Esti Hírlap, 1987. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám

Imam Pál újévi köszöntője (Folytatás az első oldalról.) Hazánk a bonyolult vi­lágpolitikai helyzetben is tovább bővítette nemzetkö­zi kapcsolatait. A Magyar Népköztársaság külpoliti­kájának eddig is egyik leg­markánsabb vonása volt, hogy a baráti szocialista országokkal együtt, össze­fogva a világ haladó erői­vel, szorgalmazza a fegy­verkezési verseny megállí­tását, a leszerelést, a nem­zetközi biztonság, az álla­mok közti bizalom és a bé­ke erősítését. Mindenkor síkraszálltunk a különböző társadalmi rendszerű or­szágok kölcsönösen előnyös együttműködéséért, kiáll­tunk a vitás kérdések tár­gyalások útján való rende­zése mellett. Tárgyalunk mindenkivel, aki tiszteletben tartja tár­sadalmi rendünket, szövet­ségi kapcsolatainkat és a kölcsönös érdekek elisme­rése alapján akar velünk szót váltani. Vallottuk és valljuk, hogy az emberiség gondjai csak úgy enyhül­hetnek, ha a népek közösen munkálkodnak orvoslásu­kon. Csakis a kölcsönös bi­zalom és egymás érdekei­nek tiszteletben tartása vi­heti előbbre az emberisé­get. Csakis így távolíthatók el azok a mesterségesen emelt, politikai természetű akadályok, amelyek az or­szágok közötti együttműkö­dés útjában állnak. Kedves barátaim! Szűkebb értelemben vett hazai dolgainkat tekintve, elmondhatjuk, hogy a kö­rülmények kedvezőtlen alakulása ellenére is gya­rapodott a nemzeti va­gyon, hazánk új létesít­ményekkel gazdagodott, erősödött gazdaságunk és társadalmunk átfogó re­formfolyamata, új tudo­mányos eredmények, szo­ciális és kulturális létesít­mények születtek. Meg­őriztük a teljes foglalkoz­tatottságot és a lakosság ellátásának színvonalát is. Az az összteljesítmény, amit népünk nyújtott, megbecsülést érdemel, mert nehéz körülmények között érte el eredményeit. Céljaink eléréséhez azon­ban mindez kevés volt. A világgazdaság érték­ítéletei tovább szigorod­tak. Termékeink leértéke­lődése folytatódott, kedve­zőtlenebbé váltak értéke­sítési lehetőségeink. Hát­ráltatták versenyképessé­günket azok a végső so­ron politikai jellegű aka­dályok, amelyek nemcsak a termelőberendezések és technológiák, hanem az áruk normális cseréjét is megnehezítik. De csupán ezek a vitathatatlan té­nyek nem szolgálhatnak magyarázatul lemaradá­sunkra, és nem menthet­nek fel bennünket követ­kezményei alól. Későn is­mertük fel a külső hatá­sokat, nem készültünk fel következményeire, nem igazodtunk elég rugalma­san és gyorsan az új kö­vetelményekhez. Pártunk Központi Bizottságának 1986. novemberi határoza­ta joggal állapította meg, hogy a magyar népgazda­ság mérsékeltebb teljesít­ményében saját munkánk gyengeségei, a vezetés és irányítás fogyatékosságai, a végrehajtás követke­zetlenségei is jórészt tük­röződnek. Bár az emberek többsé­ge becsületesen dolgozik, még nem vált általánossá a korszerű gazdálkodási szemlélet, a szervezett és fegyelmezett munka. Pa­zarlóan bánunk anyaggal, energiával, idővel, s ami talán a legsúlyosabb: az emberi munkával. Ezen a helyzeten változtatnunk kell, ha előre akarunk ha­ladni. Az életkörülmények javítása és a jogos fo­gyasztási igények kielégí­tése csak úgy lehetséges, ha a maga területén min­denki az eddigieknél ered­ményesebben dolgozik. A XIII. pártkongresszu­son megfogalmazott célo­kat nemzeti egyetértés fo­gadta, és társadalmunkban megvan a készség, hogy az elérésükhöz szükséges feladatokat végrehajtsa. Államunk ezeréves törté­nelme is bizonyítja, hogy népünk a legnehezebb helyzeteken is úrrá tudott lenni, ha értelmes célok érdekében egyesítette erőit. Az Országgyűlés a kö­zelmúltban törvényerőre emelte az idei költségve­tést, és tervünk tartal­mazza a legfontosabb ten­nivalókat. Eredményes tel­jesítése elengedhetetlen gazdaságunk élénkülésé­hez. Arra van szükség, hogy már az év elejétől — a termelésben és minden más munkahelyen — a le­hető legjobban, hasznosít­suk erőforrásainkat. Kü­lönösen fontos a munka minőségének javítása és az ésszerű takarékosság. Szocialista fejlődésünk és egyben a korszerű gaz­dálkodás nélkülözhetetlen feltétele, hogy a rendelke­zésünkre álló anyagi esz­közöket a hatékon­yan mű­ködő vállalatok fejleszté­sére, a biztosabb és gyor­sabb megtérülés javára fordítsuk. Mint ahogy — a szinte már vérünkbe ivó­dott egyenlősdit felszámol­va — bérren­dszerünkben is következetesebben ér­vényesítjük a munka sze­rinti részesedés elvét. A magasabb színvonalú, az alkotó tevékenységet kí­vánjuk átlagon felül meg­becsülni az élet minden területén. Ez nemcsak kormányzatunk szándéka, hanem a becsületesen dol­gozó nagy többség igénye is. Társadalmi rendünk szi­lárdsága, népünk felelős­ségérzete és demokratikus intézményrendszerünk erősödése egyaránt záloga a szocializmus sikeres to­vábbépítésének. Ennek ér­dekében — a kölcsönös előnyök alapján — a jövő­ben is készek vagyunk együttműködni minden or­szággal, függetlenül azok társadalmi berendezkedé­sétől. Legbiztosabb tá­maszunk azonban a bará­ti szocialista országok kor­szerűsödő és gazdagodó együttműködése. Hisz nemcsak céljaink azono­sak, hanem közös a felis­merésünk is: kapcsolata­inkban minőségileg új vi­szonylatok és távlatok rejlenek. E gondolatok jegyében és nemcsak az újév napjá­nak szokása alapján mon­dom: reményeinket páro­sítsuk tenni akarással, sőt tettekkel, és akkor az eredmény sem maradhat el. Ehhez kívánok 1987 első napján békés, boldog új esztendőt valamennyi honfitársamnak és bará­tunknak az egész világon. Korszerűbb anyagok A Lenin Kohászati Mű­veknél 1986 második felé­ben megkezdték a megúju­lási program végrehajtását. Csökkentették a gyengébb minőségű acélok előállítá­sát, ugyanakkor növelték az ötvözöttacél-gyártást. Megvásárolták a Medicor Művek miskolci üzemét, s itt elkezdték elektronikus anyagvizsgáló és mérőmű­szerek, különböző technoló­giai folyamatvezérlő rend­szerek gyártását. Közvetlen termelési, műszaki és egyéb irányú kooperációs szerző­déseket kötöttek a KGST- országok több nagyipari üzemével, aminek haszna már a közeli jövőben meg­mutatkozik. A vállalat tevékenységét korszerűsítő intézkedések­nek köszönhetően 1986 vé­gére több mint öt százalék­kal csökkent az egy tonna acél előállítására fordított energia-felhasználás, s mintegy félezerrel keve­sebb emberrel az előző évi­nél több terméket állítot­tak elő. Az idei költségmegtakarí­tás eléri a 200 millió forin­tot. Mindennek eredménye­ként a szeptember végéig keletkezett 574 millió fo­rint veszteséget december végéig kigazdál­kodták, s így az LKM adósság nélkül zárta az 1986-os esztendőt. (MTI) Vadfeldolgozót építettek Megkezdi a konyhakész, tisztított, darabolt, fóliába csomagolt vadhús export­ját 1987-ben a Mezőföldi Állami Erdő- és Vadgaz­daság. A szarvas, az őz, a vaddisznó és a muflon feldolgozására üzemet épí­tettek Soponyán, ahol már szerelik a gépeket. Úgy tervezik, hogy az üzemi próbákat követően már­ciusban indítják meg a folyamatos termelést. Kez­detben évente 300 tonna vadat dolgoznak fel, s ké­sőbb az igényeknek meg­felelően növelhetik­­ a mennyiséget. A gazdaság eddig „szőrben-bőrben”, azaz feldolgozatlanul ex­portálta a vadhúst. Az új üzemtől azt várják, hogy jobb árat kaphatnak a vadhúsért és újabb piaco­kat szerezhetnek. E UTCAKÉPEK A buszmegállót jelző oszlop — táblával — ott áll a Kulich Gyu­la tér egyik kapuja előtt. Egy nappal azelőtt még az úton feküdt, valaki fel­emelte, felállította és a ka­pu elé rakta. Senki sem tudja, mi történt ezzel az oszloppal, honnan hiány­zik, hol keresik. Hol néze­lődnek a tanácstalan uta­sok, vagy továbbmennek gyanútlanul — a buszmeg­álló megszűnt. Az oszlop sorsa ismeret­len. Jövője is. Valaki jön majd és elviszi a gyere­keknek — nézd mit hozott apu, és még te mondod, hogy nem törődnek veled. Vagy netán értesítik a vál­lalatot, egy árva megálló­oszlop vár helyreszállítás­ra. Vagy ott marad a kapu előtt, megvárja a tavaszt, tövében kiskocsmát telepí­tenek, falatozót— Vendéglő a buszmegállóhoz címmel. rr~| A teherautó este tíz- 7 - kor dohog a szűk ud­­­r­cában, jár a motor, belerobog az aludni vá­gyók fejébe. Szokás szerint senki nem nyitja ki az ab­lakot. Nem szól le, mindez kényelmetlen, felöltözni, veszekedni — minek. Majd elmúlik ez is, mint a többi. A múltkor egy kamion té­vedt ide, s másfél óráig kínlódott, mire kievickélt az utcából. Dudálnak au­tók, és melegítenek motort hosszú percekig. Majd el­múlik — nyugtatják ma­gukat. De egy valaki, min­dig ugyanaz veszi a fárad­ságot, lemegy, beszél az ásítozó, Pomázról érkezett szállítónak: — Uram, már húsz perce jár a motor. Most jön a válasz, ahogy az lenni szokott, hányaveti, flegma: — Csak tizenöt perce ... és tudja mit, men­jen aludni... És a tanács nem rossz. Mást úgysem tehet. A fuvarozó magasan ül, ő pedig itt áll alacso­nyan, felnéz és tehetetlenül legyint egyet. ---- Rejtély. Ma kukori­caszemeket találtam __tt a járdán a szomszéd lépcsőház előtti utcarészen. Tegnap két doboz nyitott joghurt volt ott, fél kiflivel, valamint némi almahéj, az előtt zacskók, üvegek, félig szívott cigaretta, csirkebél, üres mosóporos doboz. Va­laki ül a konyhaablak mel­lett és dobál. Mindennap mást, van szemetesvödre. De minek. Valaki ebben találja örömét. Kiléte ti­tok, nyomozni utána alig lehet. A sepréssel megbí­zott gondnok némi károm­kodást elfojtva tisztít, se­per, találgat — ki lehet az? Nem volna nehéz utána­nézni, de bizonyítani? Így csak tippelnek az arra já­rók, mi lesz holnap — csir­kecsont, zöldborsós kon­zervdoboz vagy netán al­máspite megégett alja? (bende) PÁRÁS PINCÉBEN ÉRETT AZ AKÁC... Jules Verne Almádiban Múlt századi szerszámokkal készült a hajó .Az akácfa közismerten kemény, kusza az erezete, nehezen hasad, girbe-gur­­ba a repedése. Falun kerí­tésoszlopnak használják leginkább, talpát kátrá­­nyozva ássák a földbe, s évtizedekig állja a nedves­séget, rovarok és más föld alatti lények támadását, nehezen korhad el. Nem fogja az akác testét, csak a sajátos szeg, az is gyak­ran hajladozik, görbül.) A Jules Verne lajstrom­száma 54009—2, s az ava­tottak ebből már ki is de­ríthették: hajóról van szó. Kétárbocos vitorlásról, amely nyolcméteres hosz­­szához képest viszonylag szolid kajüttel, megfelelő fedélzettel szeli tavasztól őszig a Balatont. A vízi jármű minden porcikáját — szerkezetét, bordázatát, a testét fedő palánkozatot, árbocait — nem hajóépítő iparos, de mesterember, Balogh István iparművész, főiskolai tanár készítette. A vitorlás bordázatát akác­ból szabta ki, gyalulta és csiszolta törökbálinti ott­honában. • • — A vitorlázás régi sze­relem nálam — mondja. — Barátommal együtt jártuk a Balatont, egy, tengeri mentőcsónakból átalakított hajóval. Régebben foglal­koztatott már, hogy meg­próbálkozzam a hajóépíte­téssel. Terveket, számításo­kat készítettem, gyűjtöttem a szakirodalmat. A Jules Verne nem a modern mű­anyag hajók mintájára épült, alakja is inkább ré­gies. Olyan szerszámokat használtam, amilyenekkel a múlt században dolgoztak az ácsok. Az akác makacs anyag, rendszeresen érez­tem a fűrészt, a gyalut. Igyekeztem ellesni a mes­terség fogásait, még görög hajóépítő műhelybe is ellá­togattam. Sokan óva in­tettek, mondták: az akác vizet kapván újra mozog. Mások állították: a jól ösz­­szeállított akác többé nem mozdul meg. — Tíz évvel ezelőtt kezd­tem foglalkozni e gondolat­tal. Elkészítettem a terve­ket, a modellt, azután be­vittem az akkori hajózási felügyelethez. Nem voltak túlzottan lelkesek ... Ott­hon, törökbálinti pincém­ben valamelyest párás a klíma, ilyen körülmények között hagytam állni az anyagot. Hat évig építet­tem a hajót. Az akácfa bordázatot vörösfenyővel borítottam. A száradás után néhány milliméterre megnyílt a palánk­ozás, a résbe — akár az egykori mesterek — kócot vertem. Vízre tettük a hajót, s két nap alatt csupán vödörnyi vizet mertünk ki belőle, dagasztani sem kellett a testet. Nem ereszt azóta sem sehol. Manapság szigorúak a hajózási szabályok. Nem­csak a hajósnak, a vitor­lásnak is minden tekintet­ben állnia kell a vihart.­­ Emlékezetes volt, ami­kor a hivatalos szakértők előtt vizsgázott a hajó. Al­mádiban álltunk a kikö­tőben, már betettük az ár­bocokat, amikor jött két férfi. Nézegették a hajót, nagyon tetszett nekik, di­csérték. Kérdezték: kié? Meglepődtek, amikor el­árultam nekik, hogy az enyém. Mondták: holnap jönnek vizsgáztatni. • • A Jules Vernét nemcsak Almádiban, hanem másutt is ismerik a Balatonon. Ha kifut a vízre, sokáig versenyt futnak vele más hajók, figyelik, mit tud ez a vitorlás. — Rendszerint a fiaim­mal hajózom — teszi még hozzá Balogh István. — Manschaft nélkül igen ne­héz lenne a szerelvények, a vitorlák kezelése. Ko­rábban a tanítványaimmal (akkoriban nyaranta még előírták a kéthetes alkotó­tábort a főiskolán) rend­szeresen hajót béreltünk a tavon, ott ütöttünk tanyát. Most itt van erre a célra az én vitorlásom. Két év alatt bejártam vele majd­nem az egész Balatont. Az igazság az, hogy egyedül a Keszthelyi-öböl maradt ki a sorból. Korábban má­sik vitorlással hajóztam ott, s­ tudom, a víz nem kris­tálytiszta, mint régen, a táj viszont olyan, mint amikor azt Mednyánszky lefestette. Azt tervezem, hogy elmegyek oda ... (Hiába, az akác valóban kemény fa. De hát a mű­vész is egy életen át küsz­ködik emberekkel, társada­lommal, anyaggal. Több­nyire belső indítéka van arra, hogy felülkerekedjen a konfliktusokon. Talán így kapcsolódik az alkalmazott grafikus, Balogh István tu­sakodása az akáccal, a ha­jóépítéssel hivatásához, egyéniségéhez.) Virág Ferenc Innovációs szakvállalat, a műszaki újdonságok bel- és külföldi értékesítésére (licenceladás stb.), felvesz felsőfokú képesítést szerzett üzletkötőket Az idegennyelv-tudás előny. A jelentkezésüket, „Kreatív, EH” jeligére, a kiadóba küldték el.

Next