Esti Hírlap, 1984. február (29. évfolyam, 29-51. szám)
1984-02-03 / 29. szám
A Munka közben címmel sugárzott tegnap este interjút a televízió dr. Csikós Nagy Bélával, az Árhivatal elnökével. A szerteágazó gazdasági fejtegetések tanulsága már az első percekben egyértelművé vált: gazdaság és politika — bár mindig közvetlen hatással voltak egymásra— ilyen összefonódást talán még sosem mutattak. A gazdaságtan legelvontabbnak tűnő szakmai elemei is közvetlen politikai tartalmat hordoznak napjainkban. Különösen igaz ez a megállapítás a szakma olyan meghatározó részére, mint az árpolitika. Dr. Csikós Nagy Béla véleménye, mondandója nem csupán nemzetközileg is elismert személyes tekintélye miatt érdemes a figyelemre, hanem a következő meghökkentő tény miatt is: csaknem fél évszázada műveli szakmáját, átélve s közvetve beleszólva mindabba, ami az ország gazdaságára hatással volt. Épp ezért kapott különös hangsúlyt, amit az elnök a nemzetközi megméretés szükségességéről, szakembereink nemzetközi elismeréséről s lényegbe vágó érdekünkről mondott. K. 1. □ VIKTOR PIKAJZEN szovjet hegedűművész közreműködésével a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara ad koncertet, Kovács János vezényletével, 9- én, este fél 8-kor a Zeneakadémián. □ TUSA ERZSÉBET ÉS LANTOS ISTVÁN kétzongorás és négykezes estjét 10- én, fél 8-kor tartják a Pesti Vigadóban. □ KÓSA GÁBOR ütőhangszeres estje 11-én, fél 8-kor kezdődik a Zeneakadémia Kistermében. Közreműködik Mester Ágnes (ének), Berkes Kálmán (klarinét), Adrovitz István (gitár) és Tibay Zsolt (nagybőgő). HOLNAPTÓL A KÉPERNYŐN KI MIBEN TUDÓS? Nagy sikerű diákvetélkedő hagyományait követve hirdette meg tizenkét esztendőnyi szünet után a KISZ, a Művelődési Minisztérium, valamint a Televízió a Ki miben tudós? versenyt. Holnap délutántól hetente egy alkalommal előbb matematikából, majd történelemből a nyilvánosság előtt bizonyítják kivételes tudásukat azok, akik több rostán fentmaradtak. Jó pedagógus A vetélkedő a győztesek számára ritka lehetőségeket biztosít. Az első négy helyezettnek egyik tárgyból sem kell felvételi vizsgát tennie, sőt a matematika ifjú mesterei- ha egyetemi jelentkezésüket fizikából is beadták, akkor e tárgyból szintén mentességet élveznek a vizsga alól. Ismereteik általában jóval tekintélyesebbek társaikénál. De ha ezen a szűk körön túl vizsgálódunk, vajon megnyugtató eredményt kapunk ? Berend T. Iván akadémikus, aki ezúttal a történelmi vetélkedő zsűrielnöke, pontosan ismeri a középfokú történelemoktatás gyengéit, helyzetét. — A középiskolások történelemtudása — úgy hírlik — elég gyenge. E mostani verseny szakembert és laikust az ellenkezőjéről kell hogy meggyőzzön ? — Inkább arról, hogy a jó pedagógus, akár a tanterv illetve a könyv ellenében is kiválóan képes felkészíteni a diákokat. Mert a vetélkedő résztvevői mögött minden esetben remek tanár áll. E mostani bemutatkozásból sajnos nem általánosíthatunk. Gondolkodtatni, feltárni az összefüggéseket, olvasni — kevéssé divat. Pedig a tanterv mindezekre megadja a lehetőséget. Gond az, hogy — ki tudja miért — vakon követjük a tesztvizsga világszerte hódító, ám szerintem helytelen gyakorlatát. Ahhoz ugyanis, pusztán az évszámok, valamint a tények rövid ismerete is elég. A Ki miben tudós? pályázói ezúttal egy-egy történelmi esszét készítettek a számunkra. A dolgozatokat végigolvasva bizony féltem attól, hogyan találunk nyolc, igazán felkészült játszópartnert az adásokhoz. Szerencsére akiket kiválasztottunk, valamennyien örömet okoztak a zsűri számára. — Az adások során — két elődöntő, középdöntő, döntő — az iskolai módszerektől eltérően adnak majd számot ismereteikről a versenyzők. Mi ezzel a zsűri célja? — A közelmúltban zajlott utolsó selejtezőn szemináriumszerűen beszélgettünk a jelentkezőkkel. Az egyetemen én így vizsgáztatok. A történelmi áttekintésükről e módszer segítségével majdnem tökéletes képet alkothatunk. A televízió nyilvánossága előtt más módszert alkalmazunk, olyat, amely a közönség számára is élvezetes, de kicsit szemben áll a rossz, gondolkodásra alig serkentő órai számonkérésekkel. Talán követendő lesz a modell, tanárnak és diáknak segít továbblépni. — Ha hat év múlva hirdetnek hasonló vetélkedőt, matematikából jobb lesz az átlagszínvonal? — Nehéz előre megmondani. Az új matematika oktatása csupán az általános iskola 7. osztályában tart, a gimnáziumi tan*anyag, bár valamelyest eltér a régitől, még nem épülhetett az újfajta tudásra sommáztat Császár Ákos, a matematika vetélkedő zsűrielnöke. — Ennek a sok vitát kiváltó oktatásnak az a lényege, hogy mindenki számára tegye lehetővé a matematikai gondolkodást. Hivatás A Ki miben tudós? ifjú matematikusainak — biztosan tudom, valamennyiükből kolléga lesz — elsősorban ötletekre, gyors problémamegoldó készségre van szükségük. Feltételezem: néhány esztendő múlva szélesebb mezőnyből válogathatunk. Az új matematikaoktatást egyébként én támogatom. Persze véleményem szerint, mint mindig, ennél is nagyon sok múlik a pedagógusokon. Nem azon, hogy idősebb, illetve friss diplomás tanár oktatja a gyerekeket. A jó gyakorlat, a hivatás, valamint a tudomány szeretete az, ami elengedhetetlen. Fazekas Ágnes Budapesten a Concertgebouw zenekara Tegnap délben szállt le a Ferihegyi repülőtérre a gép, amely Budapestre hozta a hazánkban először szereplő amszterdami Concertgebouw zenekart, a világ egyik legrangosabb művészgárdáját. Főzeneigazgatójuk egy nagyhírű karmester, Bernard Haitink. A vendégek — öszszesen százharmincnégyen — a Fórum Szállóban nyertek elhelyezést. Tegnap este páratlan sikerrel mutatkoztak be az Erkel Színházban. A jegyek hetekkel előbb elkeltek. Műsoruk Mozart Esz-dúr szimfóniája és Mahler I. szimfóniája volt. A zenekart még a múlt században alapították. Első koncertjük 1888-ban zajlott le. A Concertgebouw elnevezés saját épületükre utal. Otthonukat 1885-ben kezdték építeni, s némileg a mi Szépművészeti Múzeumunkhoz hasonlít. Több hangversenyterem van benne. Az együttest 1895-től Willem Mengelberg, a kiváló karmester vezényelte. 1934-től kezdve szinte évenként eljött Budapestre magyar zenekarokat dirigálni — a Filharmonikusokat éppen úgy, mint a Székesfővárosi Zenekart. Büszkén mesélt az újságíróknak a holland muzsikusok művészi erényeiről. Pártfogolta a magyar zeneszerzőket és művészeket. Emlékezetes a Galántai táncok interpretálása, amikor a Vigadóban Kodály Zoltánnal együtt ünnepelték. Ma este lesz a kitűnő zenekar második hangversenye, ezúttal a Zeneakadémia nagytermében. Az 1929-ben született Bernard Haitink két Mozart-szimfóniát vezényel. Mint hegedűs kezdte pályafutását. Sokáig vezette, a holland rádiózenekart, és évekig volt a Londoni Filharmonikusok karnagya. A művészek Budapest előtt Salzburgban, Innsbruckban és Linzben játszottak, s turnéjuk Bécsben folytatódik. (Kristóf) EGY ÚJRA FELFEDEZETT KLEIST-DRÁMA HERMANN CSATÁJA BOCHUMIAK VENDÉGJÁTÉKA A Hermann csatája cselekménye a római korban, Augustus császár uralkodása idején játszódik. Heinrich von Kleist, a napóleoni háborúk esztendőiben, 1800-ban írta ezt a drámáját; a Schauspielhaus Bochum 1982 novemberében mutatta be, Budapest közönsége pedig az NSZK kulturális hete alkalmából láthatta a Vígszínházban, a bochumiak vendégjátékaként. A Hermann csatája Kleist legkevésbé népszerű darabja. Az eltört korsó, az Amphitryon, a Heilbronni Katica és a Homburg hercege gyakran játszott drámák a német nyelvű színházakban, s ha nem is túl gyakran, a magyar műsorrendben is felbukkannak (a Homburg hercege néhány éve éppen a Vígszínházban); a Hermann csatáját viszont évtizedek óta nem játszották a Német Szövetségi Köztársaságban, arról pedig a hírlapi recenzensnél sokkal tájékozottabbak sem tudnak, hogy magyarul valaha előadták volna,, vagy akárcsak kéziratos fordítása léteznék. A Schauspielhaus előadása azt bizonyította, hogy igaza volt Claus Peymann rendezőnek, amikor az előítéletekkel szembeszállva, színpadra állította a Hermann csatáját. Nem kétséges: megírása idején jobban kicsengett a műből a franciaellenesség, vagy mondhatjuk úgy is: a német nacionalizmus. Ám ne feledjük, a Bánk bánt is kifejezetten Habsburg-ellenes célzattal írta Katona József, s később, még a Monarchia fennállása, illetve a hitleri Németország létezése idején is másként fogták föl szavait a nézők, mint manapság. Korántsem mindegy ugyanis, hogy egy dráma mit támogat: egy agresszív imperialista nagyhatalom elnyomó szándékú nacionalizmusát, vagy egy szabadságra vágyó, elnyomott kis nép nemzeti öntudatát. Hogy Peymann nem valami német nagyhatalmi nosztalgiát ébresztget, hanem ellenkezőleg, a mindenkori elnyomottak oldalán csatázik együtt Hermann-nal, az világosan kiderül a darab zárójelenetéből, amelyet a szöveg utolsó képként, jelöl. A világos értelmezésű, tiszta szándékú előadást Peymann a szegény színház „hagyományos” eszközeivel valósítja meg, de az ő szegény színháza rendkívül gazdag. A színpadon alig van berendezés, a szereplők valami kortalan topikban járnak-kelnek, a kifejezésformák viszont tobzódók. A shakespeare-i dráma versformájának német változatát a színészek minden pátosz nélkül mondják, a néhány szereplős jelenetek szinte egy társalgási színmű hatását keltik, azután vált a kép, és a rendező a pantomim eszközeivel jeleníti meg, hogyan tántorog a teutonburgi erdőben a tévútra vezetett római sereg, hogyan vergődik az ingoványon Varus, az elnyomó hatalom hadvezére. A különböző eszközök használata azonban nem kelti eklekticizmus hatását, mivel Peymann minden eszközt rendkívül tudatosan és a célnak megfelelően használ. A színészek játéka hallatlanul precíz, akár szavas szereplőknek is karakterük van. A címszerepben Gert Voss európai mércével mérve is nagyszerűnek bizonyul, nem alkatában, hanem nagyságrendjében Oleg Tabakovhoz, Vittorio Gassmannhoz, vagy Daniel Olbrychskihez mérhető. (Hogy hazai példákat ne mondjak.) Thusneldaként* Kirsten Dene mindenben méltó partnere. Morvay István Egymás felségvizein „Gyermekkoromban, ha anyám látogatóba vitt, le-hetőleg nem vettem részt a társalgásban, hanem a könyvespolc elé állva tanulmányoztam a glédát álló művek címeit: minden ismerősünk könyvállományának leltára a fejemben volt. Azóta maradt megrögzött szokásom, hogy akárhol vagyok, körülnézek a lakásban található könyvek között.” Babits Mihály gyermekkori szokását, melyről éppen a Nyugat Könyvről könyvre rovatában számolt be, bizonyára jó néhányan követjük. A lakás könyveinek mennyisége, s a könyvcímek előre árulkodnak sok mindenről, korról, érdeklődésről, társadalmi helyzetről .. . Persze nem csalhatatlan kalauzok. Hiszen van egyetemi tanár, aki szerint nem a lakásból kell kiköltözni a könyvek miatt, inkább a "könyvtárakba kell értük menni, s olyan is van, aki az elolvasatlan könyvek számát szaporítja rendes havi vásárlásaival. Könyvek otthon címmel V. Kulcsár Júlia és Mándi Péter országos felmérést is készített arról, mennyi és milyen könyvet vesznek, kedvelnek, olvasnak ma a magyar családok. A felmérés adatait természetesen hasonlítjuk össze a mostanában gyakran hallható vészhírekkel „nem olvasnak (majdhogy meg sem tanulnak jól olvasni) a gyerekek, a középkorúaknak másra kell az idő, az idősek nehezen látnak már, nincs pénzük könyvre, se türelmük olvasni.” Néhány balsejtelmet megerősíteni látszik a kutatás, néhánynak hitelét azonban szerencsére megingatja. Meglepő például, hogy a kevés könyvvel bíró családoknál éppen a gyerekkönyvek aránya a legnagyobb. Ha vásárolnak, akkor elsősorban a gyerek kap könyvet, s ha ez nem is pótolhatja a szülői könyvtárban böngészés élményét, lépés már afelé, hogy az új nemzedékek a könyvvel barátságban nőjenek fel. Szabadidő-vizsgálatok bizonyították, hogy az olvasásra-tanulásra fordított idő csökken, nem véletlen tehát, hogy kisebb lett a rendszeresen olvasók aránya is. Az aggodalom itt már jogosnak látszik: az aránycsökkenés oka vagy az, hogy az eddig rendszeresen olvasók nem vesznek már olyan gyakran könyvet a kezükbe, vagy a felnövekvők, az iskolások nem olvasnak rendszeresen. Vásárlók azonban még így is lehetnek. 1964-ben egy hasonló vizsgálat adatai szerint a családok több mint fele nem vett könyvet az utolsó egy évben, 1983-ban kevesebb, mint 30 százaléka. Kevesen költenek sok pénzt könyvekre, s ez a kevés család veszi meg a könyvek nagyobb részét. A könyvvásárló „beruházása” nemcsak egy gazdasági akció része. Lehet a könyvet egymástól kölcsönvenni, lehet könyvtárba menni érte, mégis sokan nem mondanak le a lehetőség öröméről, hogy együtt is élhessenek a könyvvel, ne csak az olvasás gyönyörűségének idején legyenek társak. A könyvtárgondokról, a raktározás, a szétaprózottság és a túlkoncentrálás nehézségeiről, a beszerzés bonyodalmairól gyakranesik szó. Rendszeres könyvtárba járónak lenni ma már szinte életforma, s méghozzá olyan, amelybe kevesen kóstolnak bele, s amit kevesen engednek (engedhetnek) meg maguknak. S ismerőseink könyvespolca előtt állva egyre ritkábban is kérünk kölcsön. Egy-két kötetre mindig van pénz, s a választék gyarapodása, az új kiadások miatt nem is elérhetetlenek a megkívánt írások. Van tehát könyv, egyre többféle, s ha velük együtt a kérdések és kételyek szaporodnak is, a szellem emberének a könyvek bősége mindig öröm. Hadd idézzem ismét Babitsot, akinél ez ügyben kevés nagyobb tekintély van. 1933-ban írta: „ma, amikor sem kiadó, sem közönség, hogyan lehet, hogy mégis több a könyv, mint valaha? Talán vigasztaló ez az áradat, mert valami homályos ösztön, valami szent vágy szívós vitalitását mutatja az irodalom, a kultúra felé”. a Móra Ferenc egy meséjében szereplő könyvboltos kisinastól, aki számolatlanul adta a mézeskalácsot, csak hogy a Csontos Szigfridet és a többi csodálatos könyvet, meg ne vásárolják tőle, a már kicsit másként kereskedő Cserépfalvi Imréig — akinek visszaemlékezéseiből is sikerkönyv lett — a könyv terjesztői, eladói, mind a kultúra elkötelezettjei is voltak. Ezt éreztem nemrégiben a Könyvértékesítő Vállalat évet záró tájékoztatóján is; a grafikonok és számok mögött a szándékot, mely nemcsak eladni akar, ha lehet minél többet, hanem inkább „ellátni”, érdeklődést kelteni s azt kielégíteni Ahová a könyvértékesítő könyvei eljutnak, a könyvtárakba,az Áfész vidéki könyvesboltjaiba, ott sokszorosát éri minden eladott példány. És értékes — nemcsak gazdaságilag kifizetődő — az a munka, mely olvasni segíti a nem olvasókat, érdeklődést kelt a nyomtatott betű iránt. Ha megtalálják természetes szövetségeseiket, a közművelődés immár jól kiépített intézményeit, talán nem is olyan nehéz a munka. A könyv ott van a művelődési ház agóráján, a színházi szünetben, borkóstolás közben, nyugdíjasklubba vagy diszkóba igyekezve meg lehet állni itt, s venni valamit. Mindez persze nem megy magától, partnerek nélkül. Éppen egy nevében is a közművelődésnek elkötelezett kiadó igazgatóját hallottam panaszkodni arról, hogy színvonalas filmtörténeti, filmelméleti kézikönyvjellegű sorozataikat nem árulják a mozikban, s nincsenek ott a színházak előcsarnokaiban még keresett színházi kiadványaik sem. A közművelődés nagyobb rendezvényeire, amatőr művészeti találkozókra, tanácskozásokra maguk viszik el a könyveiket, s nagyon sokszor láttam már, hogy a rögtönzött könyvárada előtt mindig sokan megállnak, lapozgatnak és vásárolnak is. A néhány példa mintha azt mutatná, egymás felségvizeire merészkedik könyvkiadás, könyvterjesztés, közművelődés ... Akik azonban vállalják a terjeszkedés kockázatát, nem területfoglalók, a kereskedelem eszközeivel, a kultúraközvetítés területén is a művelődés egysége mellett törnek lándzsát. Molnár Gabriella