Esti Hírlap, 1984. június (29. évfolyam, 128-153. szám)
1984-06-01 / 128. szám
Budapesti beszélgetés Jurij Nagibinnal Néhány napot ismét Budapesten töltött Jurij Nagibin, akit a magyar olvasóközönség a mai szovjet próza neves képviselőjeként tart számon. Ezúttal azonban, akárcsak legutóbbi magyarországi tartózkodásakor, nem az irodalom művelője, hanem a film munkája szerepében jött hozzánk. Tudvalevő,__hiogy Nagibin írta a magyar— szovjet koprodukcióban készülő Kálmán Imre film forgatókönyvét. Mire ez az írás a vele folytatott beszélgetésről megjelenik, Nagibin Palásthy György rendezővel és a stáb többi tagjával együtt már ismét a szovjetunióbeli helyszínen forgat. Röplap Személyes élményéről mesél legelőször. 1942 februárjában a blokád alatt lévő Leningrádban teljesített katonai szolgálatot. Egyik feladata éppen az volt, hogy a leningrádi művészek készülő Csárdáskirálynő előadására röplapot készítsen, s azt dobja le a német egységek fölött. A röplapon az állt, hogy az a német katona, aki megadja magát, s ezt a röplapot felmutatja, egyúttal belépést nyer a Kálmán-operett előadására. A leningrádiak közül mindenki látni akarta a Csárdáskirálynőt, a jegyek pillanatok alatt elfogytak persze. A megadásra felszólító röplap viszont egyben belépőjegyül szolgált. A nevezetes előadás egyik művésznője ma is él, mindketten emlékszünk rá, hogy a játékot légiriadó szakította meg, de elmúltával ugyanúgy zsúfolásig megtelt a nézőtér, mint kezdéskor. Közönség és művészek a pincében végigvárták a támadást, majd újra visszamentek a terembe. Senkinek se jutott eszébe, hogy a Csárdáskirálynőt ne játsszák el végig. Magyarországgal a film anyagának gyűjtése során került szoros kapcsolatba Jurij Nagibin. Többek között Patkós Irmát említi nagy szeretettel, aki elmesélte neki találkozását Kálmán Imrével. Azután egy gyerekkori emlékét idézi fel, az első emlékeket, amelyek magyar emberekhez fűződnek. — Akkoriban abban a házban laktunk, ahol Bulgakov lakott. És ebben a házban laktak a magyar emigráció olyan tagjai is, mint Hidas Antal, Kun Ágnes, Gergely Sándor, Illés Béla. Egy kukkot nem értettem abból, amit magyarul beszéltek, de mindig lenyűgözve figyeltem, milyen szenvedéllyel, milyen belefeledkezve tudtak egymással beszélgetni. Noha az írók általában szívesen fordulnak a film felé, az olyan állhatatos kitartás, mint ahogyan Nagibin a film mellé szegődött, eléggé ritka. Ez nem kiruccanás, ez rendszeres forgatókönyvírói tevékenység. Honnan ered a film iránti szerelem? — A moszkvai filmfőiskolán tanultam, mi sem természetesebb, hogy forgatókönyveket kezdtem írni. De állhatatosnak azért nem mondanám a film és köztem létrejött kapcsolatot. Később ugyanis újságírással kezdtem foglalkozni, majd egyre nagyobb teret foglalt el az életemben a szépirodalom. Mindmáig az irodalom foglalja el az első helyet a munkámban, de volt olyan korszakom is, amikor kizárólag filmet írtam. Ami tehát a filmet illeti — nos, én vagyok az örök visszatérő. Kedvencek — Melyik filmjére emlékszik vissza legszívesebben? — Például Az elnökre. Úgy érzem, fontos film. A saját témám volt Az asszonyok birodalma is, de szeretem a Derszu Uzalát, és szeretem a Nobiléről szovjet—olasz koprodukcióban készült Vörös sátor című filmet is. A felajánlott témák közül csak azokat vállalom el, amik valamilyen módon megragadnak, tehát a sajátomnak tudom őket érezni. A Vörös sátort Kalatazov ajánlotta, s engem Nobile alakja fiatalkorom óta érdekelt. — A Kálmán Imre-film utáni tervei? — Előreláthatólag könyv alakban is megjelenik a Kálmán Imre-forgatókönyv irodalmi alapanyaga. Már elfogadták egy Rahmanyinovról szóló kétrészes film forgatókönyvét, s már majdnem befejeztem egy újabbat is. Életrajzi motívumokat dolgozok fel benne; egykori osztálytársaim mai életét szeretném bemutatni. Lényegében tehát , ha film lesz belőle, a mai moszkvaiakról fog szólni. (bársony) MA ESTE A MADÁCH KAMARÁBAN Hofélia — százötvenedszer Ma este 11 órakor lesz a Madách Kamaraszínházban a Hofélia 150. előadása. — Mi változott az 1983. április 7-i bemutató óta? — Természetesen sok minden — mondja Hofi Géza. — Mint minden műsoromnak, ennek az önálló estemnek is az a lényege, hogy reagálok benne a napi eseményekre, olyasmiről beszélek, amiről az emberek beszélnek. Az elmúlt időszak — hál’ istennek vagy sajnos — nem szűkölködött eseményekben. A legnagyobb lehetőséget természetesen a képrablás kínálta. Ez az ügy nagyon érdekelte az embereket, s az első napok néhány mondata után „az évszázad képrablása” egy tízperces blokká kerekedett. Aztán megtalálták a képeket ... Viszont jöttek az újabb események, újabb témák. Mindent összevetve, eddig vagy harmincöt percnyi anyag kiesett a műsorból, de az előadás most mégis hosszabb, legalább tíz perccel. — A színházi előadások, ahogy távolodunk a premiertől, általában inkább rövidülnek ... — Az én műsoromban más a helyzet. Tulajdonképpen mostanra érett be igazán, hogy melyek azok a részek, amelyek a közönséget igazán érdeklik, s ezek több időt igényelnek. — A százötvenedik előadás szép jubileum. Mi lesz a Hofélia további sorsa? — Szerintem még legalább százötvenszer el tudjuk játszani, olyan nagy az érdeklődés. A Madách Kamaraszínházban ideális otthonra találtunk, szívesen fogadtak, szeretnek bennünket, és mi — Malek Miklós, Szenes Iván és az Express együttes — igyekszünk is mindig úgy dolgozni, hogy a produkció ne fáradjon ki, ne kopjon meg. Ezt, azt hiszem, sikerült elérnünk. Ha már mindenki látta a műsort, aki meg akarta nézni, akkor ebből lesz majd nyolcadik nagylemezem. — Gondol-e már a következő műsorra? — Malek Miklóssal és Veszelinov Andrással — még további művészek társaságában — havonta mintegy négy-öt alkalommal föllépünk valahol az országban, művelődési házban vagy üzemi kultúrotthonban. Tulajdonképpen ezek az alkalmak jelentik a következő műsor műhelymunkáját. Nagyon nagy szükségem van ezekre, ilyenkor próbálom ki az ötleteimet, és a közönség reagálása alapján döntöm el, hogy használható-e vagy használhatatlan. — Hol lesz a következő Hofi-műsor bemutatója? — Természetesen a Madách Kamaraszínházban. Ádám Ottó igazgató a jövőben is igényt tart műsorunkra, és mi is boldogan vállaljuk továbbra is a Madách Kamaraszínházat. (morvay) „Szerencsés ember vagyok...” — Szerencsés ember vagyok, mert az lehettem, ami igazán akartam, tanító — kezdi a beszélgetést Hernádi Sándorné, akit a pedagógusnapon Földes Ferenc díjjal tüntettek ki. — Szerettem iskolába járni, élveztem a mozgalmas életet, a nyüzsgést. S annak ellenére, hogy manapság szinte csak a pálya hátrányait emlegetik, nem bántam meg választásomat. Amikor belépek az osztályba, szuverén, alkotó embernek érzem magam. Élvezem, ahogy kinyílik a gyerekek értelme, ahogy befogadják az új ismereteket. Ragaszkodók, kedvesek. — ön kísérletező pedagógus, olyan alkotó magatartású ember, amilyet igazán megkíván ez a pálya. Ez növeli a tekintélyét is? — Személyes tekintélyemet bizonyára, s ha a pálya veszít presztízséből, azt csak a személyiség tekintélye pótolhatja. Ami a legfontosabb, a tanítványaim szeretnek, szüleikkel is megértjük egymást. — Valójában mi ösztönözte arra, hogy részt vegyen az alsó tagozatos anyanyelvtanítás kísérleteiben, majd két másik szerzővel a harmadik-negyedikes tankönyv megírásában, éjszakánként korrektúrát javítson, hogy országszerte továbbképzéseken segítse kollégáit. — Elsősorban a családi környezet. Férjem nyelvész, főiskolai tanár, sokan a volt diákjaim közül már nála tanulnak. Míg felnőttek a gyerekeink, az ő tudományos munkája érdekében én vállaltam nagyobb részt az otthoni munkából, most ő segít nekem. Munkánk egyben állandó közös témánk is, egymás műveinek első olvasói, kritikusai vagyunk. — Nem gondolt arra, hogy a tanítás helyett teljesen az elméleti pedagógiai munkát válassza? — Sokkal jobb megoldás lenne, ha az iskola adna módot rá, hogy akik képesek tudományos munkára, és vállalják is azt, csökkentett óraszámban dolgozhassanak. Elválni a gyerekektől semmiképpen sem akarok, szeretek dolgozni, s a legfontosabb az, hogy igazán hasznos munkát végezzek. — Nemsokára átdolgozott formában jelenik meg a harmadikos és negyedikes olvasókönyv. Sokan ítélték túl nehéznek őket. Ezek a könyvek inkább irodalmi szemelvénygyűjtemények, melyek kiindulópontul szolgálnak az iskolai foglalkozásokhoz. Először éppen azok a gyerekek tanultak belőle, akik iskolába kerülésük óta új módszerekkel tanultak, és olvasási eredményeik roszszabbak voltak a megszokottnál. Ezért még a valóságosnál is nehezebbnek tűnt a tankönyvek anyaga. Bár megszűnőben a könyveknek az a hibája, hogy a valódi élet helyett valamiféle idealizált világot mutatnak be, azért az iskola elvei mégis sokszor mások, mint amivel onnan kilépve találkoznak a fiatalok. — Előfordult már, hogy mosolyogtak rajtam a szülők, de végül elfogadják — ha nehezebben is, mint a gyerekek —, hogy mi itt alapvető értéknek a munkát, a szorgalmat, a segítőkészséget tartjuk. Hiszek benne, hogy azok a gyerekek, akik eszerint élnek, egyre-másra megtaníthatják a felnőtteket is. Molnár Gabriella Miután ki-ki végigizgulhatta a magyar—spanyol labdarúgó-mérkőzést, illetve végigunatkozhatta a 2- es csatornán a Saturn című filmet, késő este, a híradó után a 2-esen Tiltott képek címmel egy angol dokumentumfilmet mutattak be. A késői időpontot indokolni látszott, hogy ebben a filmben az indiai templomok, európai szemmel legalábbis, erotikus szobrait, illetve néhány festményt mutattak be. Némi szeméremmel ábrázolva, mert úgy tetszik, az angol filmesek hiába próbálták összevetni az európai és a keleti kultúra közötti különbségeket, éppen a szerelem és a testiség ábrázolásában, nem tudtak kibújni európai bőrükből. A magyarázat, amely mindenekelőtt a hindu vallás kozmikus ihletettségében, az ember belső energiáinak felszabadításában és a testi szerelemben, mint az energiák koncentrálásában látja ennek az ábrázolásmódnak természetes okát — elég kézenfekvő. Mindez azonban csak a kísérőszövegben hangzott el, a képek semmit nem bizonyítottak, legföljebb azt, hogy sok száz évvel ezelőtt milyen nagyszerű szobrászok éltek ezen a vidéken. S milyen jó lenne közelről megnézni ezeket a csodálatos templomokat. —bel— A könyvhét a műfajok seregszemléje is. Az év legjobb verseit, elbeszéléseit és riportjait összegyűjtő antológiák, bár más-más szerkesztési alapelvek szerint, kimondatlanul is tükröt tartanak az olvasók elé: ezt látja, láttatja az irodalom a legközelebbi múltból, így tükröződik a leírt szavakban a valóság. A legközvetlenebbül — tárgyánál, a műfaj lehetőségeinél fogva — a riportban, a valóságot írószemmel vizsgáló munkákban nyilvánul ez meg. A riportok legjavát egybegyűjtő kötet, az írószemmel (Kossuth Kiadó), az előző évben megjelent írások nagy száma miatt, csak egy, a lehetséges válogatások közül, így nincs is értelme annak, hogy a hiányokat soroljuk, a kimaradtakat számlálgassuk. Érdemes viszont arról szólni, hogy a Ratzky Rita által szerkesztett könyv milyennek láttatja a valóságot. Mi a fontos ma a riportereknek, mi jelent számukra témát? • • A közölt huszonkét írás a társadalmi-gazdasági élet számtalan területére kalauzolja el az olvasót. Moldova György a visontai erőmű és szűkebb környezetének ügyes-bajos dolgaiba avat be bennünket. Szűcs Gábor izgalmas riportja a vasúti katasztrófák okait kutatja, de olvashatunk a bútorgyártásról, és a kereskedelemről, a városi demokráciáról és a protekcióról is. Meglepő viszont, hogy az írások zöme a kulturális élet, a közművelődés és az iskolarendszer működésének kérdéseivel foglalkozik. Tágabb körben csoportosítva, az életmód fogalom alá rendezhetjük a riportok nagyobb részét. Szó esik arról, hogy a lakótelepen nincs klub vagy művelődési ház és arról, hogy másutt milyen jól működik ez az intézmény. Egyik írásban azon háborog a szerző, hogy az iskolában megpofozzák a gyerekeket, a másikban azon, hogy miért nem pofozza már meg valaki az elkényeztetett csemetéket. Egyik oldalon szót kapnak a fizetésükből megélni képtelen, lakásgondokkal küszködő fiatal értelmiségiek, a másikon a munkával, kitartással és szorgalommal milliókat kereső vállalkozó. Senki sem mondhatja, hogy ezek nem a mindennapjaink gondjai, hisz tapasztaljuk, hogy vannak iskolai atrocitások, rosszul működő, közművelődési intézmények, hogy a pályát kezdők szinte reménytelenül nehéz helyzetben vannak. Szóval ez mind igaz, de úgy tűnik, hogy az igazságnak csak az egyik fele. Szinte nincs olyan írás a kötetben, amely a jelenség leírásán túl, azok mélyebb okait is kutatná. Tudjuk, hogy sokszor a tények rögzítése is lehetett, de mindig csak az első lépés a megismeréshez vezető úton. • Szinte minden írás mögöttes tartalmaiban ott van a társadalmi-gazdasági intézmények működési zavarai fölött érzett indulat, ám szinte alig fordul elő, hogy a szerzők a zavarok okait ott keressék, ahol azok valóban rejtezhetnek. Tudjuk a statisztikai táblázatokból és a napilapok közleményeiből, hogy a magyar ipar milyen szerkezeti és hatékonysági gondokkal küzd. A kötetben nincs egyetlen olyan riport sem, amely ennek öszszefüggéseit világítaná meg. Az elmúlt években világméretekben is óriási eredményeket ért el a magyar mezőgazdaság, a nagyon nehéz körülmények ellenére. Nyoma sincs a válogatásban. Nem ismerhetjük meg az iskolát, mint intézményt, mint működő rendszert. A közművelődés válságáról évek óta hallunk. A kötetben szereplő intézmények vagy nem léteznek, vagy jól működnek. Nem a pozitív példák himnikus megéneklését hiányoljuk, hanem a valóságot jobban közelítő arányokat. Alapvető célunk, hogy a társadalom fejlődésével természetes módon keletkező konfliktusokat minden érintett bevonásával, s lehetőleg ott oldjuk meg, ahol ezek az ellentmondások keletkeztek. Ehhez viszont meg kell ismerni ezek természetét, okait, s csak így alakíthatunk ki kezelésükre, alkalmas társadalmi szervezeteket, intézményeket. • • Hálás dolog a kultúrával, az életmóddal foglalkozni, hiszen — mint az állatorvosi egyetem beteg lorán — megtalálhatunk itt minden ellentmondást, működési rendellenességet. Ám egyértelműbb lenne a kép, ha „a konkrét helyzet konkrét elemzését” mindenütt elvégeznénk, ahol arra szükség van. Ennek alapján talán pontosabb, tisztább képet kaphatnánk a valóságról is és a valóságot tükrözni akaró irodalom lehetőségeiről, erejéről is. Pallagi Szabó Ferenc