Esti Hírlap, 1987. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám)
1987-09-01 / 204. szám
• Tegnap valószínűleg az atlétikai világbajnokságra tekintettel volt rendkívüli adásnap a televízióban. Az atlétika minden tisztelete mellett mégis az a gyanúm, hogy tegnap az ország George Gershwin miatt maradt ébren fél 12-ig , ha ugyan ébren tudott maradni. Ami persze nem Gershwin bármifajta minősítése akart lenni — még az elalvók részéről sem —, hanem a kései időpont következménye. Meg talán egy kicsit annak is, hogy az életrajzfilmek jobb variációihoz vagyunk szokva. (Mindjárt ma este ott van példaként a sokkal színvonalasabb Verdi-sorozat.) A zenés életrajzfilmeknek, persze, megvan a szinte kötelező sablonja, rövidebb vagy hosszabb ideig a zseni tanul, gyakorol, mígnem létrehozza első figyelemreméltó művét. A következő szakaszban kiderül, hogy egyelőre csak a környezete figyel rá, nehéz elfogadtatnia magát a világgal. Aztán átütő siker következik, nagy boldogság — egészen addig, amíg (mindenekelőtt a magánéletben) valami gokszer be nem következik. És akkor kiderül, hogy a siker önmagában nem boldogít. Itt már aztán van némi variációs lehetőség, mégis bekövetkezik-e a happy end, vagy boldogtalanul hal meg az a nyomorult világzseni. Az utókor persze meghajtja előtte az emlékezés zászlaját. Ez a Kék rapszódia nemcsak pontosan követte a sablont, hanem két zeneszám között még rettenetes, didaktikus dialógusokkal is szolgált. Ezzel szemben nagy-nagy előnye volt, hogy rengeteget játszottak benne Gershwint, méghozzá igen jó előadásokban. S az már filmtörténeti, zenetörténeti csemege, hogy néhány Gershwin-kortárs elvállalta, hogy ebben a filmben eljátssza önmagát, így például Paul Whiteman, a nagyszerű zenekarvezető, Oscar Levant, a kiváló zongorista és barát, de amire a rádióújság sem hívta fel a figyelmet, a hangosfilm első sztárja, a hagyományos feketére festett arccal, fehér szájjal, Al Jolson is személyesen jelent meg a filmben, s adta elő Gershwin első sikeres dalát. Aki tehát szereti ezt a muzsikát — s úgy tetszik, a zeneszerző fél évszázaddal ezelőtti halála óta egyre csak gyarapszik ezeknek a száma —■, az nagy örömmel hallgathatta e majd’ két és fél órán át zenélő filmet. (bernáth) ÚJ TANÉV, ÚJ MŰKÖDÉSI SZABÁLYZAT Nagyobb önállóság az iskolákban A tanévnyitó ünnepségek tegnap, ma, vagy még vasárnap lezajlottak — ahol egyáltalán volt ilyen —, s a mai napon megkezdődött az iskolákban a tanítás. Az idei tanév arról lesz nevezetes, hogy a csaknem egyesztendős előkészítés után az új oktatási törvény szabta keretek között kezdték meg működésüket az iskolák. A törvény egyik legfőbb jellemzője, hogy az eddiginél jóval nagyobb lehetőséget biztosít az önállóságra. Ennek egyik talpköve az úgynevezett működési szabályzat, amely egy sor kérdést az iskolák hatáskörébe utal. (Így például a tanévnyitók idejének kijelölését, vagy annak eldöntését, szükség van-e egyáltalán ünnepélyes tanévkezdésre.) Tudnak-e élni az iskolák a hirtelen „nyakukba szakadt” önállósággal? Milyen segítséget kapnak ehhez a gyakorlatban? Beleszólhatnak-e szülők az iskolai rend kialakításába? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kértünk választ Spengler Györgynétől, a Művelődési Minisztérium közoktatási és pedagógus-továbbképzési önálló osztályának helyettes vezetőjétől. Rugalmasan — A magyar közoktatás hagyományaitól eltérően az új oktatási törvény lehetőséget ad arra, hogy az iskolák a működésükkel kapcsolatos kérdésekben maguk döntsenek. Ezeknek jó részét eddig a minisztérium határozta meg. — A minisztériumnak tehát már nincs beleszólása? — Bizonyos alapvető kérdésekben — például a tanév kezdetének és befejezésének kijelölésében — ma is a minisztérium dönt, de a miniszteri rendeletek az eddigieknél jóval kevesebb előírást tartalmaznak. — Minek alapján dolgozhatják ki az iskolák a működési rendjüket? ■— Természetesen minden, iskola a saját körülményeinek megfelelően. Tehát annak alapján például, hogy milyen területen helyezkedik el, milyen jellegű az iskola, vagy milyen feltételek állnak a rendelkezésére. Mindez meghatározza, hogy mikor kezdődjék a tanítási nap, mikor legyen szünet, hogyan használják ki az osztálytermeket. Egy nagyüzem közelében lévő iskola minden bizonnyal az ottani munkarendhez igazítja az első óra kezdésének időpontját, vagy igazodik az üzem jellegéhez a fakultáció kialakításában. Mindemellett bármit szabályozhatnak, amiről úgy gondolják, hogy szabályozásra szorul. — Tehát azt is maguk döntik el, hogy mennyire szigorú rend szerint működik az iskola? — Igen, az iskoláktól függ, hogy milyen feszes vagy milyen rugalmas, nyitott keretek között dolgoznak. Ha egy iskola még a lélegzetvételét is szabályozza, akkor a saját működését nehezíti, arról nem is beszélve, hogy nem az új oktatási törvénynek megfelelően jár el. — A működési szabályzatot a helyi irányító szervnek, vagyis a tanácsnak kell jóváhagyni. Nincs meg annak a veszélye, hogy a tanácsok megnyirbálják az iskolák önállóságát? — Itt tulajdonképpen egy törvényességi kontrollról van szó. A tanácsok azt vizsgálják, hogy a szabályzatban foglaltak nem mondanak-e ellent bizonyos jogszabályoknak. Abban az esetben, ha a jóváhagyó túllépi a hatáskörét, és beleszól egyéb kérdésekbe is, az óhatatlanul az iskolák önállóságának a rovására megy. — A minisztériumba nem kell eljuttatni a kidolgozott szabályzatokat? — Nem. — Akkor hogyan tud segíteni a tárca az iskoláknak? — Az elmúlt évben igyekeztünk tisztázni a működési szabályzatok elkészítésének a módját, főként továbbképzés útján. Emellett készültek olyan segédanyagok is, amelyek alapvető tudnivalókat tartalmaznak. Segítséget kaphattak a pedagógusok az elmúlt tanévben a Köznevelés című folyóiratból is, mely egész éves vitát közölt a kérdésről. Mindemellett a minisztérium közvetett úton is segít az iskoláknak, a tanácsokon és a pedagógiai intézeteken keresztül. A szülők — Az eddigi gyakorlat szerint az iskola és a szülők viszonya nem volt mindig felhőtlen. A továbbiakban milyen módon szólhatnak bele a szülők az iskolai rend kialakításába? — A szülők munkaközösségeknek, illetve az iskolatanácsoknak — amelyekben a szülők is képviseltetik magukat — az őket érintő kérdésekben véleményezési joguk van. — Talán az egyik legfontosabb kérdés maradt a végére: hogyan élnek, illetve tudnak-e élni az iskolák az új törvény biztosította önállósággal? — Azok az iskolák, amelyek már eddig is kialakították önálló arculatukat, értik, miről van szó, és élnek a lehetőséggel. Ezek általában már el is készítették — jóval a szeptember 30-ai határidő előtt — a működési szabályzatukat. Egy részük ma még fenntartással fogadja a működési szabályzatot, ami összefügg a feladat újszerűségével, másrészt a felelősségtől való félelemmel. Kállai Katalin FILMEK ÉS FESZTIVÁLOK Laura, Siker, Napló A portugáliai Figueira da Foz-i seregszemlén Böszörményi Géza Laura, Vitézy László Érzékeny búcsú a fejedelemtől és Lehotay Zoltán Siker című filmjeit vetítik. Az Egyesült Államokban, Sonomában szeptember 10—13. között sorra kerülő filmfesztiválra Gazdag Gyula Hol volt, hol nem volt című alkotását hívták meg. Ugyanebben az időpontban a torontói fesztivál versenyprogramjában Mészáros Márta Napló szerelmeimnek című filmje szerepel. (MTI) □ GYŐRI ESZTER — New Yorkban élő magyar származású — festőművésznő kiállítása nyílik szeptember 3-án délután 5 órakor — és szeptember 25-ig látogatható — a Generalart Stúdióban (VI., Népköztársaság útja 8.). Már harmadik alkalommal szerepel két hónapon át Münchenben, a Deutsches Theaterben a Fővárosi Operettszínház. Két esztendeje a Marie a grófnővel, tavaly A mosoly országával arattak frenetikus sikert, az idén pedig a Csárdáskirálynő előadásain tölti meg a közönség napról napra a csaknem 1500 férőhelyes nézőteret. A vendégszereplés menedzsere egy 47 esztendős, barna, tömör bajuszt viselő, jókedélyű férfi: Hans Pilz. Ki ő? • • — Düsseldorfban tanultam színészetet, és 1960-tól 1965-ig voltam színész Krehfeldben, Wupperthalban, illetve a müncheni Volkstheatterben. Az úgynevezett naturbursch szerepkörben léptem fel. A müncheni színházban azonban nem hosszabbították meg a szerződésemet, és nem akartam ismét egy kisebb vidéki színházba viszszamenni. Gondoltam, megpróbálkozom a menedzseléssel, hátha sikeresebb leszek. — Hol kezdte? — Az olasz állami televíziónak, a RAI-nak van Dél-Tirolban egy német nyelvű adása. Ennek a számára produkáltam showműsorokat. Ezt 1968-ig csináltam, majd71-ig a Hair producere voltam a német nyelvterületen. 1972-ben — a müncheni olimpia évében — az olimpiai bizottságnak dolgoztam a játékok kulturális programján. Azután voltam színházigazgató-helyettes, színházigazgató, a müncheni színházi fesztivál direktora, a világhírű Circus Roncalli menedzsere a Szövetségi Köztársaságiban, produkáltam nyári lovagi játékokat, amelyeknek ötszáz szereplője, és egy derűsebb napon 12 ezer nézője volt. Egyszóval sok mindennel megpróbálkoztam, a legkülönbözőbb területeken szereztem menedzseri gyakorlatot. — Hogyan jutott eszébe, hogy magyar társulattal játszasson operettet Bajorország fővárosában? — Mindenekelőtt külföldi társulattal akartam operettet bemutatni. 1984-ben egy pozsonyi társulatot szerződtettem. Szép sikerrel játszottak, de nem voltam igazán elégedett velük. Akkor arra gondoltam, hogy egy bécsi előadást kellene elhoznom. El is utaztam az osztrák fővárosba, és ott azt tapasztaltam, hogy az egyik sztárszerepet Zsadon Andrea játssza, a másikat Németh Sándor, és még jó néhány magyar művésznek van sikere a különböző bécsi színházakban énekesként vagy táncosként. Gondoltam, ha Bécsnek, az operett fellegvárának jók a magyarok, akkor jók lesznek nekem is. Elutaztam tehát Budapestre, megnéztem a Fővárosi Operettszínház előadásait, s mivel tetszettek, azonnal tárgyalni kezdtem. Az Interkoncertnél nagyon jó partnerre találtam Radnóti Sáriban és Rusz Ferencben, a színházban pedig Keszler Pál igazgatóban és Seregi László rendezőben. Szót értettünk, s 1985-ben nagy siker lett a Marica grófnő. Ezek után természetesen kölcsönösen folytatni akartuk a vendégjátékot. — Mit vár ön egy operett-előadástól? — Elsősorban szórakoztatni akarom a közönséget Brechttel szemben tehát vállalom, hogy „kulináris színházat” csinálok. A nézőnek legyen egy kellemes estéje, s ennek feltételei vannak. Láttam olyan operett-előadásokat, amelybe a „korszerűség” címszó alatt erőltetett pszichologizálást csempésztek be, katasztrófát és merényletet. Nekem nem ilyen operett kell, illetőleg az ilyen operett nekem nem kell. A közönség hadd andalodjék el a zenés mesén, élvezze a magas színvonalú éneklést, tánctudást, és gyönyörködjék a színpadon megjelenő szép vagy legalábbis érdekes emberekben. Nálunk az újságokban és a televízió műsorában rengeteg szép embert mutatnak, tehát a színpadon is szép embereket kell láttatni. A magyar színészek több mint két hónapos kemény próbával és egy megszállott segítő a színész-rendező, Christian Dorn lelkiismeretes munkájával készültek a német nyelvű bemutatóra. Ennek ellenére természetesen többségükben erős akcentussal beszélnek. Nem zavarja ez önt, illetve a közönséget? — Tapasztalhatta az előadásokon, hogy a közönséget ez egyáltalán nem zavarja, s nem zavar engem sem. Természetesen Shakespeare-t német nyelvterületen aligha lehetne hibás hangsúlyozással előadni. Egy ilyen történetben azonban, mint a Csárdáskirálynő vagy más Kálmán-operettek, az akcentusnak megvan a maga diszkrét bája. Ezeknek a történeteknek a legnagyobb része a Monarchia idején játszódik, s akkoron a különböző nemzetiségek nyilvánvalóan eléggé különbözően beszélték a németet. • • — Vannak-e további közös elképzelései a Fővárosi Operettszínházzal ? — Igen. A Csárdáskirálynőt szeretnénk bemutatni Frankfurtban és Zürichben, és természetesen visszavárjuk a társulatot a jövő nyárra Münchenbe. Már a darabot is kiválasztottuk, de hogy melyik operettre esett a választásunk, azt egyelőre nem akarom elárulni. Morvay István BESZÉLGETÉS HANS PILZ MENEDZSERREL Az akcentus diszkrét bája Tizennyolc dal kép nélkül Sikerült a bravúr, gyakorlatilag a filmmel egy időben került a közönséghez a Moziklip dalaiból készült lemez. Pontosabban azoknak a számoknak a gyűjteménye, amiből a Moziklip készült. Nem véletlen, hogy nehéz eldönteni, hogy a mozi került lemezre vagy a lemez filmszalagra. A kép és hang nyilvánvalóan összetartozik minden zenés filmben, de kevésben annyira, mint Tímár Péter alkotásában. A dupla album hallgatása közben lehetetlen nem gondolni a tizennyolc dalhoz kapcsolódó képsorokra, olykor merész, olykor konvencionális képzettársításodra. Mégis talán nem járunk messze az igazságtól, ha meglepően egységesnek és színvonalasnak véljük a Moziklip zenei anyagát. A csodálkozás csak fokozódik, ha számba vesszük, milyen széles körből válogatott filmjéhez a rendező. Presser Gábor három, Laár András és Lerch István két-két szerzeménye mellett tizenegy különböző műhelyből jöttek a dalok, s a Sziámi az egyetlen együttes, amelyik két számot is játszik. Laár az egyetlen énekes, aki kétszer is fölbukkan. Még öszszetettebb a kép, ha nemzedékek szerint csoportosítjuk az előadókat. Vannak itt néhányan a szakma „nagy öregjei” közül (Zorán, Demjén Ferenc, Somló Tamás, Komár László), képviselteti magát a mai derékhad (Z’Zi Labor, Dolák-Saly Róbert, Varga Miklós, Révész Sándor) és megjelennek eddig jószerivel ismeretlen fiatalok (Ács Enikő, Anita, Sziámi, Korom, Kentaur, Königh Péter és a Ciklámen). A popzenei összefonódásokon kívülálló Tímár Péter nagyon jó érzékkel válogatott a különböző forrásokból: szinte valamennyi szám hordoz olyan gondolatot, ami viszonylag könynyen átültethető a képre. A zenei megfogalmazás már korántsem ennyire egyöntetűen magas színvonalú, de a néhány gyengébb szerzemény (vagy Cseh Tamás régi, csodálatos száma, a Munkásszállás esetében a hangszerelésben elkövetett melléfogás) mellett nagyobb súlylyal esik a latba több kimagasló produkció. Bár az egész lemezre jellemző egyfajta modern hangzásra való törekvés, ami uniformizál és kissé tompítja az éleket, még így is vannak kifejezett csúcspontok: Komár László, Ács Enikő, Zorán, Katona Klári és Somló Tamás, a Sziámi, Königh Péter és a Ciklámen dalai igazán jók zeneileg és szövegükben, egyéniek megszólalásukban. Ezen a lemezen a gyengébb számok a közepesek — de ezek sem érdektelenek! További merész kijelentésekre vállalkozva leszögezhetjük: ez az album sokkal inkább rocktörténeti jelentőségű, mint az önmagáról kissé ízléstelenül ezt kijelentő, gondolatilag üres, zeneileg az átlagosan innen maradó Gitárpárbaj. Talán érdemes lenne elgondolkodni a dolgon: egy nem szakembernek sikerült egy jó válogatást készítenie, miközben a tűzhöz közel állóknak több kísérlete is kudarcot vallott. Nemkötötték meg a kezét barátságok és ellenszenvek, egyéni és csoportérdekek. A Moziklip zenéjét hallgatva újra éled a remény a magyar rock jövőjét illetően. Ahol ennyi zenei és szövegbeli mondanivaló van, ennyi jó szerző és előadó, ott csak átmenetileg lehet szó a műfaj válságáról. Még néhány ilyen album és vége lesz az átmenetnek. Horváth Gábor