Esti Hírlap, 1988. július (33. évfolyam, 155-180. szám)

1988-07-01 / 155. szám

• Nem vagyok egészen biztos benne, hogy jól ér­tettem-e a 2-esen adott francia tévéfilmet. Nem di­csekvésből mondom, amúgy is keveset értettem belőle. Talán arról szólt ez a majd­nem másfél óra, hogy mégis az erősebb a gyengébb, bár végül ő győz, mert meghal. A megfejtés tehát majdnem olyan érdektelen, mint a film maga. Egy ikerpár, két vonzó külsejű fiú különös lelki kapcsolata kizárólag a szexuális élet terepén bontakozott ki a néző sze­me előtt, főként úgy, hogy beszéltek róla. Nagyon ti­tokzatosan, úgyhogy csak üggyel-bajjal lehetett ki­hámozni a lényeget arról a függőségről, amellyel egy­más lelki zsarolását gyako­rolták. Egyikük, az erősebb, nőket szerzett a másiknak, a másik pedig önbizalom­­hiányban szenvedve pró­bált megfelelni annak, mintha ő nem a másik len­ne, hanem az egyik. Lá­tom, elmondva is elég bo­nyolult ahhoz a dolog, hogy eltűnjön róla az a homály, amelyet a rendező mindig sietett rárakni a leghétköz­napibb jelenetre is, a pszi­ché művésziesen árnyalt li­láit keverve a tengerparti helyszín fénytelen képeibe. Nem mondom, a mestersé­gesen előállított titokzatos­sággal nemcsak azt érte el, hogy némi türelmetlen dü­höt csiholt az egymással összeköthetetlen és értel­mezhetetlen jelenetek lát­tán, hanem azt is, hogy az ember fusson a pénze után, és ne kapcsolja ki a készü­lékeket a befejezetlen befe­jezésig. Csak ennek volt köszönhető, hogy valamit kapiskálni kezdett a két fiú közti kapcsolatról, arról, hogy az erősebbnek látszó fivérnek saját erejének tu­datához inkább szüksége volt a testvérére, mint vi­szont. Hát ennyi. Mindezt pedig a tartalom harmad­­rendűségét cáfoló jó mes­terségbeli tudással jelení­tette meg a rendező, Andre Neau, aki talán ujjgyakor­latokat végzett a különbö­ző hangulatok képi kifeje­zésének kipróbálásához, s az már kevésbé érdekelte, hogy el is áruljon valamit arról, miért is csinálta meg az összetartozás című fil­met. (bársony) KÉNSA­­ BÁNTALMAK UTÁN A Danae visszakerül az Ermitázsba Rembrandt Danaé fia visz­­szakerül a leningrádi Er­­mitázs kiállítására — így határozott az az állami bizottság, melynek elnöke a Szovjet Művészeti Aka­démia elnöke, Borisz Uga­ron volt. A bizottság a re­mekmű restaurálását irá­nyította, két évvel ezelőtt ugyanis egy látogató kén­savval leöntötte. Ez idő alatt a bizottság, mely a legjobb művészet­­történészekből, restauráto­rokból, fizikusokból, ve­gyészekből és történészek­ből állt, tizenöt alkalom­mal ült össze. A legutolsó alkalommal a bizottság a legelső, és egyben legdrá­maibb szakaszt tárgyalta meg, amikor is arra a leg­fontosabb kérdésre kellett megfelelni, hogy hogyan mentsék meg a Danaét. El kellett távolítani azt a lakk-, festék- és alapozás­­réteget, melyet a sav meg­rongált. Ez a hosszú mun­ka most befejeződött. Míg a kép a speciálisan felszerelt műhelyben volt, több felfedezést is tettek a remekmű történetével kap­csolatban. Kiderült, hogy a Dannét Rembrandt két darab, összevarrt vászonra festette, melyet a múlt század folyamán kétszer is újra összedolgoztak. Felfe­dezték azt is, hogy a ké­pen ábrázolt függönyön is javítottak később. A festé­ket mikroszkóp alatt ta­nulmányozták, és ebből is tudtak következtetéseket levonni a nagy holland mester festési technikájá­ról. A restaurátorok mun­káját filmre vették. A szakértők prognózisa szerint körülbelül egy év múlva térhet vissza a kép az Ermitázs Rembrandt Termébe. (APN) 2­0stOffic&Cp. 1981. július 1., péntek MA ESTE CHERBOURGBAN • •Ünnepi hangverseny (Folytatás az 1. oldalról.) A kikötői fogadtatás után ma este ünnepi hangver­senyt tartanak a városi színházban és Bartók-em­­lékkiállítás nyílik Cher­­bourgban. Holnap magyar kormányőrök kíséretében halad a gépkocsioszlop Bartók hamvaival Cher­­bourgból Strasbourgba. Va­sárnap reggel haladnak át az NSZK területére, ahol Münchenben tartják a he­lyi megemlékezést. A magyar zeneszerző 1905-ben járt először Fran­ciaországban, amikor részt vett a fiatal zongoraművé­szek Rubinstein-versenyén. Utána 1921-ben már ko­moly művekkel a háta mö­gött érkezett újra Párizs­ba és Arányi Jellyvel elő­adta zongora- és hegedű­szonátáját. Utoljára 1939 elején vendégszerepelt a francia fővárosban. Felesé­gével, Pásztory Dittával játszotta két zongorára írt művét. Párizs egy nagyszerű hangversennyel hajtotta meg az elismerés zászlaját Bartók emléke előtt. Az egykori tanítvány, Solti György vezényelte a zene­szerző egyik legnagysze­rűbb szimfonikus művét, a Zene húros, ütős hangsze­rekre és celesztára címűt a párizsi zenekar élén. A hangversenyről rádiófelvé­tel is készült. A Pleyel Te­rem közönsége majdnem ugyanúgy ünnepelte, mint a bemutatón a bázeli kö­zönség 1937-ben. A világ­hírű és világjáró Solti meg­­indultan vallotta az ünne­pi hangverseny műsorfüze­tében, hogy Bartók „szá­munkra sugárzó példa ... egész hosszú zenei pálya­futásom alatt, ami immár 65 évre nyúlik, mindig óriási tiszteletet éreztem Bartók iránt. Roppant há­lás vagyok neki és mindig mély öröm számomra, ha az ő műveit játszhatom”. A francia rádió klasz­­szikus zenei csatornája, a France Musique a hét vé­gén a Bartók-életmű jegyé­ben állította össze műsorát. Holnap este elhangzik A kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin Vasárnap kora délután A fából faragott királyfi, majd a 6. vonósnégyes. A kettő­­ között Jean-Marie Lehn, a tavalyi kémiai No­­bel-díjas vall arról, hogy mit jelent számára Bartók zenei világa. Archív felvé­telről megszólal Bartók sa­ját zongorajátéka is. László Balázs BARTÓK OTTHONAI BUDAPESTEN Közel az új zenepalotához kispalotai házba, s amikor az alkalmatlannak bizo­nyult, magára vállalta az új otthon keresésének gondját „ ... csakis közel a zeneakadémiához! Semmi városliget!” — írta a nép­zenekutatással vakációzó zeneszerző Brassóból. A választás a Teréz krt. 17. (ma Lenin krt. 75.) III. emelet 23. számú, négyszo­bás lakásra esett, melynek számos bútordarabját szé­kely asztalosokkal, elsőnek íróasztalát a körösfői Pén­tek G­yugyi Györggyel fa­­ragtatta Bartók. Azt írta róla: „Megismertem... fiát-fiát, egész házát, a­mely mindössze egy kony­hából és egy nagyon kis rongyos fedelű műhelyből áll.” Ám abban a műhely­ben ugyanaz a csodálatos szimbólumokat csiszoló hagyomány töltötte be a tervezőművész, vagy ha tetszik, a főkonstruktőr szerepét, amely a havasal­­ji kunyhókban a magyar­ság évezredes szellemiségét datolta a jövőbe menekítő Bartók elé. (Itt a gyökere annak, hogy a nem új, de mostanra elfajult Erdély­­vitában a pesti profesz­­szornak ezek az utazásai és föltárásai ma döntő érvek­ként állnak elő.) 1909 novemberében Bar­tók feleségül vette magán­­növendékét, Ziegler Em­mát. Az édesanyja ekkor visszaköltözött Pozsonyba. A következő évben meg­született ifjabb Bartók Bé­la. A gyermek egészséges növekedéséhez a Nagykör­úton hiányzott a kert. Ez alighanem erősítette Bar­tók vágyát a falusibb, ter­­mészetközelibb otthon után. Három és fél év tanári munkáját tette kényelmes­sé, bár könnyen zaklatha­­tóvá is, a Zeneakadémiá­nak — az ő zongorajátéká­val felavatott — új palotá­jától alig néhány háznyi­ra bérelt Teréz körúti la­kás. 1911 májusára mégis eljött az új költözködés ideje... Bartók kedvéért édes­anyja feladta pozsonyi ké­nyelmét, felköltözött a rá­ 1907—1911. Lenin krt. 75. (Barcza Zsolt felvétele) Jákó Vera emlékére Gálaestet rendeznek augusztus 5-én, kedden es­te 8 órai kezdettel a Budai Parkszínpadon a fájdal­masan korán elhunyt Jákó Vera emlékére. Az előadá­son — amelynek rendezői Lengyelfi Miklós és Ábra­hám Dezső — fellép Zen­tai Anna, Pintér Györgyi, Solti Károly, Koós János, Puskás Sándor és Csanádi György; közreműködik a Magyar Nemzeti Cigányze­nekar ifj. Sánta Ferenc vezetésével; a színpadképet Mihály Béla tervezte. A gálaestre a Jákó Vera Ala­pítvány 500 tiszteletjegyet juttat erdélyi menekültek számára. A tiszteletjegye­ket a segélyszervezeteknél, a Vöröskeresztnél (V., Arany János utca 31.), a református egyháznál (XIV., Abonyi utca 21.) és a városmajori plébánián (XII., Városmajor) lehet átvenni. □ JOHANN STRAUSS műveiből válogatott kerin­­gőket, polkákat játszik — valamint Brahms 2., illetve 4. szimfóniáját interpretál­ja — a Budapest Kong­resszusi Központban az Ál­lami Hangversenyzenekar július 25-én és 26-án este. A két igazi nyári koncert dirigense Kobajasi Keni­­csiro. HBB-KLUB A Hobo Blues Band tíz­éves fennállását ünnepli az idén. Földes László né­hány napja érkezett vissza az Egyesült Államokból, s máris színre lép zenekará­val. Hosszú hónapok után, vasárnap este 7 órától a Kamaraerdei Ifjúsági Park­ban mutatkozik be. S még egy hír a HBB-ről: július 13-án, a világhírű Jethro Tull előtt, az MTK-pályán koncerteznek. EGY ELNÖK FELJEGYZÉSEI Kérem az olvasót, ne találgassa, hol szereztem ta­pasztalataimat. Elárulom: több helyütt gyűjtögettem — a fővárosban és vidéken egyaránt — s nem is csak a mostani esztendőben. Ez utóbbi tény arra ad lehető­séget, hogy évek óta makacsul visszatérő jelenségekről ejtsek szót Olyan gondokról, amelyekről beszélünk s írunk is eleget, de amelyekre még mindig nem talál­tunk orvoslatot. E bajok némelyike valóságos „lerágott csont" már, de — paradox módon — éppen ezért kell visszatérni rá, mert nem tudunk szabadulni tőle. Megfigyeléseimet mint érettségi elnök tettem, s el­sősorban a magyar irodalomra és nyelvtanra, valamint a történelemre összpontosítottam. Nemcsak azért, mert tanult mesterségem szerint ezeknek vagyok tanára, ha­nem azért is, mert ez az a két tantárgy, amelyből min­den jelöltnek kötelezően kell vizsgáznia. Magyarból írásban és szóban, történelemből csak szóban. Egy magyar szakos kolléga így fogalmazott: „Az a baj, hogy nem irodalmat tanítunk, hanem irodalomtör­ténetet.” A túlságosan tömör és leegyszerűsített fogal­mazás lényege igaz. Arról van szó, hogy a jelenlegi anyanyelvi tanterv követelményei és a tankönyvek szelleme nem arra ösztönzik a tanárt, hogy érdeklődő olvasót, az irodalmat mindennapi szellemi táplálékként fogyasztó,, azt élményként átélő elmét formáljon tanít­ványából, hanem arra, hogy afféle kis tudort faragjon belőle. Mindennek bizonyítékául érdemes idézni az idei magyar írásbeli dolgozatok címeit. A maturandusok há­rom téma közül választhattak: 1. Arany János művészi kompozíciói az Ágnes asszony és a Szondi két apródja című balladájában. 2 Az abszurditás és a groteszk ki­fejezési lehetőségei az „egyperces" műfajában — egy szabadon választott Örkény István novella értelmezése; 3. Értelmezze Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című költeményét. Hasonló szellemet tükröznek a szaktanárok által összeállított szóbeli tételek címei is, s miközben a lelkiismeretes diák — egyébként megfelelve a követel­ményeknek­ — értelmez és elemez, élményről nem tud számot adni, nem szereti meg az irodalmat, az írót. Egy példa. A leány Kosztolányiból felelt. Szépen, gördülékenyen, alapos tájékozottságról téve tanúságot. Megérdemelte, meg is kapta a jelest. Miután feleletét befejezte, azt kérdeztem tőle: — Közel áll hozzád Kosz­tolányi költészete? — Nem — válaszolta, majd további érdeklődésemre Babits Mihályt nevezte meg kedvenc huszadik századi költőjeként. — Tudnál tőle valamit idézni? — „Ez a rét a Léthe rété...” — És? — „Vétke­sek közt cinkos, aki néma..." — Hosszabb részt, netán egy teljes verset? — Piruló hallgatás volt a válasz. Ami az anyanyelv törvényeinek ismeretét illeti — hasonló a gond. Az érettségiző — persze csak a fölké­­szültebbje — esetleg korrekt feleletet ad különböző nyelvi jelenségekről, de még a jobbak közül is sokan — mind élőszóban, mind írásban — gyatrán fejezik ki magukat, a gyengébbek pedig egyenesen rémeseket ír­nak és mondanak. Nem ritka a dolgozatokban a rend­kívül súlyos helyesírási hiba, s ezek ismétlődése arról győz meg, hogy nem idegességről, vizsgalatról van szó, hanem a tudás komoly hiányosságairól. (Természetesen a helyesírás alapjainak megtanítása nem a középiskola, nem a gimnázium feladata. A baj már az általános is­kolában fölgyülemlik, s aztán tovább halmozódik.) Mutatis mutandis a történelemoktatás, illetve -ta­nulás „betegségei” is hasonlók. A diákok sok mindent tudnak az egyes korokról — főképpen gazdaságpolitikai szempontból —, de nem élik át az emberiség múltját, nem érzik a história levegőjét. Nem értik az összefüggé­seket jelenünkkel... S ha már a jelennél tartunk: az ember azt hinné, az audiovizuális tömegtájékoztatás ko­rában egy mai fiatalember számára szinte személyes ismerősök a világpolitika nagyjai vagy hazánk vezető politikusai, hiszen jóformán nincs nap, hogy ne lát­hatná őket a képernyőn... Ennek ellenére, több he­lyütt, különböző alkalmakkal lehettem tanúja döbbene­tes tájékozatlanságnak. . Slágertéma manapság a nyelvtanítás, nyelvtanulás, nyelvtudás. Akár innen, akár onnan közelítünk a tárgy­hoz, hamarosan eljutunk az unos-untalan ismételt vég­következtetéshez: Magyarországon kevesen — és gyarlan — beszélnek idegen nyelveket. Az alapok alapja természetesen az iskolai nyelvok­tatás kellene legyen. Ez az alap azonban nem kőszikla, hanem csak föveny, amelyre nem lehet építeni. Az érett­ségi vizsgák — normál osztályokról beszélek — azt mu­tatják: alacsony a mérce. Aki egy nem túlságosan ne­héz szöveget — többnyire mulatságos történetecskét — megért és lefordít, s tud néhány összefüggő mondatot mondani „Az én családom”, „A kerület, amelyben la­kom” és hasonló témákról, az már meg is kapta a jelest. Persze, hogy is ne lenne alacsony a mérce, amikor ke­vés az óraszám ... Egy leány az első nap után, de még mielőtt ő sorra került volna, azt kérdezte tőlem: most nehezebb-e az érettségi vagy akkor volt, amikor én érettségiztem. Nem könnyű megítélni, mégis azt hiszem, akkor volt nehezebb. Nekem ugyanis, mint 1953-ban maturáló hu­mán gimnazistának, hat tárgyból kellett kötelezően szó­­beliznem, s közülük négyből írásbeliznem is. Ám nem az a baj, hogy a mai érettségi kevesebbet követel, ha­nem az, hogy nem azt követeli meg, amit kellene. A gyakorló nevelők, sőt, az oktatásügy irányítói is tud­ják ezt. S mégis reformok jönnek, rendelkezések szü­letnek... s marad minden a régiben. Meddig? Miért? Morvay István

Next