Esti Hírlap, 1988. augusztus (33. évfolyam, 182-206. szám)
1988-08-03 / 183. szám
A GAZDASÁGI KAMARA KEZDEMÉNYEZÉSÉRE Érdekvédelmi fórum igazgatóknak Lesz-e érdekvédelmi fórumuk a vállalati igazgatóknak? Miért nem lépnek fel a kereskedelmi bankok határozottabban az eladósodott vállalatokkal szemben ? Igaz-e az a hír, hogy a Magyar Gazdasági Kamara hatáskörébe kerül az Országos Vezetőképző Központ? ... Ilyen és hasonló kérdéseket tettünk fel dr. Zányi Jenőnek, az MGK alelnökének abból az alkalomból, hogy sajtótájékoztatót hirdettek meg ma délelőttre. A tájékoztató témakörével kezdve először a bankokról érdeklődtünk: miért hagyják, hogy csak késve vagy egyáltalán ne fizesse meg a tartozását jó néhány vállalat? Behajthatatlan követelések — Bár a notórius adós cég büntetőkamatot köteles fizetni a bank számára, ami nem rossz üzlet, mégsem ez az alapvető ok — kezdte dr. Zányi Jenő. — Bő másfél évvel ezelőtt, amikor megalapították a kereskedelmi bankokat, mondhatnánk „szétosztották" közöttük a nagyon eladósodott vállalatokat is. Az MGK már akkor jelezte, hogy jó néhány követelés behajthatatlan, s javasolta, teremtsünk tabula rasát a nyakig eladósodott cégeknél, ám ez sajnos nem történt meg. Ezért változatlan az álláspontunk: ott, ahol már nincs más kiút, hagyjunk fel az önáltatással, s tegyük lehetővé így is, hogy e pénzintézetek valóban bankok legyenek. Megjegyzem, ehhez még devizagazdálkodási lehetőséget stb.-t is nyújtani kell számukra. — Mikor alapítják meg a vállalati igazgatók érdekvédelmi fórumát? Úgy tudjuk, évek óta tart a vita a SZOT-tal. — Ha nem is évek óta, de huzamos ideje. Egyébként jó hírt közölhetek: hamarosan az igazgatók kezében lesz az a tervezet, amely vázolja, milyennek képzeljük el a Kamara főigazgatói érdekvédelmi fórumát. Ha megérkezik hozzánk a vállalatvezetők véleménye, megszövegezzük az alapító okmányt és létrehozzuk a szervezetet. Meggyőződésünk: lehetetlen feladatra vállalkozna az a szakszervezet, amely igazgatót és munkást akarna védeni egy időben. Minthogy a vállalatvezető sajátos helyzetben lévő dolgozónak tekinthető, itt sajátos érdekvédelemre van szükség, vállalati vezetők szakmai, Nagytéténybe pedig a továbbképzését. — Más téma: részt vettünk egy olyan — a Kamara által szervezett — vállalatvezetői tanácskozáson, amelyen az igazgatók alig szóltak a termékszerkezet-váltásról, s műszaki fejlesztésről. Közismert viszont, hogy a pártértekezleten, az Országgyűlésen, majd a Központi Bizottság legutóbbi ülésén kiemelt figyelmet szenteltek ennek. Nem tartja furcsának, hogy más a fontossági sorrend ,,fent" és „lent”? — Sajnos, a vállalatok nem eléggé érdekeltek ebben a témában. Mégpedig azért nem, mert miközben erősen ösztönözzük a tőkés exportot, elhanyagoljuk, mi több — a reálbér csökkentésével, a vásárlóerő szűkítésével —, visszaszorítjuk a belső piacot. Sokat lehetne ezt még részletezni (restrikciónak nevezik ezt a gazdaságpolitikát a közgazdászok), bár a lényeg így is világos: meg kell állítani a reálbér további csökkenését, erősíteni kell a belső piacot, mert így fokozódik a versenykényszer, s vele együtt a vállalatok érdekeltsége is. A változat, bérreformmal — Aránylag keveset foglalkozott eddig a Kamara az idegenforgalommal. Mi az oka annak, hogy a mai sajtótájékoztatón viszont kiemelik ezt? — Három hete alakult meg az idegenforgalmi tagozatunk a Kamara szálloda- és vendéglátó-ipari tagvállalatai, az utazási irodák és más érdekeltek részvételével. Az idegenforgalom kiemelkedő szerepére való tekintettel rendkívül fontosnak tartjuk, hogy — többéves szünet után — építsünk ismét szállodákat, vonjuk be ebbe a külföldi működőtőkét, általában: legyenek további egyszerűsítések, könnyítések a turistaforgalomban. — Befejezésül csak távirati stílusban: mivel foglalkozik, mire készül a Kamara? — Az idei gazdasági helyzet alakulásával, az általános forgalmi, illetve személyi jövedelemadó bevezetése óta észlelt tapasztalatokkal. Foglalkozunk a 89—90-es évek gazdaságliberalizálási terveivel, vagyis a sokat emlegetett A változattal kapcsolatos tennivalókkal. Kiemelkedően fontosnak tartjuk, hogy bizonyos részterületeken már 1989- ben megkezdődjék a költségvetési, illetve bérreform végrehajtása. Magyar László Fontosság sorrend — Ha már az igazgatóknál tartunk, térjünk el a sajtótájékoztató témájától! Azt hallottuk, hogy a Kamara „elnyeli" majd az Országos Vezetőképző Központot. Igaz ez a hír? — Szó sincs itt semmiféle elnyelésről, hiszen maga a kormány foglalt úgy állást az idén tavasszal, hogy célszerű volna, ha 1989-től a Kamarához tartozna az OVK. Ezért kéthárom éven át továbbra is a költségvetés fedezné az OVK kiadásait. S minthogy — erről már írt az Esti Hírlap — hamarosan menedzserképző intézményünk lesz Nagytétényben, azt tervezzük, hogy az OVK-ba összpontosítjuk a TÖRTÉNETEK A WEKERLE-TELEPRŐL (2.) Szelíden ívelő sétautak Megbírságolták, aki elhanyagolta a kertet Ma még közöttünk élnek azok, akik szemtanúként számolhatnak be a telep építéséről. Hunyadi Jenő, aki szüleivel 1911-ben költözött a Vajk utcába, az idén nyolcvanéves , egyidős szeretett lakóhelyével. Pontosan emlékszik nevekre, eseményekre, s tudását szívesen osztja meg a krónikással. — 1913-ban már folyt tanítás a III. számú iskolában, én is itt jártam elemibe és polgáriba. Akkor még nem volt Fő tér, nem álltak az emeletes házak. Homokhegyek, homokdombok magasodtak mindenfelé,s kukorica nőtt. A hepehupák között iparvasutat létesítettek és a kicsiny vagonokra lapátolták fel kubikosok a homokot. Nagyon sok csont is előkerült, mi, gyerekek elneveztük „török leletnek", közöttük játszottunk, így visszagondolva, bizony, eléggé morbid dolog volt. — A nyári szünetekben Szémann Ignác mészhomoktégla-gyárában dolgoztunk. Ide szállították a kitermelt homokot, hogy építőanyag válják belőle. Nekünk újdonság volt a fizikai munka, de a családnak is jól jött a fizetség, hiszen nehéz idők voltak, dúlt a világháború, mi pedig szívesen vállalkoztunk a dologra. Feladatul kaptuk, hogy a keverőből kijövő forró téglákat platóra rakjuk, és a közelben álló hatalmas, vasalt kerekű szekerekhez vigyük. Ezekkel szállították azután tovább a téglákat — iszonyú zörgés közepette, mert a makadám utak nem voltak éppen egyenletesek —, de nemcsak a telep épületeihez, hanem Pestre, Kőbányára is. Győri Ottmár miniszteri osztálytanácsos volt a telep gondnoka. A fiával egyébként együtt jártunk iskolába. Ő minden ünnepségen részt vett, ott volt a Kispest 50 éves rendezvényen is 1923-ban. Megmaradt bennem a kép, ahogy óriási termetével, cilinderrel a fején áll a sokadalomban. Pirospozsgás arcú, szigorú ember volt, de bármilyen panaszos üggyel be lehetett állítani hozzá, mindig megtalálta a módját, hogy segítsen rajta. Akkoriban már működött a Társaskör, vezetője a velünk szemközt lévő házban lakott. Sokszor este is összejöttek nála, mi pedig hallgattuk csodálatos dalaikat, nótáikat. Egyszer mi, gyerekek is szerepeltünk a Színjátszó kör előadásán. Az ember tragédiája ment, s velünk játszatták el a csőcselék, a tömeg szerepét. Nagyon élveztük. Kovács Etelka már jócskán benne van a korban, de az általa rendben tartott kertről ítélve, akár harmincéves lehetne. Ő abban a szobában született, ahol ma is lakik. — A telep légkörét meghatározta, hogy csupa egyivású ember lakott a környéken. Itt nem volt irigység. Az asszonyok összejártak, a gyerekek együtt játszottak. Minden attól függött, hogy milyen volt az ember. Lehetett egyszerű, kispénzű, de ha szorgalmas, rendes, szépet szeretőnek látszott, akkor befogadták. — Egy ízben bekopogott hozzánk Győri Ottmár. Ne haragudjanak rám, hogy hívatlanul bejöttem, mondta, de olyan gyönyörűnek találtam a kertet, hogy muszáj volt szemügyre vennem közelebbről is. Meglátta az olajfestékkel felkent cementes padlót, azonnal, intézkedett, hogy egy mérnök jöjjön ki felmérni, s cseréljék ki fehér kövekkel. A legutóbbi felújításkor ezt is felszedték, de elkértem, s most kerti utacska lett belőle. — A Sárkány (ma Ady Endre) utcai telepgondnokságon az ég világon mindent el lehetett intézni. Csak szólni kellett és megcsinálták. Ha kitört egy ablak, csepegett a csap, baj lett a WC-vel — jött egy hozzáértő iparos, s már meg is volt. — Itt, a telepen eleinte petróleummal világítottunk, csak később, 1926- ban vezették be a villanyt. Hát az tényleg boldogság lett! Amikor kigyulladt a lámpa, körbeálltuk és kiabáltunk: ég a villany, ég a villany! Richter Lajos a harmincas években a telep főkertészeként dolgozott. Ma sem adja fel, hogy egyszer majd a Kós Károly tér, vagyis park is visszakapja eredeti formáját. Egyébiránt minden fórumot felhasznál az általa megálmodott Wekerlei Kamaramúzeum népszerűsítésére. Kiállítóteremnek is beillő lakásában hatvan tablon dolgozta fel Wekerle-telep történetét, a fogantatástól napjainkig. Korabeli dokumentumokat, fotókat szerzett, hogy „megismertethesse eg» Tündérország« múltját a ma ifjúságával”. — A Kertészet felszámolását magam sem értem. Aki tervezte a telepet, az úgy gondolta, hogy virágos, szemet gyönyörködtető, szép legyen. Ehhez kellettek szakemberek, faiskola, virágkertészet. Kérdezem én, ha maga elmegy egy bálba, akkor ugye, nem meztelenül indul, hanem felveszi a frakkját, nemde bár? Hát hogyan néz ki a telep kertészet nélkül? Valamikor mi diszponáltunk a kertek, udvarok, terek felett. Jártuk a telepet, s ahol elhanyagolt, rendetlen volt a terep, ott bírságoltunk. De nálunk meg lehetett rendelni a gyümölcsfák éves karbantartását a metszéstől a permetezésig. A bérlőnek csak a termés elfogyasztásával kellett bíbelődnie ... A Fő tér maga volt a csoda. Közben egy építészeti múzeum, Kós tervezte házak, a parkban pedig szelíden ívelő sétautak, fák, virágok. Fantasztikus panoráma. Haj, ha ma is ilyen lehetne! Én elkészítettem a rendezési terv makettjét, csak jöjjön valaki és valósítsa meg. Iglódi Csaba (Következik: Közéleti fórum lehetne a klub) Mi jobb az országnak ? agy érdeklődéssel várt sajtótájékoztatóra gyülekeztek tegnap az újságírók, a Duna Intercontinental Szálló báltermében. A fölfokozott kíváncsiság nemcsak amiatt érthető, mert az utóbbi időkben megszaporodtak a témával, a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építésével kapcsolatos információk. Jól tudjuk, érvek, ellenérvek csaptak nyilvánosan össze az újságokban s olyan vélemények is helyet kaptak a honi sajtóban, amelyeknek nemhogy közzététele bizonyult volna néhány évvel korábban hiú ábrándnak, de még létezéséről sem volt tanácsos tudni. Vagy a megszerzett újabb és újabb információkat a régi beidegződésekhez szokott állampolgár célszerűbbnek látta legföljebb önmagával, maximum szűkebb baráti társaságban megvitatni. Az Országgyűlés legutóbbi ülésszakán szintén élesen vetődött föl a nagyszabású beruházás folytatásának ügye, s a legfőbb népképviseleti szerv szeptemberben ismét napirendre tűzi a bős—nagymarosi vízlépcsőrendszer meglehetősen kövérre duzzadt témakörét. Legfontosabb kérdés: leállítsuk-e az építkezést? Szabad-e megálljt parancsolni érvényes szerződések, azok korrekt,de szigorú kikötéseinek ismeretében, számolva minden lehetséges — voltaképpen szerződésszegésből eredő — következménnyel? A jelenlegi helyzetben mi jobb az országnak? Iit visel el könnyebben ? A munkák tervszerű befejezését, felhasználva a még szükséges milliárdokat, vagy az építkezés leállításából eredő tetemes erkölcsi és anyagi károkat? A sajtótájékoztatón szép számmal megjelent újságírók a legfontosabb kérdésekre vártak válaszokat. Jó okot adott erre már csak a meghívó szövegének elolvasása is. Havas Péter, a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer kormánybiztosa ugyanis a legteljesebb részletességű tájékoztatást ígérte a beruházás várható költségeiről, a gazdaságossági vizslatok eredményéről. Késznek mutatkozott továbbá arra, hogy az utóbbi időben napvilágot látott, s nemritkán a pontos ismeretek hiányáról árulkodó közléseket kiigazítsa, megvilágítsa a bonyolult összefüggéseket, megkönnyítse az eligazodást. A vállalkozásának voltaképpen eleget tett. Az írST sós anyaghoz fűzött szóbeli kiegészítője, a kérdésekre adott válaszai valóban minden részletre igyekeztek kitekinteni. Mondandójának lényege:folytatni kell a beruházás építését . S az indokokból a fele is elegendő lett volna ahhoz, hogy a legtöbb józan gondolkodású ember fejet hajtson előttük. Hiszen rengeteget felvinne a munkák leállítása nyomán az Ausztriának és Csehszlovákiának fizetendő kártérítés. Meg kellene téríteni az osztrákok elmaradt hasznát, valamilyen formában húsz éven át biztosítanunk kellene részükre az ígért elektromos energiát, s a kieső mennyiséget valahogy itthon is pótolni kellene. Nem beszélve arról, hogy elesnénk a nagyszabású építkezéssel együttjáró infrastrukturális és idegenforgalmi előnyöktől, s attól, hogy a beruházás részeként elkészülő áramátalakító állomás révén közvetlenül kapcsolódhassunk a nyugati villamosenergia-rendszerhez. Ez a hazai és a KGST-rendszer átmeneti zavara esetén másodpercek alatt képes segíteni, elkerülhetjük a súlyos anyagi következményekkel járó fogyasztói áramkorlátozást. A sajtótájékoztató azonban mégsem győzött meg mindenkit arról: tiszta lelkiismerettel javasolható az építkezés folytatása. Pedig semmi okunk föltételezni, hogy a vállalkozás felelősei nem a legteljesebb jóhiszeműséggel járnak el, hogy az elmondottak nem felelnek meg a valóságnak. Az érvek hallatán azonban mégis motoszkálni kezd a kisördög: ha minden ennyire rendben van, ahogy a tájékoztatón hallottuk, miért csak az utóbbi időben beszélünk a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyéről, bár a döntés immár tizenegy esztendeje megszületett? S egy jól megtervezett beruházásnak miért van ennyi ellenzője? S ha van, a szakemberek miért nem cserélhetik ki például a sajtó képviselői előtt a nézeteiket? Hisz a témával még oly rendszeresen foglalkozó újságíró is, szükségszerűen, csak részeket láthat a tudományos kutatók előtt tisztán kirajzolódó perspektívához képest. S ne feledjük — épp a kormánybiztostól hallhattuk —, csupán az Ausztriával kötött megállapodásokat kétéves előkészítő tárgyalásoknak kellett megelőzniük. Egy ilyen vita talán nagyobb eséllyel pályázhatná meg a minden részletre kiterjedő tájékoztatás címet, bár az sem biztos, hogy többet mondana, mint a tegnapi tanácskozás. Akusztikája viszont bizonyosan sokkal jobb lenne. Irisz maga a kormánybiztos is elismerte, a be-ruházás rendkívül nagy terhet jelent a népgazdaságnak. Mégis szükség van rá. Energiapolitikai érdekeinken kívül a munkálatok befejezése mellett szólnak az önként vállalt nemzetközi köte lezettségeink is. S az is igaz, a beruházásról szóló okmányok aláírásakor, 1977-ben, a második olaj- árrobbanás idején, nagyobb szükség mutatkozott rá, mint a csökkenő szénhidrogénárak idején, napjainkban. Talán, ha végig nyíltan beszéltünk volna a bős— nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyéről, ma könynyebb szívvel látná be minden magyar állampolgár: a választott úton — ha nehezünkre esik is —, végig kell mennünk. A tiszta beszédet, az ésszerűséget, a körülmények tőlünk független változásait ugyanis mindenki megérti. Belátja, elfogadja .... Horváth K. József