Esti Hírlap, 1973. április (18. évfolyam, 78-100. szám)
1973-04-02 / 78. szám
KITÜNTETETT MŰVÉSZEK ♦ KITÜNTETETT MŰVÉSZEK Juhász Ferenc Úgy emlékszem, nagy Dózsa-eposza, A tékozló ország megjelenése után kiáltott fel Hatvany Lajost„Boldog vagyok, hogy két országos jelentőségű költő életének, költészetének közvetlen tanúja, lehettem! Most boldog vagyok, hogy megismerhettem a harmadikat!” Nagy szavak ezek, óriási szavak, bátor, vakmerő szavak, hiszen nem kevesebbet jelentenek, mint egy élő költőt oda állítani a sorba, Ady Endre és József Attila után. De érthető a csodálat. Alig-alig szült olyan költőt ez a nép, aki akkora izgalmat keltve robbant az irodalmi élet kellős közepébe, mint ő, szinte gyermekfejjel. Huszonkét esztendős, amikor megírja — egészen friss élmények után, ám mégis szigorú hitelességgel — a földosztás mindmáig felülmúlhatatlan verseskrónikáját, a Sánta családot, majd ezzel egyidőben a Kossuth-díjjal méltán jutalmazott Apámat. Páratlan tehetségéhez páratlan termékenység párosult, immár negyedszázada, szinte a nyomdagépekkel versenyre kelve jelennek meg az újabb és újabb Juhász Ferenc kötetek. Hogy csak néhányat említsünk: az Új versek, az Óda a repüléshez, A tékozló ország, A tenyészet országa, Virágzó világfa, a tízezer sora miatt is lenyűgöző Gyermekdalok, s az Apám nagy kései testvére, testvéreposza, az Anyám. S nem hiszem, hogy van még egy költő, aki a művészi eszközöket tekintve is akkora utat járt volna be, mint ő. Pályája elején hegyipatak tiszta, népdal egyszerű és népdal mélységű költészetét csodáltuk, s innen jutott el a bonyolultságnak arra a fokára, amely csak Bartók muzsikájához hasonlítható. És azért jutott el ide, mert Juhász Ferenc kezdettől fogva egyik legtudatosabb költőnk. Mert tudván tudja, hogy a bonyolult mindenséget csak bonyolult művészi eszközökkel lehet megostromolni. Bámulatos a tudása. Bámulatos a hite. A legnagyobb költők hitével hisz a vers mindenhatóságában. A vers emberformáló erejében, országalakító erejében, világot csiszoló erejében, minden titkokat feltáró erejében. Mert ő nem nyugszik bele, hogy a teremtésben léteznek csodák és léteznek titkok. Vulkán kitörésénél erősebb költészetével döngeti, döngeti a titkok kapuját, hogy végül is bebocsáttassák rajta. És ma sem lehet róla többet, nagyobbat, szebbet és merészebbet mondani, mint amit Hatvany Lajos mondott. Úgy érzem, nem vakmerőség leírni, hogy Juhász Ferenc nemcsak a titkok kapujában áll, hanem a klasszikusok kapuját is döngeti. A Kossuth-díj korunk egyik legnagyobb lírikusát koszorúzza. (hon) Amikor Fábrinak azon a felejthetetlen körhintáján 1955-ben berepült életünkbe, lobogó szőke copfjaival, tatáros arcocskájával, még nem sejtette senki, milyen nagy művész az a kis színinövendék, aki boldog-szerelmes parasztlányként ott kacag azon a mámorosan forgó filmbeli körhintán. Hogy nagyon tehetséges, azt mindenki látta. De hogy még hány új arcát ismerjük majd meg, az csak azóta derült ki, ahogy évre év, szerepre szerep, tapasztalatra tapasztalat nagy művésszé érlelte hajlékony, érzékeny lényét. Nem, ingyen semmit nem kapott eddig a pályán. Mindig újra bizonyítania kellett. Hogy nemcsak sugárzó népi hősnő tud lenni, hanem fáradt, enervált asszony is. Hogy nemcsak jellegzetesen magyar típusok bőrébe tud belebújni, hanem Arbuzov Tanyájáéba, vagy a Varsói melódia főhősnőjének bravúrszerepébe épp úgy, mint Albee rejtetten romlott amerikai nőalakjába. Hogy nemcsak modern darabokban van otthon, hanem tud kristálytiszta Cordelia, vagy újszerű Júlia is lenni, hogy nemcsak fimszínésznőnek nagyszerű — ahogy ezt a róla szóló szakmai babona évekig vélte —, hanem színpadi színésznőként is a legnagyobbak közül való. S hogy készséges és értő partner az olyan megújító rendezői törekvésekhez, mint Majoré a színpadon, vagy Makk Károlyé a filmvásznon. Mindent mindig bizonyítania kellett, s ő, amióta a pályán van, bizonyít. Törékeny alakjával, fanyar lényével mindig újra meg újra meglep: hát ezt is tudja?, erre is futja erejéből?, ebben a világban is otthon van? Mindig meggyőz és legközelebb mégis újra meglep. Talán ezért olyan megunhatatlan és ezért olyan közszeretetben álló színésznő. És kivételesen álljon itt még egy privát mozzanat is; néhány nappal a díjkiosztás előtt kislánya született. (f. f.) san, fokozatosan magukra eszméltek. Szebben — árnyaltabban — egy generáció, egy réteg érzelmi-gondolati útját, egyéni és társadalmi felszabadulásának jelenségét kevesen ábrázolták filmművészetünkben, irodalmunkban vagy színházművészetünkben. Az így jöttem — és a legtöbb Jancsó-film — egy generáció, és természetesen, egy alkotóművész elkötelezettségének izgalmas dokumentuma. Mindez pedig nem csupán valami általános humanizmus jegyében fogant, hanem egy marxista eszmeiségű, forradalmi igényű, az osztályharc törvényeit ismerő és ábrázoló harcos művész cselekvő elkötelezettsége. Mindennek elismerése nem zárja ki a vitát filmjei hatásának, történelemszemléletének egyik-másik művében tapasztalható ellentmondásain. Az azonban ugyanúgy vitathatatlan, mint a szocialista elkötelezettsége, hogy filmes látásmódja, különleges stílusa, tehetsége a felszabadulás után kibontakozó magyar filmművészet egyik legeredetibb egyéniségévé avatja. Ez a tehetség és ez az eszmeiség azok közé a legjobbak közé sorolja, akik leginkább kötődtek a magyar valósághoz és a magyar hagyományokhoz, saját nemzeti kultúránkhoz, s így tudták műfajukat megújítani, így tudtak a világ számára is érdekeset, izgalmasat mondani. Nem véletlen hát, hogy a világ filmművészete a magyar múlt és jelen, a magyar valóság kutatóját tiszteli Jancsóban. Nem is akárhogyan, hanem a nagyon keveseknek kijáró tisztelettel. Köszöntjük a Kossuthdíjas Jancsó Miklóst (kevesen tudják vagy hiszik róla, hogy már túl van az ötvenedik életévén), s várjuk újabb filmjeit. Várjuk, hogy tovább szóljon múltunkról, és várjuk, hogy jelenünkről is beszéljen. Egy művészt, aki minden művében társadalmi méretekben gondolkodott, az ilyen várakozásnál feltehetően semmi nem inspirálhat jobban. —Kel— Jancsó Miklós Az így jöttem című film záró képsorában a főszereplő magyar fiú, miután lezavarták a vonattetőről, lassan elindul egy úton, de még visszanéz a tájra. Mintha visszanézne a filmre, amint Jancsó Miklós is, aki ezzel a filmmel visszanéz saját ifjúságára. S nemcsak a sajátjára, hanem egy generációéra. Azokéra, akik vele együtt — érzelmileg és szellemileg — botorkálva hányódtak a háború utolsó hónapjaiban, heteiben, mígnem las- Töröcsik Mari • A hét vége a televízióban az újdonságoké volt. A szilveszterkor befejezett Humoristák Klubja helyett a televízió kabarésorozata indult, nagyon jellegzetes címmel: Miért nem lehet kabarét csinálni? Ha nagyon rosszmájú lenne a recenzens, csak ennyit mondana: ezért... Az újnak azonban több tisztelet jár, különös tekintettel, hogy például azt az alapötletet, miszerint a kabaréhoz élő közönség kell, ez alkalommal figyelembe vették. S mivel a jelek szerint nem adagoltak külön tapsot a nézőtérin felül, az ott elhangzottak is jelezhették, hogy nem volt valami átütő az a siker, amelyet ez az első kabaré elért. Leginkább talán Sinkovits Imre és Fenyvesi Gabi kettőse tetszett, mint produkció, mert úgy egyébként ez a szám is jelezte, miért nem lehetett jó kabarét csinálni. A slágerek visszakövetelése, mint az ironizálás e témában, célját téveszti, mert a fiatalok szerencsére nem a slágereket kedvelik, az idősebbek pedig nem felejtik a régieket. Amit tehát ironizált ez a szám, az éppen az egészséges változás; konzervatív alapállásból pedig nehéz jó kabarét csinálni. • Valamivel nagyobb elismeréssel kell szólni a vasárnap indult Televarietéről. A siker elsősorban a valóban világszámokat bemutató, nagyszerű magyar artistáknak szól, például a nagyszerű ugrócsoportnak, a karddal, tőrrel egyensúlyozó akrobatának, és a Kessler-ikreknek, akik — miként szilveszterkor —, most sem fukarkodtak energiáikkal, s három számuk három stílus, hangvétel és három produkció volt. • Végül az április elsejére való tekintettel a Chryx-Krakszot is láttuk, ezt a furcsa, szokatlan műsort, amelyre a számokat író karikaturisták nyomták rá egyéniségük bélyegét, de el kell ismerni: ezek a karikatúraötletek, színészekkel eljátszva, minden előzetes stílustisztaságot követelő elképzelésünknek, ellent mondtak, s többségükben a maguk megdöbbentő fekete humorával jól szórakoztattak. • Szükség is volt erre a feloldásra, mert a fő műsoridőben játszott Lahotzky című osztrák tévéfilm, a kitűnő idős színész, a kézben hordott, rugalmas kameravezetés ellenére is maga volt a megfejthetetlen rejtvény, s bizonysága annak, hogy semmit sem ér a filmes bűvészkedés, ha a gondolat nem tiszta, különösen, ha a gondolat mindezek mögött satnya, vagy egészen hibás. (bernáth) Kiváló és érdemes művészek A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Magyarország felszabadulásának 28. évfordulója alkalmából a szocialista kultúra terén elért eredményeik elismeréséül a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze címmel tünteti ki Banda Ede Kossuth-díjas csellóművészt; Delly Rózsit, az Operaház magánénekesét, Érdemes Művészt; Ék Sándor Kossuth-díjas és Munkácsy-díjas festőművészt, Érdemes Művészt; Lakatos Vince filmrendezőt, Érdemes Művészt; Lázár Mária színművészt, Érdemes Művészt; Miháltz Pál Munkácsy-díjas festőművészt, Érdemes Művészt; Rajz János Kossuth- és Jászai-díjas színművészt, Érdemes Művészt; dr. Szilágyi Dezsőt, az Állami Bábszínház igazgatóját, Érdemes Művészt; Udvardy Tibor Liszt-díjas operaénekes, Érdemes Művészt; Váradi Hédi Jászai-díjas színművészt, Érdemes Művészt. A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címmel tünteti ki Balogh István Munkácsy-díjas grafikusművészt; Bálint Endre festőművészt; Bacher Mihály Liszt-díjas zongoraművészt; Bodrogi Gyula Jászai-díjas színművészt; Czabarka György Balázs Béla-díjas televízióoperatőrt; Galambos Erzsébetet, Jászai-díjas színművészt; Gencsi Sári operaénekest; Havas Ferenc Kossuth- és Liszt-díjas balett-táncost; Horvai István kétszeres Kossuth-díjas rendezőt; Kolonits Hana Balázs Béla-díjas filmrendezőt; László Margit Liszt-díjas operaénekest; Maros Rudolf Erkeldíjas zeneszerzőt; Marton László Munkácsy-díjas szobrászművészt; Máthé Éva Jászai-díjas színművészt; Perczel Károlyné iparművészt; Reményi Sándor operaénekest; Rév Miklós Balázs Béla-díjas fotóművészt; Sándor János Liszt-díjas karnagyot; Segesdi György Munkácsy-díjas szobrászművészt; Simon Zsuzsa Kossuth-díjas színművésznőt; id. Szabó István Kossuth-díjas szobrászművészt; Szántó Piroska Munkácsy-díjas festőművészt; Szemes Mari Jászai-díjas színművésznőt; Szeszler Tibor Liszt-díjas oboaművészt; Szőnyi Ferenc Liszt-díjas operaénekest; Tomanek Nándor Jászai-díjas színművészt; Vigh Tamás Munkácsy-díjas szobrászművészt. Orgonasorozat Az Országos Filharmónia tavaszi hangverseny-ajánlatai a Zeneakadémián: fiatal orgonaművészek három hangversenyből álló sorozata. Az első koncert május 20-án, vasárnap lesz, Zászkaliczky Tamás lép hangversenydobogóra. Műsorán romantikus és modern szerzők orgonaművei szerepelnek. Közreműködik a Magyar Rézfúvósnágyes. Lantos István május 27-én Bach- és Vivaldi-műveket játszik. A sorozat zárókoncertján Ella István, a prágai és lipcsei orgonaversenyen díjat nyert művész ad koncertet. Schubert kamarazenéjét mutatja be az az öt hangversenyből álló sorozat, melyet a Zeneakadémia Kistermében rendeznek meg, április 29. és május 26. között. A hangversenysorozat szólistája többek közt Lux Erika, Szűcs Lóránt, Sziklay Erika, Banda Ede, Wehner Tibor és Zempléni Kornél. □ A DON QUIJOTÉNAK egyszerre három filmváltozatát forgatják. A mexikkói Roberto Gabel, Federico Fellini és Jacques Tati foglalkozik a klasszikus mű megfilmesítésével.