — egy generáció, és természetesen, egy alko­tóművész elkötelezettsé­gének izgalmas dokumen­tuma. Mindez pedig nem csupán valami általános humanizmus jegyében fo­gant, hanem egy marxista eszmeiségű, forradalmi igé­nyű, az osztályharc törvé­nyeit ismerő és ábrázoló harcos művész cselekvő el­kötelezettsége. Mindennek elismerése nem zárja ki a vitát filmjei hatásának, tör­ténelemszemléletének egyik-másik művében ta­pasztalható ellentmondá­sain. Az azonban ugyanúgy vi­tathatatlan, mint a szocia­lista elkötelezettsége, hogy filmes látásmódja, különle­ges stílusa, tehetsége a fel­­szabadulás után kibonta­kozó magyar filmművészet egyik legeredetibb egyéni­ségévé avatja. Ez a tehet­ség és ez az eszmeiség azok közé a legjobbak közé so­rolja, akik leginkább kö­tődtek a magyar valóság­hoz és a magyar hagyomá­nyokhoz, saját nemzeti kul­túránkhoz, s így tudták műfajukat megújítani, így tudtak a világ számára is érdekeset, izgalmasat mon­dani. Nem véletlen hát, hogy a világ filmművésze­te a magyar múlt és jelen, a magyar valóság kutató­ját tiszteli Jancsóban. Nem is akárhogyan, hanem a nagyon keveseknek kijáró tisztelettel. Köszöntjük a Kossuth­­díjas Jancsó Miklóst (ke­vesen tudják vagy hiszik róla, hogy már túl van az ötvenedik életévén), s vár­juk újabb filmjeit. Vár­juk, hogy tovább szóljon múltunkról, és várjuk, hogy jelenünkről is beszéljen. Egy művészt, aki minden művében társadalmi mére­tekben gondolkodott, az ilyen várakozásnál felte­hetően semmi nem inspi­rálhat jobban. —Kel— Jancsó Miklós Az így jöttem című film záró képsorában a fősze­replő magyar fiú, miután lezavarták a vonattetőről, lassan elindul egy úton, de még visszanéz a tájra. Mintha visszanézne a film­re, amint Jancsó Miklós is, aki ezzel a filmmel vissza­néz saját ifjúságára. S nemcsak a sajátjára, ha­nem egy generációéra. Azo­­kéra, akik vele együtt — érzelmileg és szellemileg — botorkálva hányódtak a háború utolsó hónapjai­ban, heteiben, mígnem las- Tör­öcsik Mari • A hét vége a televízió­ban az újdonságoké volt. A szilveszterkor befejezett Humoristák Klubja helyett a televízió kabarésorozata indult, nagyon jellegzetes címmel: Miért nem lehet kabarét csinálni? Ha nagyon rosszmájú lenne a recen­zens, csak ennyit monda­na: ezért... Az újnak azon­ban több tisztelet jár, külö­nös tekintettel, hogy pél­dául azt az alapötletet, mi­szerint a kabaréhoz élő kö­zönség kell, ez alkalommal figyelembe vették. S mivel a jelek szerint nem adagol­tak külön tapsot a nézőté­rin felül, az ott elhangzot­tak is jelezhették, hogy nem volt valami átütő az a siker, amelyet ez az első ka­baré elért. Leginkább talán Sinkovits Imre és Fenyvesi Gabi kettőse tetszett, mint produkció, mert úgy egyéb­ként ez a szám is jelezte, miért nem lehetett jó kaba­rét csinálni. A slágerek visszakövetelése, mint az ironizálás e témában, célját téveszti, mert a fiatalok sze­rencsére nem a slágereket kedvelik, az idősebbek pe­dig nem felejtik a régieket. Amit tehát ironizált ez a szám, az éppen az egészsé­ges változás; konzervatív alapállásból pedig nehéz jó kabarét csinálni. • Valamivel nagyobb elis­meréssel kell szólni a vasár­nap indult Televarietéről. A siker elsősorban a valóban vi­lágszámokat bemutató, nagy­szerű magyar artistáknak szól, például a nagyszerű ug­rócsoportnak, a karddal, tőr­rel egyensúlyozó akrobatá­nak, és a Kessler-ikreknek, akik — miként szilveszterkor —, most sem fukarkodtak energiáikkal, s három számuk három stílus, hangvétel és három produkció volt. • Végül az április else­jére való tekintettel a Chryx-Krakszot is láttuk, ezt a furcsa, szokatlan mű­sort, amelyre a számokat író karikaturisták nyomták rá egyéniségük bélyegét, de el kell ismerni: ezek a ka­rikatúraötletek, színészek­kel eljátszva, minden előze­tes stílustisztaságot követe­lő elképzelésünknek, ellent mondtak, s többségükben a maguk megdöbbentő fekete humorával jól szórakoztat­tak. • Szükség is volt erre a fel­oldásra, mert a fő műsoridő­ben játszott Lahotzky című osztrák tévéfilm, a kitűnő idős színész, a kézben hordott, ru­galmas kameravezetés ellenére is maga volt a megfejthetet­len rejtvény, s bizonysága an­nak, hogy semmit sem ér a filmes bűvészkedés, ha a gon­dolat nem tiszta, különösen, ha a gondolat mindezek mö­gött satnya, vagy egészen hi­bás. (bernáth) Kiváló és érdemes művészek A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Magyarország felszabadulásának 28. évfordulója alkalmából a szocialista kultúra terén elért ered­ményeik elismeréséül a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze cím­mel tünteti ki Banda Ede Kossuth-díj­as cselló­­művészt; Delly Rózsit, az Operaház magánéneke­sét, Érdemes Művészt; Ék Sándor Kossuth-díj­as és Munkácsy-díjas festőművészt, Érdemes Mű­vészt; Lakatos Vince filmrendezőt, Érdemes Mű­vészt; Lázár Mária színművészt, Érdemes Mű­vészt; Miháltz Pál Munkácsy-díjas festőművészt, Érdemes Művészt; Rajz János Kossuth- és Já­­szai-díjas színművészt, Érdemes Művészt; dr. Szilágyi Dezsőt, az Állami Bábszínház igazgató­ját, Érdemes Művészt; Udvardy Tibor Liszt-díjas operaénekes, Érdemes Művészt; Váradi Hédi Já­­szai-díjas színművészt, Érdemes Művészt. A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címmel tünteti ki Balogh István Munkácsy-díjas grafikusművészt; Bálint Endre festőművészt; Bacher Mihály Liszt-díjas zongoraművészt; Bod­rogi Gyula Jászai-díjas színművészt; Czabarka György Balázs Béla-díjas televízióoperatőrt; Ga­lambos Erzsébetet, Jászai-díjas színművészt; Gencsi Sári operaénekest; Havas Ferenc Kossuth- és Liszt-díjas balett-táncost; Horvai István két­szeres Kossuth-díj­as rendezőt; Kolonits Hana Balázs Béla-díjas filmrendezőt; László Margit Liszt-díjas operaénekest; Maros Rudolf Erkel­­díjas zeneszerzőt; Marton László Munkácsy-díjas szobrászművészt; Máthé Éva Jászai-díjas szín­művészt; Perczel Károlyné iparművészt; Remé­nyi Sándor operaénekest; Rév Miklós Balázs Bé­la-díjas fotóművészt; Sándor János Liszt-díjas karnagyot; Segesdi György Munkácsy-díjas szob­rászművészt; Simon Zsuzsa Kossuth-díjas szín­­művésznőt; id. Szabó István Kossuth-díjas szob­rászművészt; Szántó Piroska Munkácsy-díjas fes­tőművészt; Szemes Mari Jászai-díjas színművész­­nőt; Szeszler Tibor Liszt-díjas oboaművészt; Sző­­nyi Ferenc Liszt-díjas operaénekest; Tomanek Nándor Jászai-díjas színművészt; Vigh Tamás Munkácsy-díjas szobrászművészt. Orgona­sorozat Az Országos Filharmónia tavaszi hangverseny-aján­latai a Zeneakadémián: fia­tal orgonaművészek három hangversenyből álló soroza­ta. Az első koncert május 20-án, vasárnap lesz, Zász­­kaliczky Tamás lép hang­­versenydobogóra. Műsorán romantikus és modern szer­zők orgonaművei szerepel­nek. Közreműködik a Ma­gyar Rézfúvósnágyes. Lan­tos István május 27-én Bach- és Vivaldi-műveket játszik. A sorozat zárókon­­certján Ella István, a prágai és lipcsei orgona­versenyen díjat nyert művész ad kon­certet. Schubert kamarazenéjét mutatja be az az öt hang­versenyből álló sorozat, me­lyet a Zeneakadémia Kis­termében rendeznek meg, április 29. és május 26. kö­zött. A hangversenysorozat szólistája többek közt Lux Erika, Szűcs Lóránt, Sziklay Erika, Banda Ede, Wehner Tibor és Zempléni Kornél. □ A DON QUIJOTÉNAK egyszerre három filmvál­tozatát forgatják. A mexik­­kói Roberto Gabel, Fede­rico Fellini és Jacques Tati foglalkozik a klasszikus mű megfilmesítésével.

Next