Esti Hírlap, 1981. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
• Amilyen csalódás volt a BBC-sorozat sápadt Rómeó és Júliája, olyan ellenkező előjelű meglepetés volt tegnap a II. Richárd. David Giles rendezése majdhogynem azt a képtelenséget hitette el, hogy íme ez a Shakespeare-dráma képernyőre termett. Persze ez is a Globe Színház színpadára termett, mint a többi Shakespearedarab, de a rendező megragadta benne azt a lehetőséget, hogy sorsok, jellemek ütközését nagyíthatja ki, hozhatja közel a nézőhöz. Feldolgozásának sikere azon múlott, hogy azt, amit a dráma felkínált, következetesen végigvitte. Külső látványosság helyett két uralkodói jellem összecsapásának látványosságára építette a művet, nézőjét abba a lelki drámába avatta be, ami a legmagasabb hatalomból való kihullás nem egyszerűen „királydrámaként”, hanem emberi tragédiaként élteti át II. Richárddal. A másodrendű figurákat is a lélek vívódása emelte ki Shakespeare műveinek szokásosan népes szereplői korából. A hűség és az igazság kettős szorításában önmagukkal küzdenek meg mindenekelőtt, ettől támadt körülöttük döntésük során kivételes feszültség. A rendezői elképzelés és a tökéletes színészi alakítás (Derek Jacobi) összhangjából fakadóan érdekes, sokszínű figuraként lépett elénk II. Richárd. Az alakítás , árnyaltságát jól közvetítette az, hogy Tahi Tóth László nem egyszerűen kölcsönözte a hangját hozzá, hanem jellem- és lélekrajzot adott, anélkül, hogy egy pillanatra is hűtlen lett volna hangja a látványhoz. A költő Shakespeare szárnyaló sorai ezúttal mindvégig magukkal ragadtak, s a majd háromórás játékidő alatt mindvégig hatásuk alá vonták az összehangolt színészi játékban örömét lelő nézőt. (bársony) • Négy héttel ezelőtt új élet kezdődött A HÉT és nézői számára. Az új főszerkesztő, Hajdú János jelentős változtatást ért el, legalábbis a műsort legnagyobb részében. Nemzetközi politikai kitekintésben csakúgy, mint hazai pályán, teljesen felnőtt műsorrá lett A HÉT a szó legeslegjobb értelmében. A riportokban szereplő témákat és embereket, gondolatokat és gondokat a lehető legfelnőttebb módon közelíti meg. Azaz: lényegre törően, tömören, elemzően, a legsúlyosabb bajokat sem titkolva. Ahol kell: megvetésünket, ahol arra van szükség, együttérzésünket csalogatja elő, a példa átvételére ösztönözve azt, akit illet. Külön elismerés a műsorvezető Hajdú Jánosnak (e feladatot eddig mind a négy számban maga vállalta), emberközelien udvarias, soha nem negédes, barátságos és határozott modoráért. Kitűnőek glosszaszerűen tömör bel- és külpolitikai megjegyzései egy-egy riport előtt vagy után, utalásai az összefüggésekre, sablon- és panelmentes, a szájbarágást messze elkerülő fogalmazásban. Jók az újítások, például minden eddiginél hatásosabb módszerét találták meg a képszerű kritikának, a televíziós glosszának. (Legjobb példa erre a reprezentáció túlburjánzásáról és leállításáról szóló szösszenet.) Vagy a kép alá vágott, a lényeget kiemelő tömör inzertszövegek. Nagyon tetszik az új főcímzene, remek ötlet volt rokonszenves görög komponistáját, a Londonban élő Vangeliszt meginterjúvolni. Sok jót lehetne még elmondani A HÉT megújult négy száma után, a kritikai egyensúly kedvéért illenék talán valami rosszat is szólni róla, de hiába töröm a fejem, arra nem tudok igazán érvényes példát. (barabás) ■Q CSEPELI KÉPZŐMŰVÉSZEK kiállítása címmel grafikákat, szobrokat, iparművészeti alkotásokat mutat be a Csepel Galéria február 3-án, kedden délután 5 órakor nyíló tárlata. Megnyitja: Kerékgyártó István. ŐSBEMUTATÓ, MONODRÁMA Kései színházi esték Székely János: Profán passió ♦ Két Rimbaud-próza Fogynak és gyarapodnak a színházak Pesten. Az újságíró, miközben egyfelől becsukott színházépületekről ad hírt, másfelől egyre több bemutatóra kap meghívót. Úi színházi formák alakulnak, társulaton kívül és társulaton belül, az esti előadás után és előtt. Az ellentmondás csak látszólagos. Épp a zubogó fölös, energiák törnek új medreket maguknak az ideiglenesen leblokkolt régi medrek helyett. Ezen a héten két ilyen extrabemutatóra voltunk hivatalosak. Vigadó Jézus tanítványai meg akarják nyerni ügyüknek, a felkelésnek a jeruzsálemi főpapot, Kajafást. Kajafás, a reálpolitikus, kompromisszumra törekszik, velük is , meg a római birodalom helytartóival is. Csitítja a lázadókat, és csitítja a gyanakvó római centuriót is. Nem akarja feleslegesen provokálni se a lentről jövő nyugtalanságot, se a felülről-kívülről fenyegető erőszakot. Ezért hát inkább szemet hunyna a názáreti tettei fölött, csak vonuljon ki a városból, csak ne hívja ki a római légiók támadását. Így indítja Profán Passióját a Marosvásárhelyen élő kiváló drámaíró, Székely János, „egy Tamás apostolnak tulajdonított fiktív evangélium nyomán”. Ő maga könyvdrámának minősíti darabjait: színházaink az utóbbi időben sistergő sikereket aratnak velük (Caligula helytartója, Protestánsok). A Profán Passió — sorrendben első, 1954-ben kelt darabja — azonban mindmáig nem látott színpadot. A Vigadó kamaratermében sátrat ütött önfenntartó zsebszínház vágott bele az ősbemutató bátor vállalkozásába. Jézus az indítás holtponthelyzetéből úgy keres kimozdulást Székely passiójátékában, hogy maga bízza meg árulással hű és tiszta lelkű tanítványát, Júdást. Júdás engedelmeskedik, engedelmességével hűségét tanúsítja — az árulás tényével viszont hűtlenségét. S noha tettével hosszú távon jó ügyet szolgál — elősegíti a Mester vértanúhalálát, a feltámadás csodáját, s vele a vallásalapításét — nem tudja magában földolgozni ezt az ellentmondást, s elpusztítja magát. Előzőleg, az őt csitító Tamás vigaszára, mely szerint Júdás mégiscsak Jézus kérésére tette, amit tett, Júdás e választ kiáltja oda: „A gyümölcs érdekében, mi? A mű, a felcseperedő kis gyilkosok érdekében, mi? Nem, Tamás, vidd hírül az utódoknak: ilyesmire a földön senkinek joga nincsen!” Tamás válaszul e szavakkal végzi a drámát: „Ki tudja, emberek, ki tudja?” Székelynek e korai darabjában még több a tézis, mint a vérbeli drámai helyzet, szereplői többet vitáznak, mint amennyit cselekszenek. Erőteljes színpadi életre keltés mégis több vért ömleszthetne a darab ereibe. A Romhányi László rendezte előadás oratóriumszerű szerepfelmondásával ennek ellenkezőjét tette. A kényszerű húzásoknak kulcsjelenetek is áldozatul estek, ha történetesen a rendelkezésre álló hat szereplőnél többet követeltek. A statikusság felé vittek a külső körülmények is; a gyűrt selymes textillel bevont, lejtős rámpákkal megtoldott dobogó bizonytalan talaján a szereplő örül, ha egyáltalán megvetheti a lábát, s a csak felülről érkező fények alól is nehéz kimozdulni. Bálint András, Helyei László, Dózsa László, Kovács István, meg a régóta nem látott Molnár Tibor, valahányan kitűnő művészek — a szép szövegtől kishajókürt búg, sirály vijjogása hallik. A színen egy olajoshordó, meg egy hulladék- és kavicshalom. S egy hosszúra nyúlt fiatalember. A fekete nadrág, a csípőt fedő fekete kabát, a fekete magas kürtőkalap, a kabátujjból kinyúló hosszú kezek, a lecsüngő sál — mindez csak tovább nyújtja figuráját, egészen a valószínűtlenségig, a szinte másvilági különösségig. Átlényegülés tanúi vagyunk. Gálffi László — akinek diákkora óta központi élménye Rimbaud költészete és személye — azonossá válik a rajongott kamaszpoétával. Szeme ég, teste pauszpapír-vonalként fedi a szöveg lelkét. Az Egy évad a pokolban ciklus színpadra feldolgozott részleteit halljuk (Kardos László, illetve Somlyó György fordításában), a 19 éves Rimbaud nagy búcsúját civilizációtól, társadalomtól, Párizstól, hazától, és főleg az irodalomtól. A búcsút, amely után már a nagy behajózás következik, a tettek, a tények világába, az igazinak vélt kalandéba. A költő búcsúzik: „Határtalan partokat látok olykor az égen, melyeket örömteli fehér nemzetek lepnek el. Aranyhajó lengeti fölöttem sokszínű lobogóit a reggeli szélben. Minden ünnepet, minden diadalt, minden drámát én teremtettem! Új virágokat, új csillagokat, új húsokat, új nyelveket akartam felfedezni! Azt hittem, természetfölötti hatalmat szerezhetek. Nos hát, el kell temetnem képzeletemet és emlékeimet! Szép kis dicsőség a művésznek és mesemondónak! Én, én, aki varázslónak vagy angyalnak véltem magam, minden erkölcs alól fölszabadultnak, visszaadattam a földnek, hogy kötelességet válasszak magamnak és két kézzel markoljam a durva valót! ... Végül is bocsánatot kérek, hogy hazugsággal táplálkoztam. S gyerünk.”se bénultan, látható meggyőződés és a szerepek mögöttes világának ismerete nélkül, szinte felcserélhető jellegtelenséggel deklamál. A Pilátust játszó Bessenyei Ferenc a motorja lehetne az előadásnak, ám a bemutatón kedveszegettnek tűnt, alakítása inkább a Nagy Rezignáltat, mintsem a Nagy Reálpolitikust láttatóa. Hangját viszont példamutató tartózkodással és közvetlenséggel igazította a helyhez szükséges szobaszintre. A játék bizonyára életesebbé, színesebbé válik majd a további előadások során. És érdemes volna meggondolni, hogy a bejátszott népzenei „aláfestések” nem szűkítik-e be önkényesen a darab érvényét? és a műsort rendező Mát Kocsik Andrásé. S bár a műsor első felében (Szív dobog a reverenda alatt, fordította Szekeres György) kissé erőltetett eszközökkel törnek stílust — a múltszázadi papnövendék tragikomikus szerelmi történetét modern reklámfotók műidilljeinek diaképei tarkítják — a második részben előadott Egy évad ... a maga nemében elsőrendű. A Vígszínházban régóta és tudatosan figyelnek a fiatalokra. A társulat ifjú nemzedékére is, s a közönségére is. Az öntevékeny kezdemények fölkarolása jegyében adtak most lehetőséget Gálffi Lászlónak, ennek a robbanóan eredeti karakterű, sugárzóan tiszta művészembernek — a Pesti Színház nézőterét éjszakára egy választófallal kisebbé intimebbé varázsolva —, hogy felmutassa magát, s magával a választott költőt. Az a fiatal értelmiségiekből álló publikum, amely a bemutató estéjén ott tolongott a Pesti Színház bejáratánál, azt sejteti: Rimbaud-nak az új közönség soraiban ismét kultusza, fényköre van. A Rimbaud-monodrámák késő esti előadásainak közönsége is nyilvánvalóan közülük, a kamasz költő — meg a kamasz színész — híveinek sorából fog kikerülni. Fencsik Flóra Pesti Színház Rimbaud költészete sosem volt könnyű olvasmány, már csak utalásainak néhol talányos volta, látomásainak homálya miatt sem. Máig is érő hatása a modern költészetre, s azon át más művészetekre mégis óriási. Rimbaud jegyében telt el az istenkísértés-számba menő vállalkozást létrehozó két fiatalember művészi kamaszkora és" barátsága: Gálffi Lászlóé LEGFONTOSABB: A JEL Amszterdamtól Abu DE BESZÉLGETÉS AZ „ARCULATTERVEZÉSRŐL" Molnár Gyula alkalmazott grafikust arra kérem: illusztrálja példával, mi is az utóbbi időben gyakran hallható arculattervezés? — Az arculattervezés a külső megjelenési formát széppé, kifejezővé, rokonszenvessé teszi — bár ez így nagyon általánosan hangzik. Könnyű helyzetben vagyok a példákat illetően, mert részt vettem a Hungexpo által szervezett két, Magyarországot bemutató kiállítás tervezésében. A kiállítás — elsősorban a külföldi — olyan akció, amely megjelenésének megtervezésében, grafikai egységben tartásában könnyebb, mint itthon például egy vállalatnak arculatot adni. — Miért? — Mert az szűz terület. A meglevőt, a jellegtelent vagy zavarosat,, a rossz megjelenési formát kicsit változtatni nem lehet. Gyökeresen újat kiépíteni, például egy vállalat arculatában hosszú, többlépcsős, több éves munka. Az amszterdami magyar kiállításon és az Abu Dhabi-i bemutatón viszont egyszerre vetődik fel és oldódik meg minden feladat. KÉT SZÁRNY — Hogyan kezd hozzá a tervezéshez? — A legfontosabb: megtalálni egy olyan jelképet, amely nemcsak a kiállítást szimbolizálja, hanem összetettebb tartalmat is hordoz, ugyanakkor a kiállítás alatti programsorozat összekötő kapcsa. Az információk megszerzésében természetesen sokat segít a Hungexpo. Hollandia és Magyarország jó kapcsolatait a történelem őrzi. Ennek ellenére itt ez volt az első nagy magyar bemutatkozás, 1980 áprilisában. A holland tulipán — amely az ország jelképe, jelen van a magyar népművészetben is. A tulipánformát úgy színeztem, hogy jobb oldalán a holland színek — pirosfehér-kék —, balján pedig a piros-fehér-zöld kapjon helyet. A Hollandiában kedvelt betűtípussal készült felirat a legfontosabbat közli: Magyarország Amszterdamban 1980 áprilisában — két hétig. Abu Dhabiban egészen más volt a helyzet: az Egyesült Arab Emirátusokkal nincs régi kapcsolatunk — nem is lehetett —, keveset tudnak rólunk. A jel, a szimbólum általános: Merkúrt, a kereskedelem istenét jelképező két szárny jelzi azt, hogy kereskedni szeretnénk, a nemzeti szín, honnan jöttünk. Az angol és arab felirat a kiállítás nevét, helyét, idejét mondja el. (Egyébként február 8-án nyílik Abu Dhabiban a Hotel Meridienben.) MINDENÜTT — Megvan tehát a jel, s a legfontosabb, mindenütt előforduló szöveg. — Ez azután a kiállítással kapcsolatos minden helyen megjelenik. Meg kell csinálnom fekete-fehérben a nyomtatványok fejlécére. Helyet kap az embléma a programfüzeten, készítünk jelvényeket, kitűzőket, öntapadós címkéket, jegyzettömböket. De megjelenik a villamoson — két oldalukra festve — utcai transzparenseken, áruházi kirakatban, plakátokon. A transzparens hosszanti, fekvő emblémát igényel, a plakáton álló, nagy alakban, a kitűzőn gombméretben. Ügyelnem kell arra, hogy különböző méretben is azonos embléma, azonosítható szimbólum jelenjék meg. — Ha az arculat — megjelenési forma, akkor az arculattervezés a látható eszközök megtervezése. Hol kap ebben helyet a minőség, a tartalom, az érték? A megjelenés ugyanis külsődleges. AMINEK VAN . — Aki arculattervezést kezdeményez, annak becsületesen végig kell gondolnia teljes programját. Az „álarculat” ugyanis, a nagy csinnadrattától ,hamarabb lelepleződik. Nem hiszem, hogy bármire rá lehet erőltetni kívülről egy arculatot. Pontosabban: arculatot csak annak lehet adni, aminek van „arca”. Ahol tisztázott a cél, hogy tudniillik mit akarnak, s miért, itt már egyszerű a válasz a hogyan kérdésre is. — A tervezőnek jelen kell lennie a kiállításokon? — Igen, az előkészületeknél feltétlenül. Egyébként mindkét kiállítást Novák Miklós építésszel együtt készítettük; az arculatot nemcsak a Hungexpo belső zsűrijének kell elfogadnia, hanem részt vesznek benne a Magyar Kereskedelmi Kamara, a külország magyar követsége, s a fogadó ország illetékesei is. A szimbólum nemcsak érdeklődés felkeltője, hanem — s ez talán az egyik legfontosabb ismérv — a rokonszenv s a kapcsolat egyik megteremtője is. — Az amszterdami kiállítás nagy sikerrel zárult tavaly. Most ugyanezt kívánjuk Abu Dhabiban. Torday Aliz