Esti Hírlap, 1986. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1986-05-03 / 101. szám
FILMBEMUTATÓ Van egy fantasztikus látomássor a filmben, , egy vissza-visszatérő emlékkép. A tengerré áradt Volgából kisebb és nagyobb hagymakupolák merednek elő. Közöttük személyszállító hajók húznak el időről időre. Az aranyozását már félig-meddig elvesztett, de az enyészetnek még ellenálló egyik hagymakupolához csónak érkezik, egy kisfiúval és egy kislánnyal. A kisfiú beugrik a vízbe. És sok kísérlet után egyszer végre sikerül is lemerülnie. Beúszik a fantasztikus fényektől derengő vízivilágba, az ikonok időtlenségében merengő szentek mellett ellebegve megkondítja az örök némaságra ítélt harangot. Fent pedig a kislány, fülét a ringatózó csónak aljára szorítva, hallgatja a mélyről feltörő, tompa kondulásokat. Ez a képileg és színeiben bravúrosan és hátborzongató-szépen megcsinált jelenetsor egy gyermekkori élmény. A part című film főhősének emlékezetéből úszik elő, megszakítva a hol mában, hol a negyven év előtti háborús napokban játszódó történetet. És valóban olyan lélegzetelállítóan fantasztikus ez a képsor — bravó Valentyin Zseleznyakov operatőrnek is! —, és olyan mély érzelmi és gondolati tartalmakat sűrít, hogy ha másért nem, ezekért a jeleneteiért érdemes beülni a filmhez. Aki megteszi ezt, az egy negyven év utáni véletlen találkozás a . A párt furcsa történetét látja majd, egy nemzetközi hírnevű szovjet író és egy Hamburgban élő dúsgazdag asszony között. Fiatalon, a második világháború idején találkoztak először, és néhány óra alatt bontakozott ki közöttük a szerelem. Nyikityin, fiatal szakaszparancsnokként már végigharcolta Berlin ostromát, amikor a véletlen öszszehozta Emmával, az alig 16 éves német lánnyal. A háború, a vér és a halál jelenlétében kibomló kapcsolat egy életre a legszebb emléke lesz Emmának, s ez akkor derül ki, amikor Nyikityin, már mint híres író, hamburgi vendégként felismeri az egykori fiatal lányt az őt meghívó asszonyban. Mert kiderül, hogy Emmában az a rövid boldogság egyenlő az élete értelmével. Ennyi a történet, amit a neves szovjet szerzőpáros, Naumov és a nemrég elhunyt Alov rendezett filmje, Bondarev magyarul is olvasható regényéből. Az emlékezés lassú lüktetése szabja meg a film ritmusát, s ettől az érzések valamifajta fátyolos szomorúsága veszi körül a hősöket. Borisz Scserbakov és Natalja Belohvosztyikova a főszerepekben, elegáns és visszafogott alakításukkal finom árnyalatokat is érzékeltetni tudtak; a két embert összefűző emlékekben és elválasztó körülményekben az egyéni sorsokon túlmutató gondolatokat sugalltak. Az olykor vontatottá lassuló film egészében ugyan nem, de néhány beállításában és vágástechnikájában emlékeztetett arra az Alovra és Naumovra, akik ugyancsak együtt jegyezték a zseniális sorozatot, a néhány évvel ezelőtt a tévében nálunk is sugárzott Till Ulenspiegelt. Bársony Éva Beugrás Figaro szerepébe Az Erkel Színházban Békés András rendezésében, Kovács János vezényletével felújított Sevillai borbély sok mozgásos, olykor akrobatikus színészi játékot követel. Az előadás címszereplője, Csurja Tamás a múlt vasárnapi matinén olyan szerencsétlenül törte el a karját, hogy másnap operálni kellett. Az előadás mégsem szakadt félbe. Csurja törött karral végigénekelte, végigjátszotta a szerepét. Kedden azonban már beugrásra volt szükség. Póka Balázs állt be Figaro szerepébe és nemcsak megmentette az előadást, de ha óvatosan is, ugyanúgy beilleszkedett a szokatlan színpadi mozgásba. — Mikor énekelte utoljára Figarót? — Három évvel ezelőtt, a Nádasdy—Mikó-féle rendezésben. A szekrényem mélyéről előszedett régi jelmezem pedig a győri Sevillai borbély emléke. Ajándék a győriektől. — Ezek szerint sokszor énekelte már a szerepet. — Igen, legalább ötvenszer, és olaszul is, amikor a szegedi operatársulattal nyugat-európai turnéra vittük a darabot. Tehát Figarónak volt ideje beprogramozódnia az idegsejtjeimbe. Mégsem volt egyszerű a feladat: egész más szemléletben kell játszanom, énekelnem, mint eddig. A színpadon a folyton mozgó díszletelemek, függönyök, guruló bútorok között a számomra vadonatúj és bonyolult járások begyakorlására nagyon kevés idő volt. A közönség lelkes tapssal és „bravók”-kal köszönte meg a jól sikerült beugrást. Csák P. Judit 2 1*8.. május 9., szombat * , * J*. H .i%. Az évszázad lelete A szovjet és külföldi szakértőik az évszázad leletének nevezték azt a két ógörög domborművet, melyet a közelmúltban találtak a moszkvai régészek az észak-kaukázusi Juhilejinij településen az egykori bizánci birodalom területén. A domborműveket a moszkvai Puskin képzőművészeti múzeumiban állították ki. A Két harcos domborműhöz (magassága 188, szélessége 94 centiméter) nincs hasonló, még az Akropolisz múzeumban sem, sem méreteit, sem a művészi ábrázolást tekintve. A szakemberek a két harcost az időszámításunk előtti IV. évszázadra datálják. A másik dombormű, melyet az időszámításunk előtti IV—III. századra datálnak, gyalogosok és lovasok foglyul ejtését ábrázolja. A tudósok úgy vélik, hogy a domborművön görögök csatáznak amazonokkal. Bár igen korai, kétségkívül a bizánci szobrászok legtehetségesebb alkotása. (APN) Tizenegyedik verseskötete: válogatás az eddigi életműből. Baranyi Ferenc szigorúan rostálta meg a Valami mindig közbejön anyagát; terjedelmére nézve lehetne akár csupa új vers gyűjteménye, oly karcsú ez a könyv. Szerzőjét, aki még csak jövőre tölti be ötvenedik esztendejét, a nagyközönség legfőképpen a televízióból ismeri: szórakoztató, irodalmi, zenei összeállítások gyakorlott csevegőjeként, sőt, egy időben mint a Tv-Híradó belpolitikai műsorvezetőjét. De a költő Baranyi Ferenc is alighanem változatlanul népszerű. A hatvanas évek elején rendkívül ígéretesen jelentkezett Baranyi Villámok balladája című kötetével. Mi, többé-kevésbé hasonló évjáratú kortársai, az 1956 utáni politikai-szellemi kibontakozás tehetséges munkálai között tartottuk számon őt: a Tűztánc, a Tiszta szigorúság című antológiák költőinek hangvételére emlékeztetett Baranyi Ferenc szava, mondanivalója, Ladányi Mihály, Garai Gábor, Váci Mihály harcostársának mutatkozott. Lapozgatva ezt a mostani válogatást, egész sor költeménye ötlik elő az emlékezetből, mint nemzedékünk Baranyi által megfogalmazott vallomása: Húgom, Éjjel, Körözvény, Hűségünk, Ballada az elkényeztetett ifjúságról stb. Petőfi, Ady, József Attila, Illyés eredményeit hasznosítja Baranyi Ferenc erő-sen közéleti töltésű lírája: eredendő versérzék, rímtechnikai magabiztosság, zenei fogékonyság jellemzi. Könnyen és könnyeden tud verset írni. És talán épp ez ennek a költőiségnek a problematikus mozzanata, emberileg és művészi értelemben egyaránt. Mert a kötött formákban — szonettekben, balladákban — megszólaló tartalom Baranyinál oly mértékben a kor függvénye, oly mértékben az adott jelen társadalmi-egyéni feszültségeitől meghatározott, hogy a forradalmiság szélcsendesebb, az építés konszolidáltabb szakaszaiban képtelen ugyanolyan hatásosan megnyilatkozni. Márpedig Baranyi költészetében a hatásosság mint törekvés, mint versalkotó tényező, kulcsfontosságú. De lehet-e egy voltaképpen szelíd programból tartós hatáselemeket kicsiholni? „Ha kell, hát törni-zúzni jöttem” — hirdeti meg Téli dűlőn című versében a Duna-Tisza közéből, Pilis községből származó, magyar—olasz szakos bölcsészként az európai kultúra magas tájait bejáró poéta —, ám ez a célkitűzés még ugyanitt lehiggad, kijózanodik: „meleget hozz, ne csizmasarkat, / olvaszd s ne törd jegét a fagynak, / úgy győzhetsz konok teleken!”. Kétségtelen, egy egész politikai korszak légkörére utalnak ezek a jelképes sorok, ám a költő, a fagymelengető, maga is inkább ellágyuló alkat. Tiszteletet érdemel persze, ahogyan a néphez tartozás tudatának ad hangot minduntalan; becsülendő az a kísérlete, hogy falu és város összetalálkozzék költészetében, mint ebben a sorában: „a rét szöcskéket spriccel szét, sugárban”. De szokványossá és erőltetetté válik egy idő után a költő szégyenérzete, sőt bűntudata, amiért — lám — ő kiemelkedhetett a népbőll, művelt emberré válhatott. Igen, ezt már sokan megírták nálunk a múlt század elejétől napjainkig. Baranyi nem tud e tárgyban igazán sajátosat, újat mondani. Később aztán itt-ott jól sikerül a hangváltás. Rövidebb lélegzetű költeményekben ironikus-önironikus ábrázolását adja jelenünk egynémely kevésbé vonzó sajátosságának. A szerzésvágy, harácsolás jelenségeinek, az önhitt és ostoba vezetői magatartásnak. Örök tagadók példáihoz folyamodik (Antikrisztus, Dante); a „hallgatni bölcs. És elhallgatni bölesebb” keserű „kalapigazsága” (utalás ez a családjában előforduló kalaposmesterségre); a „duzzogni csak nagyon szépen szabad” útmutatása kiegészül ezzel: „Becsületes maradni nem becsületes”. És ez a stílusváltás, ez a kevésbé szavaló-szavalható, kevésbé patetikus költészet megteremt nála egy olyan szellemes darabot, mint a Helyzetkép a helységből, mely Petőfi — A helység kalapácsa — hőseit mai mivoltukban képzeli újra, vagy A közeledő s a Mefisztó tágas. Eljut kompromisszumos korunk józan erkölcsi parancsáig: „ma felmért gyávaság a legnagyobb merészség”. Eljut tehát — az őszinteségig. Gonddal font szonettkoszorúban, katonaélményeket, honvédő hagyományokat idéző művekben, — amelyekben a próza s a vers olykor botladozva jár együtt —, ismét egy nemzedék képviseletében: „mit érünk a hősiességgel, / ha indulattalan és óvatos fontolgatások / biztosítják nekünk a mindennapi békét?”. Igen, szokni kell ezt a helyzetet. Szokni, de megkeresni benne mégis a cselekvés lehetőségét. A cselekvését és a változtatásét. Aminek fontos előzménye, jó esetben alapja a helyzet tudatosítása, művészi kifejezése. Ebben a folyamatban lehet segítségünkre Baranyi Ferenc továbbra is. (Zrínyi Katonai Kiadó) Kőháti Zsolt Szép duzzogások BARANYI FERENC VÁLOGATOTT VERSEIRŐL WmM • Mintha angolestet rendezett volna tegnap a Televízió. Kezdődött késő délután a 2-es adón egy szomorú aktualitású angol dokumentumfilmmel: a néhány hete elhunyt francia írónő, Simone de Beauvoir három éve, 75. születésnapján készült portréfilmjét sugározták. Kiderült, hogy Beauvoir nemcsak írónak kiváló, nemcsak szellemiségében volt a felvilágosultság, a józan ész és értelem harcosa, de televíziós riportalanynak is elsőrangú. Ahogy élete legfontosabb fordulópontjait megjelölte, ahogy Jean-Paul Sartre-hoz fűződő életre szóló kapcsolatának sajátosságait és mélységét elemezte, ahogy általában a körülötte levő világot megfigyelte és értelmezte, az végig lebilincselően érdekes és izgalmasan tanulságos volt. Késő este az 1-es programban sugározták A bőség zavara című angol dokumentumfilmet. Ez érdekes és változatos képet festett az amerikai mezőgazdaság és a Közös Piac országainak mezőgazdasága között folyó vad kereskedelmi háborúról. Az amerikaiak éppúgy kifejthették itt nézeteiket, mint az európaiak, a film angol létére sem mutatott elfogultságot a brit álláspont iránt. Ennek a dokumentumfilmnek az a tény adott szomorú aktualitást, hogy miközben az óceánon innen és túl is eladatlan élelmiszerhegyek mennek veszendőbe, a világ sok országában kisgyermekek millióinak felpüffed a hasuk, csonttá soványodik a karjuk az éhezéstől. Éjszaka következett a nap harmadik angol produkciója: a Meghökkentő mesék című sorozat újabb darabja, a Karácsonyra megjövünk. Kellemes krimi ez, mert mindössze 25 perc, mégis jól kitalált, kerek sztori és mindig győz az igazság. (bt) Tolnay és a többiek BEMUTATÓ A MADÁCH SZÍNHÁZBAN Van a könyveknek sorsuk, s a művészeti műfajok gyarapodásával egyre változatosabb. Az ausztráliai Colin Higgins például kisregénynek írta meg a Maude és Haroldot. Ez előbb filmmé, majd a nagy francia színésznő, Madeleine Renaud kérésére színdarabbá alakult át: ő játszotta benne Maude-ot. Újabb fordulat: a Madách Színház is műsorra tűzi, mégpedig Tolnay Klári fordításában. A Maude és Harold nem remekmű. Sőt, helyenkint még kommersznek sem első vonalbeli, bölcselmei slágerszöveg színvonalúan szimplifikáltak. Szerkezetében filmszerű, úgyis pereg, ám olykor mégsem mentes az unalomtól. És mégis jó nézni! Hollywoodiba oltott gyerekded ausztráliai naivitása, gicscsesen is poétikus szemlélete, szentenciáinak egyszerűsége megérint. Nem eléggé irodalmian szól és mellőzi a lélektani mélységeket, ám sokszor mulatságos, néha abszurdba hajló, máskor fanyar humorú. Ami a fő, arról beszél, ami itt és most, nálunk is annyira fontos: az igazi és a hamis értékek közti különbségről. Nem a javak kíméletlen hajszolásában, a kegyetlen egymást taposásban, hanem a természet egyszerű örömeiben, meg a szép emberi jellemvonások, a jóság, a szeretet érvényesülésében hirdeti a boldogságot. S minthogy lehetetlen, hogy mindezt mindig egy Shakespeare, egy Moliére, egy Csehov fogalmazza meg nekünk, időnkint el kell fogadni egy Colin Higgins tolmácsolásában is. Mert a maga szintjén ő is tud valamit, például olyan szerepet írni, amelyért Madeleine Renaud-tól Tolnay Kláriig nagy színésznők versengenek. A magyar változatban érzelmes zeneszámok is szólnak halkan, Görgey Gábor dalszövegeire Fényes Szabolcs komponált muzsikát, Schaffer Judit dramaturgiailag is hatásos jelmezeket, Götz Béla pedig rendkívül szellemes és állandó mozgathatóságában is pompásan funkcionáló, kiváló díszletet tervezett. Huszti Péter lendületes rendezése pompás esélyt ad minden egyes szereplőnek. A kitartott csendjei legalább olyan hatásosak, mint a vidám jelenetekben csordultig kijátszatott poénjai. A nyolcvanévesen is elsöprő vitalitású, gátlástalan jó szándékaival mindenkit elképesztő, meghatóan életvidám Maude alakjában Tolnay Klári elvarázsolja a nézőteret, általa megtörténik a csoda. A kópésan mulatságos, ravaszkásan bűbájos Maudeot olyan természetesen és szuverénül játssza, hogy utána már Madeleine Renaud-val vagy más világhírű dívával sem érdekel a figura. Elég nekem, hogy világnagysággal látom itt, a Lenin körúton is. A 80 éves hölgyet feleségül kérő, megbűvölt húszéves Harold megfelelő megjelenítőre talált Gyabronka Józsefben. Lőte Attila megint lassú felfogású, enyhén ütődött figurát ad elő, ismét újszerű elemekkel színesítve, harsány nevetést fakasztva. Szellemesen eredeti a fiát nősíteni akaró mamaként Pásztor Erzsi, vérbeli angol komédiázással felügyelősködik Gáti Oszkár, és fel kell figyelni a tavaly végzett Pusztaszeri Kornél hajlékony humorára. Három menyasszonyjelölt, három vidámságot keltő egyéniség: Bartal Zsuzsa, Menszátor Magdolna, Tóth Enikő. Kívülük Kéry Gyula, Vándor József és két frissességet árasztó főiskolás: Megyeri Zoltán és Spolarics Andrea járult még hozzá az előadás sikeréhez. Barabás Tamás Tolnay Klári és Gyabronka József