Esti Hírlap, 1985. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1985-03-01 / 51. szám
• Finn művészek nehéz próba elé állították a Kalevala magyar barátait, akik örömmel kapcsoltak át tegnap este 9 órakor a 2-es csatornára, hogy megnézzék a Vaskor című négyrészes produkció első epizódját, amely a mű megjelentetésének 150. évfordulója alkalmából került a képernyőre. A nehézség részben abban állt, hogy aki nem ismeri a Kalevala egyébként is laza szálakon összefüggő történeteit, nehezen tudja eldönteni, mit is lát igazából. Még a figurák nevei sem hangzanak el, jó időbe tart, amíg fölfedezzük, hogy ki a Volinämeinen vagy Lemminkäinen, mert hogy ki 11- marinen, azt az első perctől sejtjük, hiszen veri a vasat, illetve az aranyat, új feleséget kovácsol magának. Ez a másik gond: ez az epizód valahol a történet egész más részében kerül elő, s ez még némi zavart okoz azok számára is, akik jól ismerik a művet. A Kalevala hívei egyébként azért sem járnak jól, mert a nagyszerű magyar fordítások helyett — s eznem Pap Éva fordító hibája — most csak a feliratok majdnem prózaira egyszerűsített rövidítéseivel találkozhatnak. Némi kárpótlásul szolgál a gyönyörű finn tájak megidézése a képernyőn, s az alkatukban is jellegzetes finn figurák. Reméljük, a bevezető rész nehézségei után a további három epizód könnyebben követhető lesz a magyar néző számára is. —bel— Ma este mutatja be a Rock Színház társulata Várkonyi Mátyás és Béres Attila Andersen meséje nyomán írt darabját, A bábjátékost. Felvételünkön: jelenet az előadásból, amelynek tegnapi lapunkban, helytelenül, március 9-re tettük bemutatási időpontját. A rendező: Katona Imre. (MTI Fotó : Földi Imre felv.) • 1 1 ■ Apák Családi fellépésre kerül sor március 4-én a Kongresszusi Központban. A Markos—Nádas páros az édesapák — Alfonzó és Nádas Gábor zeneszerző — társaságában lépnek színpadra. — Új zenés show-műsort állítottunk össze ez atka- és fiúk omra — mondta Nádas György —, régi számaink mellett szeretnénk újakkal meglepni a közönséget és ez nemcsak paródia lesz, hanem ének és zene. Jómagam több musicalből — Hair, Jézus Krisztus — adok elő énekszámokat — műsorunkban a muzsika lesz a főszereplő. A Nádas—Markos páros először lép fel az Old Boys együttessel, közreműködik Boncz Géza és Agárdi Gábor. Rendező: Verebes István. 2 Fstf/HírZup, 1985. március 1., péntek 11 Egy színésznek már-már rögeszméjévé válik, hogy a kisváros lakóinak igazi színházat csináljon. A városban hol a fehérek, hol a vörösök, hol az anarchisták kerülnek hatalomra. De a színház senkinek sem kell... A történet minden bizonnyal ismerős. Legalábbis azoknak, akik annak idején látták a sikerrel vetített Ragyogj, ragyogj, csillagom! című filmet. Kern András és Sándor Pál színpadra írta a művet. Március közepén mutatják be a Vígszínházban. Gyermekrajzok Sándor Pál már több alkalommal bizonyította, hogy a színház világában is otthonosan mozog. Sajátos látásmódja, formanyelve, groteszk hangvétele a színpadon is érvényesül. — Először dolgozik a Vígszínházban? — Igen. Régóta szeretnék itt rendezni, és a színház is régóta „kacérkodik” velem. Annak idején az általam nagyon szeretett Várkonyi Zoltánnal is beszéltünk egy itteni színházi munkáról. A Ragyogj, ragyogj, csillagom! egy sokszereplős, technikailag nehezen kivitelezhető darab, de a színháztól minden olyan segítséget megkapok, ami megkönnyíti a színpadra állítását. Sokat tesznek a színészek is, Eszenyi Enikő, Lukács Sándor, Balázs Péter, Rudolf Péter, Reviczky Gábor és a többiek. — Bizonyára tetszett önnek a film, ezért is vállalta a színre vitelét. — Nagyon szerettem ezt a filmet. Furcsa dolog, de mikor a színházban próbálunk, soha nem jut eszembe. Annyira más a színpadon, hogy nem idézi bennem a filmet. Egyébként a Ragyogj, ragyogj, csillagom! személyes élményeket is jelent nekem. Készítése idején, 1967 táján, jó barátságban voltam Mittával, a film rendezőjével.. Mindketten akkor csináltuk első filmünket. Sokat beszélgettünk erről a munkájáról. Megmutatta a gyereke rajzait is, amelyek aztán szerepeltek a filmben. Egyszóval mindenképp élményt jelent tizenhét év után újra találkozni ezzel a művel. Zenével — Kern Andrással írta színpadra a történetet. Sokat változtattak az eredeti anyagon ? — Mindenesetre nemcsak annyi a különbség, hogy az egy film volt, ez pedig egy színpadi mű. Úgy lehetne talán kifejezni, hogy „áthangszereltük” a történetet. A film egy lírai játék, mi pedig egy „őrült”, groteszk darabot igyekszünk létrehozni, több iróniával, több bolondsággal. S talán egy kicsit másról is fog szólni, mint a film. A mi hősünk naivabb, tétovább, kevésbé találja a helyét a világban. Jellemző rá a neve is. Mokiszínnek hívják, ami a Modern Kísérleti Színház rövidítése. — A főszerepet Kern András játssza. Segíti a közös munkát, hogy részt vett a darab átdolgozásában? — Az ötlet ugyan az enyém volt, de az átírás oroszlánrészét ő végezte el Nem ritka jelenség, hogy egy színész írni is tud. Kern kitűnő színész, és kitűnően írta meg a szerepeket a kitűnő kollégáinak. Ez már kiderült a próbák alatt. S van még egy előnye a dolognak. Ha valami nem tetszik neki, akkor mondhatom, hogy te írtad. — A darabhoz zeneszerzőt is szerződtettek. Ez azt jelenti, hogy az előadásban hangsúlyos szerepet kap a zene? — Presser Gáborral néhány évi kihagyás után dolgozunk újra együtt, ami nagy öröm számomra. Nemcsak a zene, hanem az egyéb hangeffektusok, a zörejek is fontos szerepet kapnak az előadásiban. Nem titkolt célom egy totális színház létrehozása. — Egy idő óta a filmrendezés mellett folyamatosan vállal színházi munkát. Nem megy ez a filmezés rovására? — Továbbra is rendszeresen készítek filmeket, most is több ötlet foglalkoztat. Nemrég fejeztem be a Csak egy mozi című filmet, s a megvalósulás előtt áll egy régi tervem: egy olasz—magyar koprodukció, Nino Manfredivel a főszerepben. Másfél éve tárgyalunk róla s most úgy néz ki, hogy rövidesen megkezdhetjük az előkészületeket. Hazai stábbal, itt Magyarországon lesz a forgatás, Nino Manfredi egy személyben képviseli majd a koprodukciós partnert. Folyamatosan — És a színház? — Sajnos nincs két életem, de ennek ellenére azt tervezem, hogy ezután is folyamatosan vállalok színházi munkát. Eddig a televízió volt a második szerelmem, most a színház. Egy időben a színházvezetés gondolata is foglalkoztatott, de túl nagy felelősséget jelent emberek sorsáról dönteni, egyáltalán részt venni egy színház vezetésében. Ehhez a filmezésről le kellett volna mondanom Ma már nem foglalkozom a színházvezetés gondolatával, ma azt szeretném, hogy igazi színházat csináljak . .. Kállai Katalin FILM UTÁN SZÍNPADON Ragyogj, ragyogj, csillagom! Bemutató előtti beszélgetés Sándor Pállal MISKOLCON ÉS ZALAEGERSZEGEN IS Régi filmek Miskolcon és Zalaegerszegen is tartanak áprilistól rendszeres filmmúzeumi vetítéseket. Az ország néhány pontján, Debrecenben, Egerben és Tatabányán már eddig is vetítettek filmmúzeumi filmeket. A Magyar Filmintézet a közelmúltban az említett két várossal kötött megállapodást. A megnyitó után mindkét helyen a budapesti Filmmúzeum jelenlegi kínálatából vetítenek majd filmeket, a Magyar hangosfilm története és az 50 éve készült filmsikerek című sorozatok keretében bemutatott alkotásokat. Júliusban és augusztusban emellett a Filmmúzeumban régebben játszott sikeres filmeket is láthatja a két város közönsége. Egyebek között Zeffirelli Napfivér, Holdnővér, Polansky Vámpírok bálja, Deray Borsalino című alkotásait. Miskolcon hétfői napokon a Kossuth moziban, Zalaegerszegen csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap az Ady Filmcentrumban mutatnak majd be rendszeresen filmmúzeumi filmeket. (k-i) □ MAGYAR ZONGORADUÓ — Dévai Tibor és Dévényi Lajos kétzongorás hangversenye — lesz a Zeneakadémia Kistermének programja március 2-án, szombaton este fél 8-kor. A tokiói per példája Akár jellemzőnek is tarthatják, hogy a legmélyebb, a legtartósabb hatást egy szikár szerkesztésű dokumentumfilm keltette Nyugat-Berlinben, a 35. nemzetközi filmfesztiválon. Ez a dokumentumfilm több mint négy és fél óra hosszú, a versenyfilmek között vetítették, de versenyen kívül, rögtön a fesztivál elején. Mégis, még az utolsó napokban is, a beszélgetésekben minduntalan előkerült, a megnézni érdemes film példája gyanánt. Függetlenül a beszélgetők ízlésétől, igényétől, a filmkészítés értelméről vallott nézetétől. A film címe Tokyo Saiban, azaz A tokiói per, nemzetisége japán, tavaly készült el, és Masaki Kobayasiuinak hívják a rendezőjét. A hatásnak nincs külön titka. Nincs rajta mit magyarázni. 1946. május 3-án Tokióban összeült a Nemzetközi Katonai Bíróság, a perről készült 30 ezer tekercsnyi filmfelvételből először 170 órányit választott ki a stáb, majd öt éven át folyó munkával ebből elkészítették azt a négy óra harminchét perces dokumentumfilmet, ami A tokiói per címén a történelem nem kihagyható részét idézi fel. A vádlottak padján 28 személyt látunk, egykori miniszterelnököket, minisztereket, tábornokokat, admirálisokat, akiknek felelniük kell a vádpontokra. Az előkészületek során 55 vádpontot állítottak össze, ebből 45-öt még a per előtt elvetettek. A vádat három kategória szerint állították össze: összeesküvés, agresszió, valamint általános háborús bűnök és az emberiség ellen elkövetett bűnök. A tárgyalást rögzítő felvételeket a második világháború távol-keleti katonai akcióinak dokumentumfelvételei váltogatják. A negyven évvel később moziba ülő néző sem tud szabadulni a film hatásától. A világ szembenéz magával, ismételgethetjük bizakodóan, de elfeledhető-e, hogy a világban elkövették azokat a bűnöket, amikkel szembe kell nézni. Ennek a japán dokumentumfilmnek mindenképpen helye lenne, ha nem is a mozikban, de a televízióban, több részre bontva. Mert tudomásul kell vennünk, akár sokadszor is, hogy ami „régen” történt, az is velünk történt. Ez a film tudomásul véteti. És persze vannak filmek, amik hidegen hagyják a nézőt a maguk történelembe fordulásával. A Berlinalen a történelem volt az egyik fő téma. A múlt. A múlt századi múlt, meg az e századi múlt, történelmi megközelítésben, látványosan, vagy kevésbé látványosan. A jószándék ellenére mindössze a kosztümös filmek kategóriájába sorolható opuszok maradtak a nemzetközi nézőközönség számára ezek a játékfilmek. Talán a két véglet miatt. Egyrészt, mert a történelmi múlt túlzott tiszteletben tartása végett nőtt meg a távolságtartás, s a mai néző legfeljebb rekonstruált régen volt eseménynek fogta fel. Vagy túlságosan közeli volt a látószög, és magánüggyé vált a feltehetően tanulságosnak szánt történet. A múlt ott vált igazán átélhetően jelenné, a mai ember konfliktusává, ahol a történelem az ember személyes sorsával és élményeivel mutatta meg magát. De hisz ez régi igazság, ismételgetni szinte már szégyen. A film már olyan sokféle ösvényt és csapást vágott magának, hogy feltenni a kérdést — most, egy akármilyen előkelő kategóriájú fesztivál versenyfilmjei láttam merre tart a filmművészet? — szinte reménytelen. Nyugat-Berlinben az idei versenyre azt mondhatjuk, hogy a jó közepes átlagot mutatta fel. Csak valahogy a szenvedély hiányzott ezekből a játékfilmekből, akár a hagyományos utakat járták az alkotók, akár a — ma már filmtörténelem! — nézőt valamilyen módon sokkolni, hogy ne mondjam, kizökkenteni akaró módszerek csapásait szaporították. Azt is mondhatnám, persze, nagyon személyesen, hogy ez a fesztivál a művészetnek a mindenkori valóság megfogalmazásáért — és önmaga ismételt újrateremtéséért — folytatott állandó és irdatlan küzdelmében a feltöltődés állapotát mutatta. És az a világ, amelyből fel kell, hogy töltse magát, saját bőrünkön tapasztaljuk, tele van sokkoló eseményekkel, s a sokkoló események mögött az emberi sorsok és lelki élmények zaklatottságával. Amit pusztán esztétikai meggondolásokkal megközelíteni a filmben — félmegoldás. Mert abban a forró helyzetben, amiben a mai ember érezheti magát, ez túl hűvös megoldás. Hűvös a csak gondolati konstrukciók filmi áttétele, hűvös a filmes eszközök kísérlete, és hűvös, ha másképpen is, a látványban kiélt sztorizás. Túlnőnek rajtunk a világ eseményei, ezt a művésznél jobban, érzékenyebben senki nem fogja fel. És ha hazudni nem akar, hát kapaszkodót keres magának. Nekem a Berlinalén látott filmek ezt sugallták. Az unalmas, a látványos, a finomkodó, a pukkasztó filmek is. Meg a költészetbe, a múltba vagy az érzelmekbe fordulók, menekülők is. A grúz Josszeliani, a francia Duras, a török Ökten, a magyar Gazdag meg Lugossy, az NSZK-beli Günther, meg az NDK-beli Simon filmjei nekem azt sugallták, hogy ezeknek a kapaszkodóknak a hiánya mindennél jobban gyötri az embert. És egy másik listányi rendező kísérlete, hogy a befelé fordulásban, az egésznek a töredékében lássa ezt a kapaszkodót, a kísérlet tisztességén kívül arra szolgáltatott példát, hogy egy újfajta érzelmesség és „lélekvájka” legfeljebb a film önfenntartásának látszatát képes elhitetni. De üggyé nem válik. A film elszáll , a valóság megmarad, mondhatom kissé kificamítva a szólásmondást, összegezésül a fesztiválon látott művek tanulságát. De ez a valóság csak a nagyon mély, nagyon szenvedélyes művészi érdeklődésnek adja meg magát. Bízzunk benne, hogy a szenvedély is, a tehetség is lebírja a megfogalmazás ma nehezen megmászható akadályait. Mert a film kimeríthetetlen lehetőségein nem múlik. Bársony Éva