Esti Hírlap, 1985. március (30. évfolyam, 51-76. szám)

1985-03-01 / 51. szám

• Finn művészek nehéz próba elé állították a Ka­levala magyar barátait, akik örömmel kapcsoltak át tegnap este 9 órakor a 2-es csatornára, hogy meg­nézzék a Vaskor cím­ű négyrészes produkció első epizódját, amely a mű megjelentetésének 150. év­fordulója alkalmából került a képernyőre. A nehézség részben abban állt, hogy aki nem ismeri a Kalevala egyébként is laza szálakon összefüggő történeteit, ne­hezen tudja eldönteni, mit is lát igazából. Még a fi­gurák nevei sem hangza­nak el, jó időbe tart, amíg fölfedezzük, hogy ki a Voli­­nämeinen vagy Lemmin­­käinen, mert hogy ki 11- marinen, azt az első perc­től sejtjük, hiszen veri a vasat, illetve az aranyat, új feleséget kovácsol ma­gának. Ez a másik gond: ez az epizód valahol a tör­ténet egész más részében kerül elő, s ez még némi zavart okoz azok számára is, akik jól ismerik a mű­vet. A Kalevala hívei egyébként azért sem jár­nak jól, mert a nagyszerű magyar fordítások helyett — s ez­­nem Pap Éva for­dító hibája — most csak a feliratok majdnem prózaira egyszerűsített rövidítéseivel találkozhatnak. Némi kár­pótlásul szolgál a gyönyörű finn tájak megidézése a képernyőn, s az alkatukban is jellegzetes finn figurák. Reméljük, a bevezető rész nehézségei után a további három epizód könnyebben követhető lesz a magyar néző számára is. —bel— Ma este mutatja be a Rock Színház társulata Várkonyi Mátyás és Béres Attila Andersen meséje nyomán írt darabját, A bábjátékost. Felvételünkön: jelenet az elő­adásból, amelynek tegnapi lapunkban, helytelenül, március 9-re tettük bemutatási időpontját. A rendező: Katona Imre. (MTI Fotó : Földi Imre felv.) • 1 1 ■ Apák Családi fellépésre kerül sor március 4-én a Kong­resszusi Központban. A Markos—Nádas páros az édesapák — Alfonzó és Ná­das Gábor zeneszerző — társaságában lépnek szín­padra. — Új zenés show-műsort állítottunk össze ez atka- és fiúk­ ­omra — mondta Nádas György —, régi számaink mellett szeretnénk újakkal meglepni a közönséget és ez nemcsak paródia lesz, hanem ének és zene. Jó­magam több musicalből — Hair, Jézus Krisztus — adok elő énekszámokat — műsorunkban a muzsika lesz a főszereplő. A Nádas—Markos páros először lép fel az Old Boys együttessel, közreműködik Boncz Géza és Agárdi Gá­bor. Rendező: Verebes Ist­ván. 2 Fstf/HírZup, 1985. március 1., péntek 1­1 Egy színésznek már-már rögeszméjévé válik, hogy a kisváros lakóinak igazi színházat csináljon. A vá­rosban hol a fehérek, hol a vörösök, hol az anarchisták kerülnek hatalomra. De a színház senkinek sem kell... A történet minden bizonnyal ismerős. Leg­alábbis azoknak, akik an­nak idején látták a siker­rel vetített Ragyogj, ra­gyogj, csillagom! című fil­met. Kern András és Sán­dor Pál színpadra írta a művet. Március közepén mutatják be a Vígszínház­ban. Gyermekrajzok Sándor Pál már több al­kalommal bizonyította, hogy a színház világában is otthonosan mozog. Sajátos látásmódja, formanyelve, groteszk hangvétele a szín­padon is érvényesül. — Először dolgozik a Vígszínházban? — Igen. Régóta szeretnék itt rendezni, és a színház is régóta „kacérkodik” ve­lem. Annak idején az álta­lam nagyon szeretett Vár­­konyi Zoltánnal is beszél­tünk egy itteni színházi munkáról. A Ragyogj, ra­gyogj, csillagom! egy sok­­szereplős, technikailag ne­hezen kivitelezhető darab, de a színháztól minden olyan segítséget megkapok, ami megkönnyíti a szín­padra állítását. Sokat tesz­nek a színészek is, Eszenyi Enikő, Lukács Sándor, Ba­lázs Péter, Rudolf Péter, Reviczky Gábor és a töb­biek. — Bizonyára tetszett ön­nek a film, ezért is vállal­ta a színre vitelét. — Nagyon szerettem ezt a filmet. Furcsa dolog, de mikor a színházban próbá­lunk, soha nem jut eszem­be. Annyira más a színpa­don, hogy nem idézi ben­nem a filmet. Egyébként a Ragyogj, ragyogj, csillagom! személyes élményeket is je­lent nekem. Készítése ide­jén, 1967 táján, jó barátság­ban voltam Mittával, a film rendezőjével.. Mind­ketten akkor csináltuk el­ső filmünket. Sokat beszél­gettünk erről a munkájá­ról. Megmutatta a gyereke rajzait is, amelyek aztán szerepeltek a filmben. Egy­szóval mindenképp élményt jelent tizenhét év után új­ra találkozni ezzel a mű­vel. Zenével — Kern Andrással írta színpadra a történetet. So­kat változtattak az eredeti anyagon ? — Mindenesetre nemcsak annyi a különbség, hogy az egy film volt, ez pedig egy színpadi mű. Úgy lehetne talán kifejezni, hogy „át­hangszereltük” a történe­tet. A film egy lírai játék, mi pedig egy „őrült”, gro­teszk darabot igyekszünk létrehozni, több iróniával, több bolondsággal. S talán egy kicsit másról is fog szólni, mint a film. A mi hősünk naivabb, tétovább, kevésbé találja a helyét a világban. Jellemző rá a ne­ve is. Mokiszínnek hívják, ami a Modern Kísérleti Színház rövidítése. — A főszerepet Kern András játssza. Segíti a közös munkát, hogy részt vett a darab átdolgozásá­ban? — Az ötlet ugyan­­ az enyém volt, de az átírás oroszlánrészét ő végezte el Nem ritka jelenség, hogy egy színész írni is tud. Kern kitűnő színész, és kitűnően írta meg a szerepeket a ki­tűnő kollégáinak. Ez már kiderült a próbák alatt. S van még egy előnye a do­lognak. Ha valami nem tet­szik neki, akkor mondha­tom, hogy te írtad. — A darabhoz zeneszer­zőt is szerződtettek. Ez azt jelenti, hogy az előadásban hangsúlyos szerepet kap a zene? — Presser Gáborral né­hány évi kihagyás után dolgozunk újra együtt, ami nagy öröm számomra. Nem­­csak a zene, hanem az egyéb hangeffektusok, a zö­rejek is fontos szerepet kapnak az előadásiban. Nem titkolt célom egy totális színház létrehozása. — Egy idő óta a film­­rendezés mellett folyama­tosan vállal színházi mun­kát. Nem megy ez a fil­mezés rovására? — Továbbra is rendsze­resen készítek filmeket, most is több ötlet foglal­koztat. Nemrég fejeztem be a Csak egy mozi című fil­met, s a megvalósulás előtt áll egy régi tervem: egy olasz—magyar koproduk­ció, Nino Manfredivel a főszerepben. Másfél éve tárgyalunk róla s most úgy néz ki, hogy rövidesen meg­kezdhetjük az előkészülete­ket. Hazai stábbal, itt Ma­gyarországon lesz a forga­tás, Nino Manfredi egy sze­mélyben képviseli majd a koprodukciós partnert. Folyamatosan — És a színház? — Sajnos nincs két éle­tem, de ennek ellenére azt tervezem, hogy ezután is folyamatosan vállalok szín­házi munkát. Eddig a tele­vízió volt a második sze­relmem, most a színház. Egy időben a színházveze­­tés gondolata is foglalkoz­tatott, de túl nagy felelős­séget jelent emberek sor­sáról dönteni, egyáltalán részt venni egy színház ve­zetésében. Ehhez a filme­zésről le kellett volna mon­danom Ma már nem fog­lalkozom a színházvezetés gondolatával, ma azt sze­retném, hogy igazi színhá­zat csináljak . .. Kállai Katalin FILM UTÁN SZÍNPADON R­agyogj, ragyogj, csillagom! Bemutató előtti beszélgetés Sándor Pállal MISKOLCON ÉS ZALAEGERSZEGEN IS Régi filmek Miskolcon és Zalaeger­szegen is tartanak április­tól rendszeres filmmúzeumi vetítéseket. Az ország né­hány pontján, Debrecen­ben, Egerben és Tatabá­nyán már eddig is vetítet­tek filmmúzeumi filmeket. A Magyar Filmintézet a közelmúltban az említett két várossal kötött megál­lapodást. A megnyitó után mind­két helyen a budapesti Filmmúzeum jelenlegi kí­nálatából vetítenek majd filmeket, a Magyar hangos­film története és az 50 éve készült filmsikerek című sorozatok keretében bemu­tatott alkotásokat. Július­ban és augusztusban emel­lett a Filmmúzeumban ré­gebben játszott sikeres fil­meket is láthatja a két vá­ros közönsége. Egyebek kö­zött Zeffirelli Napfivér, Holdnővér, Polansky Vám­pírok bálja, Deray Borsali­­no című alkotásait. Miskol­con hétfői napokon a Kos­suth moziban, Zalaegersze­gen csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap az Ady Filmcentrumban mu­tatnak majd be rendszere­sen filmmúzeumi filmeket. (k-i) □ MAGYAR ZONGO­­RADUÓ — Dévai Tibor és Dévényi Lajos kétzongorás hangversenye — lesz a Ze­neakadémia Kistermének programja március 2-án, szombaton este fél 8-kor. A tokiói per példája Akár jellemzőnek is tarthatják, hogy a legmélyebb, a legtartósabb hatást egy szikár szerkesztésű dokumen­­tumfilm keltette Nyugat-Berlinben, a 35. nemzetközi filmfesztiválon. Ez a dokumentumfilm­ több mint négy és fél óra hosszú, a versenyfilmek között vetítették, de versenyen kívül, rögtön a fesztivál elején. Mégis, még az utolsó napokban is, a beszélgetésekben mindunta­lan előkerült, a megnézni érdemes film példája gya­nánt. Függetlenül a beszélgetők ízlésétől, igényétől, a filmkészítés értelméről vallott nézetétől. A film címe­ Tokyo Saiban, azaz A tokiói per, nemzetisége japán, tavaly készült el, és Masaki Kobayasiuinak hívják a rendezőjét. A hatásnak nincs külön titka. Nincs rajta mit magyarázni. 1946. május 3-án Tokióban összeült a Nemzetközi Katonai Bíróság, a perről készült 30 ezer tekercsnyi filmfelvételből először 170 órányit válasz­tott ki a stáb, majd öt éven át folyó munkával eb­ből elkészítették azt a négy óra harminchét perces dokumentumfilmet, ami A tokiói per címén a történe­lem nem kihagyható részét idézi fel. A vádlottak padján 28 személyt látunk, egykori miniszterelnököket, mi­nisztereket, tábornokokat, admirálisokat, akiknek fe­lelniük kell a vádpontokra. Az előkészületek során 55 vádpontot állítottak össze, ebből 45-öt még a per előtt elvetettek. A vádat három kategória szerint állították össze: összeesküvés, agresszió, valamint általános há­borús bűnök és az emberiség ellen elkövetett bűnök. A tárgyalást rögzítő felvételeket a második világháború távol-keleti katonai akcióinak dokumentumfelvételei váltogatják. A negyven évvel később moziba ülő néző sem tud szabadulni a film hatásától. A világ szembenéz magával, ismételgethetjük biza­kodóan, de elfeledhető-e, hogy a világban elkövették azokat a bűnöket, amikkel szembe kell nézni. Ennek a japán dokumentumfilmnek mindenképpen helye lenne, ha nem is a mozikban, de a televízióban, több részre bontva. Mert tudomásul kell vennünk, akár so­kadszor is, hogy ami „régen” történt, az is velünk tör­tént. Ez a film tudomásul véteti. És persze vannak filmek, amik hidegen hagyják a nézőt a maguk történelembe fordulásával. A Berlina­len a történelem volt az egyik fő téma. A múlt. A múlt századi múlt, meg az e századi múlt, történelmi megközelítésben, látványosan, vagy kevésbé látványo­san. A jószándék ellenére mindössze a kosztümös fil­mek kategóriájába sorolható opuszok maradtak a nemzetközi nézőközönség számára ezek a játékfilmek. Talán a két véglet miatt. Egyrészt, mert a történelmi múlt túlzott tiszteletben tartása végett nőtt meg a tá­volságtartás, s a mai néző legfeljebb rekonstruált ré­gen volt eseménynek fogta fel. Vagy túlságosan köze­li volt a látószög, és magánüggyé vált a feltehetően tanulságosnak szánt történet. A múlt ott vált igazán átélhetően jelenné, a mai ember konfliktusává, ahol a történelem az ember személyes sorsával és élményei­vel mutatta meg magát. De hisz ez régi igazság, is­mételgetni szinte már szégyen. A film már olyan sokféle ösvényt és csapást vágott magának, hogy feltenni a kérdést — most, egy akármi­lyen előkelő kategóriájú fesztivál versenyfilmjei láttam merre tart a filmművészet? — szinte reménytelen. Nyu­gat-Berlinben az idei versenyre azt mondhatjuk, hogy a jó közepes átlagot mutatta fel. Csak valahogy a szen­vedély hiányzott ezekből a játékfilmekből, akár a ha­gyományos utakat járták az alkotók, akár a — ma már filmtörténelem! — nézőt valamilyen módon sokkolni, hogy ne mondjam, kizökkenteni akaró módszerek csa­pásait szaporították. Azt is mondhatnám, persze, na­gyon személyesen, hogy ez a fesztivál a művészetnek a mindenkori valóság megfogalmazásáért — és önmaga ismételt újrateremtéséért — folytatott állandó és irdat­lan küzdelmében a feltöltődés állapotát mutatta. És az a világ, amelyből fel kell, hogy töltse magát, saját bő­rünkön tapasztaljuk, tele­ van sokkoló eseményekkel, s a sokkoló események mögött az emberi sorsok és lel­ki élmények zaklatottságával. Amit pusztán esztétikai meggondolásokkal megközelíteni a filmben — félmegol­dás. Mert abban a forró­ helyzetben, amiben a mai em­ber érezheti magát, ez túl hűvös megoldás. Hűvös a csak gondolati konstrukciók fi­lmi áttétele, hűvös a fil­mes eszközök kísérlete, és hűvös, ha másképpen is, a­ látványban kiélt sztorizás. Túlnőnek rajtunk a világ eseményei, ezt a művész­nél jobban, érzékenyebben senki nem fogja fel. És ha hazudni nem akar, hát kapaszkodót keres magának. Nekem a Berlinalén látott filmek ezt sugallták. Az unal­mas, a látványos, a finomkodó, a pukkasztó filmek is. Meg a költészetbe, a múltba vagy az érzelmekbe for­dulók, menekülők is. A grúz Josszeliani, a francia Du­­ras, a török Ökten, a magyar Gazdag meg Lugossy, az NSZK-beli Günther, meg az NDK-beli Simon filmjei nekem azt sugallták, hogy ezeknek a kapaszkodóknak a hiánya mindennél jobban gyötri az embert. És egy má­sik listányi rendező kísérlete, hogy a befelé fordulásban, az egésznek a töredékében lássa ezt a kapaszkodót, a kísérlet tisztességén kívül arra szolgáltatott példát, hogy egy újfajta érzelmesség és „lélekvájka” legfeljebb a film önfenntartásának látszatát képes elhitetni. De üggyé nem válik. A film elszáll , a valóság megmarad, mondhatom kissé kificamítva a szólásmondást, összegezésül a feszti­válon látott művek tanulságát. De ez a valóság csak a nagyon mély, nagyon szenvedélyes művészi érdeklődés­nek adja meg magát. Bízzunk benne, hogy a szenve­dély is, a tehetség is lebírja a megfogalmazás ma nehe­zen megmászható akadályait. Mert a film kimeríthetet­len lehetőségein nem múlik. Bársony Éva

Next